A repülés eufóriája

A Nederlands Dans Theater I. előadásáról

A két évvel ezelőtti Tavaszi Fesztivál alkalmával megismerhettük a Holland Táncszínház ifjú tehetségeiből álló II. gárdát, tavaly decemberben pedig hosszú évek után újra Budapestre érkezett a nagyegyüttes, az NDT zászlóshajójának számító I. társulat.
A három bemutatott koreográfia három egymástól jól elkülöníthető alkotói világot képvisel. A 2001-ben született Szelíd otthon (Safe as Houses) az angol származású Paul Lightfoot Kingsley és a spanyol Sol León közös munkája; mindketten táncosként kezdték pályafutásukat az NDT-nél 1987-ben. 2002 óta az együttes állandó koreográfusai, és az utóbbi másfél évtizedben csaknem harminc művet készítettek a társulat keretein belül működő három különálló együttes számára. Az est második produkcióját, az Of any if and-et William Forsythe 1995-ben készítette saját társulatának, a Frankfurti Balettnek, ahol az amerikai származású koreográfus 1984 óta tölti be az igazgatói posztot. Az 1997-es Viaszszárnyak (Wings of Wax) Jiři Kylián munkája. A neves cseh koreográfus 1975 és 1999 között az NDT művészeti vezetője volt, és azóta is meghatározó szerepet vállal az együttes munkájában.
Gálla Nóra

Bár a három mű gyökeresen más, egyazon témát járnak körül. A hogyanokra és miértekre a válasz – és itt nehezemre esik elkerülni a patetikus jelzőket, úgyhogy az élmény hatása alatt inkább nem is próbálkozom – a koreográfiák technikai-gondolati mélységeiben és a remekül felkészült táncosok teljesítményében keresendő.
A Szelíd otthon egyre halkuló nézőtéri tenger-morajlás közepette indul, ahogy három fekete ruhás alak lép a függöny elé. Hangtalanul mozognak, szinte észrevétlenül. Megállnak egy sorban, arccal a függöny felé. Néma jelenlétük elcsitítja az utolsó fészkelődőket, és a szívdobbanásokkal mért csöndben megnyílik a függöny. Pasztell zöldes fénybe merített drapéria-vitorlák határolják a színpadot mindhárom oldalról, rajtuk kalligrafikus, koromfekete gyökér-inda foltok. Középen, a nézőtérre merőlegesen embermagas fehér fal áll.
A három alak – két férfi, egy nő – belépnek a fények és anyagok alkotta térbe. Egymástól függetlenül mozognak, mindig csak az egyikük, amíg a másik kettő mozdulatlan. Időről időre létrejön közöttük a kapcsolat, majd ismét elszakadnak egymásról. A fal lassan elfordul tengelye, a színpad mértani közepe körül, és méltóságteljes tempóban róni kezdi a köröket, akár egy háromdimenziós óramutató. A fekete alakok sorban egymás után eltűnnek mögötte, a másik oldalon fehér ruhás férfi robban ki a takarásból. A dinamikus, expresszív mozdulatokból felépített szólót követően egyre több fehér alak csatlakozik hozzá. 
Bach zenéjének egymásba fonódó szólamai vezetik a táncosokat; egyik a másik után adja át magát a sodrásnak, majd kiválik, és a fehér háttérhez simulva, mozdulatlanul áll, hogy aztán hosszabb-rövidebb szünet után újra bekapcsolódjon. A hegedűfutamokra komponált rövid, virtuóz szólók és duettek mozaikja tökéletesen kitölti a teret és időt; egyetlen lélegzetvételnyi szünet sincs, a koreográfia egyre sűrűbbé, egyre intenzívebbé válik. A figurák külön élnek, autonómak, mégis a végletekig egységesek; ezt a jelmezek egyöntetűsége is kihangsúlyozza. A mozdulatok mérnöki precizitással koordináltak, a dinamika mégsem vész el a sorok között. A fal folyamatos mozgására ültetett, forgásokkal-ugrásokkal tarkított kombinációk, az együtt lélegző férfi-női kettősök nemcsak a koreográfusi fantáziát és merészséget dicsérik; sokszor szó szerint centiméteres pontossággal kell megoldani egy-egy ugrást, kitartani-mélyíteni egy pózt vagy egy variáció végén ellépni a fal elől, a produkció mégsem degradálódik l’art pour l’art látványossággá, a teljesítmény nem silányul öncélú mutatvánnyá. A koreográfiának sikerül elkerülnie az izzadságszagú kompromisszumokat.
A darab lezárásául választott kórusmű űrbélien elnyújtott-átkevert hangjai alatt az egyik fehér nőalakon koncentrálódik a fény, aki egyre lassabban és lassabban ismétli ugyanazt a szekvenciát. A végtelenített összhangzatok helyét ketyegő hang veszi át, és fokozatosan minden mozdulatlanságba dermed. A drapéria-falak leereszkednek, mögöttük láthatóvá válik a lemeztelenített, koromszín háttér. A három fekete ruhás táncos kilép, a függöny összezárul mögöttük. Csak állnak mozdulatlanul, arccal a nézők felé – pontot téve a bővített Bach-mondat végére.
A Lightfoot–León alkotópáros eddigi munkáira jellemző finom komikumot a Szelíd otthonban szikár, kvázi-buddhista letisztultság váltja fel. A koreográfia ízét a színpadi tér használatának egyedi megoldása és az előadásmód eleganciája adja; a díszlet és a jelmezek végletes lecsupaszítottságát a lírai-puha fények és színek ellenpontozzák. A Szelíd otthon az egyensúlyba hozott erők leheletfinom játékáról szól; arról a fizikai-lélektani nyugvópontról, amikor az ember nemcsak hogy megismerte, de uralja is a rendelkezésére álló időt és teret. Méghozzá mindenféle idegeskedés és nyugtalanság nélkül – korlátaihoz mérten szabadon.
Az Of any if and kezdő képében kétoldalt szimmetrikusan elhelyezett pulpitus-párt látunk, mindkettő előtt fekete kottatartó és szék. Egy férfi és egy nő ül rajta “civil” ruhában; a férfi felgyűrt ujjú ciklámen pólóban, a nő mezítláb, plüss kisestélyiben. A csöndben egymástól függetlenül belekezdenek monológjaikba. A szöveg tulajdonképpen lényegtelen; nehezen értelmezhető mondat-mozaikok ismétléséből épül fel. A szabad asszociációk messzire vezetnek – egészen odáig, hogy “kezdetben vala az ige”. Vagy inkább kezdetben vala a férfi és a nő. És ahogy a két személytelen hang immár kánonba fonódva tovább duruzsol, a pulpitusok mögül előbukkan a Férfi és a Nő. A jelmez is a posztmodern Ádám–Éva koncepcióban fogant: egyszerű vonalú gyöngyházfehér nadrág, a nőn harisnyavékony felső, a férfi félmeztelen. Nem tudom megállni a megjegyzést: Virgine Martinat kiengedett, vállig érő vörös haja kifejezetten “évás”.
Külön-külön táncolják be a teret, eleinte nincs kapcsolatuk egymással. A magasból rúdra függesztett táblák ereszkednek alá hat-nyolc sorban, rajtuk szavak összefüggés nélkül – vagy szabad asszociációs összefüggésben, ahogy tetszik. A férfi és a nő középen találkoznak, közben a táblák szabályos időközönként föl-le járnak, és mindig másik rúd, más szavak maradnak lenn; a mozgó árnyékok izgalmas csíkokat rajzolnak a fekete balettszőnyegre. A beszélők a zene alatt sem hallgatnak el, a szöveg hangszerként működik; nem a szavak a lényegesek, hanem az élőbeszéd, az emberi hang zeneisége. A táncosok összekapaszkodnak, a nő a puszta érintésével impulzust ad, és a férfi tovább folytatja a mechanikus mozdulatsort – a nő pedig egyre gyorsabb tempót diktál. A két figura között rövid időre kialakul az összhang, a földön végződő sorozat befejezéseként egyik kezük és lábuk a levegőben “reked”, megmerevedik. A pózt a nő oldja fel előbb, összegömbölyödik. Virgine Martinat mozdulatai plasztikusak, puhák – külön kiemelném a látványos vállizolációkat –, a koreográfia dinamikai ívét követve mindvégig önmaga fizikai korlátait feszegeti. Partnere, Lukaš Timulak, aki a társulatban egyedüliként az est mindhárom darabjában szerepel, koreográfusként is alkot az NDT-ben.
Forsythe ebben a munkájában is a klasszikus hagyományokat és az újító szellemet ötvözi. A koncepció szikár, mint egy jól felrakott vázlatpont-sorozat, ám jellegéből adódólag félkész. A koreográfiát részekre szabdalják a fényeffektek, a teljes sötét, a táblák szüntelen mozgatása, a beszélők imamalom-mormolása, a sok kvázi-civil sétálós-helyrefutós rész – egyszóval túl sok a sallang, ami elvonja a figyelmet a táncról. A szó és a mozdulat közötti szakadékot a beszélők beépített bútorként való színpadra ültetése sem képes áthidalni. A színpadkép, a látvány megragadja az ember fantáziáját, és gondolatisága sem vitatható, mégis maradt bennem némi hiányérzet. A magyarul sajnos lefordítatlanul maradt cím remekül összegzi a darab értékeit és buktatóit: a szavakat piedesztálra emeljük, ám ugyanazzal a mozdulattal oda is szögezzük őket, a nyelvet egyfajta szakrális-ritmikai ornamenssé redukálva.
Persze elgondolkodtató, mit érnek a nyelvi jelek, ha elidegenítjük tőlük a jelentést... Az ádám-évai szabad asszociációs gyakorlat azonban megáll félúton – pedig a benne rejlő lendület sokkal-sokkal messzebbre vihette volna.
Az estet záró Viaszszárnyak címe az ismert görög mondára utal, képi világát az idősebb Bruegel Ikarosz bukása című festménye inspirálta. Az űrfekete háttér előtt csupasz fa lóg a színpad fölött koronájával lefelé, körülötte fáradhatatlan szatellitként keringő fényponttal: egyetlen reflektorral. A színpadképhez illő visszafogott, sötét jelmezbe öltözött táncosok a puha fekete háttérből válnak ki, és amikor egy-egy koreográfiai egység végén eltűnnek, magába issza őket a sötétség.
A koreográfia a klasszikus balett alapelemeiből és szellemiségéből táplálkozik, ám annak finom átértelmezését, újragondolását jelenti. A lírai, törékeny szépségű mozdulatok egységben élnek a disszonáns elemekkel. A kettősökben a férfi-nő viszony magától értetődő egységként jelenik meg, túlfűtöttség vagy inadekvát szexuális felhangok nélkül. A duettek és tutti részek egymást erősítik; az unisonókból magával ragadó, szuggesztív erő jön át – az a fajta energia, ami az első pillanatban magával sodor, és amiből az ember sokáig töltekezhet. 
Kylián alkotása matrjoska babaként rétegződő jelképek sorából épül fel, tág teret hagyva a különféle értelmezéseknek. Ahogy gyökereivel a semmibe kapaszkodó életfát nézem, azon tűnődöm, mennyire relatívvá tud válni a fenn és a lenn evilági igazsága. A díszlet megkapó és elgondolkodtató, valahogy mégsem szervül a koreográfiába; nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a darab más címmel, más díszlettel is tökéletesen megállna. Talán ez a hübrisz, az önmagára építő ember apró, ám talán megbocsátható botlása.
A nagy egész ettől függetlenül összeáll; a repülés eufóriáját viaszszárnyakkal is átélheti az ember. Méghozzá – a maga tökéletlenségében – tökéletesen.
Amikor 1959-ben a Holland Balett 18 tagja megalapította a Nederlands Dans Theatert, céljuknak az új utak keresését tűzték ki; a társulatot azóta is a nyitottság és a kísérletezőkedv jellemzi. Az NDT az elmúlt közel öt évtizedben a legkiemelkedőbb kortárs táncegyüttesek közé küzdötte fel magát. Ma már három külön együttes működik a Holland Táncszínház keretei között, hogy a néző teljes képet kaphasson a táncosi életpályáról; a már említett II. gárda az utánpótlás, innen kerül ki az I. társulat tagjainak zöme. A III. együttes a nagy színpadi és élettapasztalattal rendelkező táncosok csoportja, akik projekt elven, egyes produkciókra állnak össze. Mindhárom együttes egyéni karakterrel és repertoárral rendelkezik.
Az I. gárda harminc szóló kvalitású táncosból áll. A mindennaposnak számító megmérettetés nem pusztán akadály, amit le kell küzdeniük, hanem a fejlődés lépcsőfoka. Talán ez az oka, hogy a bemutatott három koreográfiából annyi – kívülről és belülről fakadó – szépség sugárzik.
A táncosok teljesítménye és a koreográfusi kreativitás mellett a három bemutatott mű sorrendje is hozzájárul az élményhez: a Szelíd otthon az érkezésre komponálódott, a ráhangolódásra, az Of any if and az elmélyülésre szavakkal és szavakon túl, a Viaszszárnyak pedig az éterivé válásra, a transzcendencia megtapasztalására. A néző egy folyamat részesének érezheti magát, ahogy a táncosokkal együtt végighalad a ráhangolódás-elmélyülés-éterizáció kristálytisztán követhető útján.
08. 08. 7. | Nyomtatás |