Egy fesztivál emlékei

I. COMET Fesztivál – Bárka Színház

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar író, aki épp színházba ment, méghozzá a Bárkába, ahol azidőtájt egy időfaló vérfarkas ütötte fel a fejét, színházi fesztivál képében. Jöttek ide hetedhét határon túlról, s bizony érdekesnek látszott. Pont ez az érdekesség késztette a magyar írót is arra, hogy elhagyja kastélyát, ami persze méretét tekintve átlagos lakás volt, és nem kacsalábon helyezkedett el, hanem a negyedik emeleten, és egyáltalán nem forgott.
Háy János

Hát ahogy megy, mendegél, összefut a lapszerkesztőnek öltözött vadásszal. Hát ez a lapszerkesztő nagyon kedvesen köszön neki, s mosolygott rettenetesen, s ettől a magyar írónak meglágyul a szíve, hisz hiúsági oldalról könnyen megfogható, mint pályatársainak mindegyike. Ilyen helyzetben persze nem veszi észre a kanti paradigmát, hogy lapszerkesztő érdek nélkül soha sem mosolyog, szóval alighogy a kedvességet beseperte, azon az úton egy újabb mondat is érkezett: Nem volna kedved írni ezekről az előadásokról? – kérdezte a korábban megcélzott édeskés tónnal a szerkesztő. S láss csodát, amire a magyar író normál szituációban egy határozott nemet mondott volna, s tulajdonképpen most is azt akarta, hogy kizárt, á, az lehetetlen, de rettegéstől talán, hogy elveszti ezt a szeretetet, és érzékeny szíve megint jégkockák közé keveredik, a nem helyett egy markáns igent mondott. Holott ezt a magyar írót semmi nem jogosítja fel az efféle feladatra. A színházhoz abszolút nem ért, holott az ugye egy szakma, a kritikaíráshoz végképp nem, hisz még soha nem írt, és ugye az is egy szakma, de talán a legerőteljesebb ellenérv, az a rosszindulat, amivel ez a magyar író a színházhoz viszonyul. Olyanokat talál ki például, hogy a színház nem más, mint a gondolkodás elleni merénylet, a színház csak arról szól, hogy a maradék időt is, amit az ember értelmesen el tudna tölteni, kirabolják belőle, hogy a színjátszás a művészetek legalja, ahol nem a tehetség koncentrálódik, hanem a tehetségtelenség, vagy: minden produkcióban van legalább egy tehetségtelen ember, aki miatt az egész produkció menthetetlenül üres és hamis lesz stb… Sorolhatnánk…
Szóval ez az író sokkal rosszindulatúbb, mint a legvéresebb tollú színházi kritikusok, akiket a szakma csak mészárosoknak nevez. Persze ő nem akarta elvállalni, de elvállalta. Ugyan hamarosan rájött, hogy hibát követett el, mint amikor a házasságtörő férfinak leesik a tantusz, hogy mégiscsak kellett volna óvszert használni, mert most tessék, itt a következmény, egy jó kis fertőzés vagy egy teherbeesés. Gondolta, úgy tesz, mintha a dolog nem történt volna meg, de a lapszerkesztő immáron birtokon belül volt, ekként telefonokkal erősítette meg az írás iránti igényét. A magyar író tiltakozott, hogy mennyire nincsenek etéren adottságai. A lapszerkesztő azzal érvelt, hogy éppen ettől lesz jó. Nem volt hát mit tenni, a próbatétel immáron, mint a mesékben bevállaltatott.

1.
(Vörös fonál – soundrama)

Nem tagadhatom, valaha orosz szakos voltam, s ekként maradt némi elfogultság bennem az oroszok iránt. Erre a darabra is nagy bizalommal indultam, bár a színlapon feltüntetett műfaji meghatározás: soundrama kicsit riasztó volt, de gondoltam, biztos nem vették észre, hogy milyen szarul hangzik, vagy az orosz nyelv státuszából ez esetleg nem hangzik szarul. Mindenesetre a műfajt meghatározta ez a rossz szó, úgyhogy nem volt meglepő, hogy a színpad tele van hangszerekkel. Ebbe az arzenálba érkezik két férfi, akik elmondják a sorsukat, talán kontrafigurákról van szó (latolgatom) egy jólszituált és egy reménytelen, az alkohol a hívószó. Ez még lehet akár érdekes is (biztatom magam), hisz erről az oroszok tudnak egyetsmást, ők ugye mégsem sörben áztatják az agyukat, mint a német parasztok, hanem vodkát nyomnak be intravénásan, s aztán van itt referencia Venyedikt Jerofejev: Moszkva, Petuski (aki nem olvasta, azonnal pótolja, remekmű). Szóval a szerzőnk (Zselezcov) biztos hitelesen tud beszélni arról a másnapos érzésről, amikor tényleg a pokol kapui tárulnak fel, amikor a napnál is világosabb, hogy nincs értelme egy percet sem eltöltenünk ebben az árnyékvilágban, de nem. A részegséggel nem foglalkozik, hőseit elküldi vidékre folklórt gyűjteni. A népanyagkutatók kóválygása során elevenednek meg a történetek, a dráma tulajdonképpeni életanyaga. Falusi emberek mondják el a sorsukat, többnyire érdektelenül, aztán egyszer-egyszer beszámolnak a jelen viszonyokról, ami nem más, mint a 80-as évek eleje (akkorból való az alaptextus). Szóval van némi por a reáliákon, de ez kevésbé zavar, mint az igénytelen, rosszul komponált, üres szöveghalmaz, amit dalok, zenék törnek meg, nem túl izgalmasan. Hát persze, mert ez ugye hangdráma, szóval kell, hogy legyen muzsika. Gyenge zene, semmi lendület benne. Unom és idegesít is, ráadásul gőzöm nincs szerzőnk és rendezőnk mit akar közvetíteni a világról, mi ennek az egésznek a tényleges vagy szellemi története. A figyelmet, amit a szöveg és a játék nem tudott felébreszteni, a zene sem robbantotta ki belőlem. Gyengén előadott nép- és műdalvariációkat. Pedig a zene akár segíthetne is, sokszor éreztem már, ha az agyam le volt hülyülve, és nem értettem, mi történik a színpadon, még mindig támaszkodhattam az akusztikai térre.
Na azért az idő olyan, hogy telik, véget ér a történet, kicsit azért érintettük a halált, persze nem mélyen, nehogy megártson. A színészek a maguk módján jól teljesítettek, szép fekete öltözékeikben nagyon artisztikusak voltak, s ahelyett, hogy a vidék originalitását hozták volna, afféle álavantgárdot jelenítettek meg. Persze nem volt mindenki feketében, a rendezőnk, aki végig a színpadon volt, s akár egy karmester, végig moderálta az előadást, sima civilben adta elő magát, a végén csak ő maradt a színpadon, felolvasta egy A4-es lapról az utolsó mondatokat, majd a lapot látványos gesztussal leejtette. A lap pedig lebegve ejtőzött a föld felé, mintha a bajai gimnázium szavalókörét látnám magam előtt 1975-ből. Meg kell jegyezni, hogy sokan nagyon szerették az előadást, de a fiammal voltam, aki menekülőre fogta, úgyhogy nem tudtam kifaggatni őket, hogy vajon miért.

2.
(Ahogy tetszik)

Második estémet megintcsak külhoni csapattal töltöm. Robert Czechowski a kaliszi Boguslawski Színház igazgató rendezője valami ihletettség folytán úgy gondolta, életre kelti Shakespeare játékosan romantikus vígjátékát, az Ahogy tetsziket. Persze szükség volt némi módosításra, mert mit tudhatott a régi kolléga arról a világról, amiben élünk, hogy inkább mozgunk műtárgyak környezetében, mintsem az ardeni erdőben, s lombos fák helyett a füstfelhő takarásában tudjuk megvalósítani légyottjainkat, hogy hosszú szoknyák gombolgatása helyett pornólapokkal tekerjük fel magunkban a vágyat. Czechowski alapjaiban megőrizte a darab szövegét és dramaturgiáját, csak az egészet megpakolta egy kortárs, a szerelemmel szemben meglehetősen rosszindulatú értelmezéssel. Ebbe az is belefért, hogy Rosalinda szexuálisan nem idegenkedik kísérőnőjétől, Céliától, a környezet rideg, érzelemsekély és meglehetősen elidegenítő. A shakesperare-i alapgondolattal ellentétben a lengyel előadásban nem a szerelmi boldogság, hanem mondjuk a szerelmi brutalitás diadalmaskodik.
A lengyel rendező mindjárt a szereposztásnál érzékelteti a másságot: Rosalinda nem egy topmodell-típus, aki a résrenyitott ajtón is befér, akár nagykabátban is, hanem egy vaskos csaj, olyan, akikre szokvány helyzetben legfennebb a szolgáló vagy az elviselhetetlen feleség szerepét lehet osztani. Ez a fölülírás végigkíséri az előadást, s olyan látványosan keserű képet fest a szerelemről, hogy a fejemben a mű lassan átcsúszik a vígjátékok kötetből a tragédiák közé.
Szépen kimunkált mozgás, pontos színészi játék, tulajdonképpen élvezetes előadás, ám sokáig nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez egy legitim – mármint az én számomra legitim – értelmezés. Sajnos a befogadást nehezíti, hogy a fülhallgatón a klasszikus, egyébként gyönyörű Szabó Lőrinc fordítás megy. Persze a lengyelek, mint később megtudom, egy mai fordítást használtak, hiszen veretes szöveggel ezt a játékot nem lehetett volna megcsinálni.
Kétségeimet az előadás, s egyben ugye a darab vége a szerelmesek egymásra találása, a végjelenet oszlatta el. Testvéreim, ott áll a nemes kompánia előttünk, beöltözve a világ legridegebb esküvői gönceibe, tök mozdulatlanul, és akkor felcsendül a Love me tender. Szépen megvárjuk ebben a merevségben a dal végét, Elvis persze nem a szívünkben búg, mint évtizedekkel ezelőtt, hanem az idegrendszerünkben. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a dal bármilyen módon is életre kelthető. Itt azonban élt, s ez a két és fél perc olyan erős volt, hogy tényleg megállt az emberben az ütő, s mikor a till the end of time elhangzott, volt valami olyas érzetem, hogy ezt a borzalmat fogjuk mindannyian élni az idők végezetéig, s talán még utána is. Bár a rendező szerelemképét a magánéletben jó volna elkerülni, nem mondhatom, hogy a probléma felvetése nem érvényes, s ha tetszik aktuális, mert mért pont ennek az érzésnek a leamortizálódásáról ne beszélnénk.

3.
(Halleluja)

A harmadik estére nem kis szorongással ültem be. Egy olyan szerző darabja kerül placcra, akit én amúgy privátim is sokra becsülök, a drámaírás alapismereteit tőle tanultam, egy székesfehérvári út során, a fuvar fejében elmondta az alapfogásokat. És eleve nyilván jobban izgul az ember egy pályatársáért, mint például Shakespeare-ért, hisz az utóbbi már mindent kibír. Másrészt rettegtem, hogy a Halleluja, ez a nagyon erősen a későkádári nyelvhez és reáliákhoz kötődő darab vajon most mit fog mutatni magából. Nem egy nosztalgikus múltidézéssel fogok-e találkozni, ami esetleg sután kínos.
Hál isten a rendező, Anger Zsolt, nem mint egy valahai legendához nyúlt a műhöz, hanem, mint bármely klasszikushoz, mondjuk egy Szophoklészhez, hogy vannak ezek a körülmények, hogy például görögök, meg slafrok, meg mitológia, de a mű alapértékekről szól. Ekként az előadás beerősítette a dramaturgiai szituációt: negyed hat van (azért ez rohadt nagy ötlet), s az unoka és a nagypapa élettörténetéből jobban sorsokat látunk, mintsem rendszer-, kor- vagy politikakritikát. A lét kerül terítékre, s azt vizsgálhatjuk, s hamarosan megfeledkezünk a nyolcvanas évek szűkös emlékeiről, s a magunk sorsának eseményein teszteljük a nagypapa és az unoka életét.
Bár a díszlet és a jelmez hoz valamit a múltból, nem zavaró. A rendező ügyelt arra, hogy a mozgalmi nóták csak szöveganyagként jöjjenek elő, s ne ébresszék fel bennünk a múlt ünnepélyeit, s aztán az egész hozzá kapcsolódó közeget, s esetleg azt a lebutult fílinget, hogy de azért mi akkor voltunk fiatalok. Persze ebből adódóan van némi zenei hiánya az embernek, valami muzsika, kis kenőcsként jól esett volna. Ám ez apró kritika ahhoz, hogy mennyire látszik, Anger a színészeivel pontosan értelmezte a darabot, nem akart Kornis alapján valami tök mást csinálni. A darab került színre, nem egy rendezői koncepció, s ma már ez önmagában érték, s nem kis ajándék a szerzőnek, aki örökösen attól retteg, hogy vérrel-verejtékkel írt mondatait látványosan darálja szét egy előadás.
Egy érdekes tapasztalatom volt (mint botcsinálta színházi tévelygő állandóan szerzek érdekes tapasztalatokat): az első felvonást szinte végigüvöltötték a színészek, mint kiderült a vívóteremnél kisebb térhez vannak szokva, s most féltek, hogy a hang a tizedik sornál beesik a székek közé, aztán a tizenegyediktől, akik oda hátra váltottak jegyet, csak némafilmet látnak. Úgyhogy megfejelték a hangerőt, s ezzel tulajdonképpen megnehezítették a szöveg befogadását. Jutott ennek kapcsán eszembe az írás, ha például választom a szerelmi csalódást, mint a mű tárgyát, s a fájdalomtól elkezdek szűkölni, nem a tárgy kezd el működni, csak a hangosítás. Aztán a hangerőkülönbségek, ha egy-egy műben hirtelen túl erős effektet használok, olyan képet, olyan hasonlatot, olyan mondatszerkezetet, ami a korábbiakhoz képest túlontúl meghökkentő, kioltom az előzményeket, s ezzel megszüntetem a teljes anyag érvényességét. Szóval nem kis dolog ez a színészet, egy apró tónuson, amit lehet, csak egy színész hoz be, de a többinek utána kell mennie, egy apró hangerősítésen állhat vagy bukhat az előadás. Hál istennek a második felvonásban valaki lejjebb vette a volumét, és újra műközelbe kerülhettünk.

4.
(Play Gorkiy avagy a Nyaralók)

Úr isten! Ez volt az alapgondolat bennem, amikor a pozsonyi Astorka színház Play Gorkiyére érkeztem. Úr isten, három és fél óra, ennyi idő alatt fel lehet bontani egy házasságot, el lehet veszteni Buda várát és meg lehet halni permanensen több tucatszor. Ráadásul Gorkij Nyaralókja sem szívügyem. Mindig is Csehov utánérzetként olvastam. Igaz, nem a legrosszabb fajtából való, de a második része tele van pakolva mindenféle erkölcsi ballaszttal. Szóval ez a moralitás, meg társadalmi igazságosztás is riasztott, bár privátim én is az igazság híve vagyok, csak így a műalkotás szintjén vannak vele problémáim. Amikor a szerző osztja a mannát, az azért annyira nem oké.
És láss csodát.
Indul a darab a lehető legdecensebb mozgással, színészi gesztusokkal, semmi játék, teatralitás, ahogy színházhoz jobban értő kollégáim mondták: itt minden van, csak színház nincs. Azám, de mi is a színház, nekem az, hogy nyújtson elemi esztétikai élményt, és minthogy nem vagyok színházi ember, nem kérek számon formákat: vagy működik, vagy nem. Én vagyok a – mondjuk így – naiv néző, akit rohadtul nem érdekel, hogy egy előadás mennyire felel meg z épp aktuális stilisztikai elvárásoknak.
És ez az előadás nekem működött. Már az első jelenettel megvettek maguknak a szlovák színházcsinálók, amikor elhúztak ott egy függönyt, és rám kacsintott egy vetített hold. Olyan finom volt az egész előadás iróniája, olyan ügyesen volt megkomponálva a vicc, hogy soha nem oltotta ki az eredeti mű viszonyrendszereit, egyszerre volt minden reflektált és minden önazonos. Ezért tapasztaltam szünetben, hogy néhányan például tök komolyan vették, s talán mert a magyar néző vaskosabb humorhoz van szokva, nem érezték az egész anyag játékosságát. Külön szépsége a munkának, hogy némely jelenetek filmen jöttek bele az előadásba, s a filmi és valódi megjelenések olyan ügyesen voltak egymásba játszatva, hogy sehol nem éreztem a formalizmust, artisztikumot, direkciót.
A darab első felvonása szinte pontosan megy Gorkij szerint, aztán a másodikban szabadul el Roman Polák, nyilván mert itt vetődnek fel először a társadalmi problémák. Polák verziójában egy titokzatos maffiaügyre bukkanunk, ami nyilván a mai Szlovákia (és minden posztkomcsi ország) feltehetőleg általános problémája. A vége már szinte aktuálpolitika. Megjelennek a szereplők, mint egy húsz évvel ezelőtt forgatott amerikai krimiben, és zárásként afféle vallomást tesznek. Filmes elemekkel él megint a rendező, de sajnos ez sem tudja a végkifejletet menteni, hogy egy nagyszerű, egységesen megkomponált előadás végére kifogy a szufla, vagy a szerző-rendező könnyebb ellenállásként a közönségnek felkínálja a nagyon aktuális olvasatot.
Nem kellett volna.
Mindezek ellenére ez az est igazi élmény volt, hisz mit számítanak apró hibák, ha az egész lényegét tekintve rendben van. Csak sajnálni tudtam, hogy fél ház előtt ment le. Miért vajon? Ez nem divatos? Ez nincs benne a mainstreamben? Hát igen: ezt utálom még a színházi közegben: a beteges sznobizmust és a sznobizmusra épülő rossz ízlést.
08. 08. 7. | Nyomtatás |