Útközben elveszett

Ma – Akram Khan Company

Akram Khan neve nálunk is jól cseng; négy év előtti fergeteges vendégszereplésével beírta magát a hazai táncemlékezetbe. Egyszerűen lehengerlő volt estjének minden pillanata, koreográfiai és előadói értelemben is, és bámulatos az az érzékenység, amellyel az autentikus keleti folklór és az európai modern és posztmodern táncformák elemeiből elénk rajzolt egy hajlékonyan finom és a legmagasabb értelemben artisztikus táncnyelvet. Megismertük tehát művészetét valamilyennek, felfedeztük magunknak sajátos tehetségét, s most nehéz alább adni. Pedig muszáj!
A hindi Ma szóval jelölt produkció sokkal lazább szerkezetet mutat a korábbinál, olykor szinte csak hosszabb-rövidebb etűdök sorozatának tűnik. Ezek az etűdök azonban mégis bizonyos történet láncszemei volnának, hiszen – a pakisztáni származású Hanif Kureishi írása alapján – egy gyermektelen nő történetét mutatják be, mégpedig “a keleti népmesék világát idézve”. A történet azonban nem áll össze, semmilyen formában. Sem beígért mesélős, narratív eseményként, sem áttételesebb, lírai rajzolata szerint. De még ezt sem kérné számon a néző, ha maga a táncfolyamat szigorúbban építkezne, ha a mozgásban, a látvány elemeiben valamilyen érzékelhető színpadi logika munkálna, amely összerendelné a részleteket. Ám épp ez hiányzik. A darab néhol közel kerül a széteséshez, kizárólag az előadói személyiségek görgetik tovább a színi eseményeket. Bár a rövid, ám szinte vég nélkül sorjázó táncepizódokat hangszeres szólisták kísérik, valahogy az élőzene varázsa is elsikkad, csak fragmentjei szabadulnak ki a furcsa zárlatból. S mindeközben a táncosok nagyszerűek.
Péter Márta

Az Angliában élő bengáli származású alkotó mára igazán elfogadott és híres koreográfus lett; jelen műve is a világ rangos tánchelyeivel és fesztiváljaival koprodukcióban született, de a súlypont most mégis inkább az egyéni teljesítményekre esik. Az első kép különben még ígér valamit; apró fényforrások hasítanak ki két négyszöget két zenésznek, s a színpad horizontján is fénypontok derengnek. E meditatív félhomályba robban be egy ázsiai (talán koreai?) táncosnő, hogy akár két motívummal átszelve a színpadot a földön folytassa nyúló-tekergőző variációit. Elképesztő a dinamizmusa, és hihetetlen, hogy mekkora teret hasít ki magának minden táncelemmel. Tiszta és extrém módon nyújtott vonalakat ír, ami elsőrendűen a klasszikus iskolák ideája, ugyanakkor macskapuhán landol a földön, gördül tovább és pattan fel újra. Minden pillanatát az elegancia és az elementáris energia jellemzi. Jelenéseit mindig szívesen nézném tovább, mert ezekben a rövid szólókban igazán nincs mellébeszélés. Nincs másnemű töltelékanyag. Mintha a koreográfus megérezte volna, hogy ennél a táncosnőnél felesleges.
Nemzetközi csapatának más előadóira viszont többfélét bíz; már darabját is azzal kezdi, hogy két táncosnőjét kvázi állóspárgába merevíti, s így, fejjel lefelé szöveget mondat velük – és hosszú percekig beszélgetnek így. Hál’ istennek nem kapnak agyvérzést, viszont óhatatlanul beugrik a szöveg, miszerint a balett egy természetellenes képződmény. Hát a kortárs színpad leleményei között is akad épp elég… Ráadásul bizonyos elemek mára ugyanúgy sablonnak, gyakorta alkalmazott s így némileg kopott formának tűnnek. Később maga a koreográfus csillogtatja meg virtuóz “szájtechnikáját”, amelynek eredménye persze egy sajátos zene, egy különleges énekbeszéd, amely a mi fülünknek valamilyen pergő nyelvű hangtöredék-füzérnek hat. Közben a mikrofon mögül Akram Khan jól összedolgozik az őt kísérő mridangam, azaz serleg-dob hangszeresével; láthatólag élvezik egymás improvizatívnak tűnő játékát. Bár az ismertető négy indiai zenészt ígér, a cselló meg a fuvola gazdája – instrumentum, küllem és stílus szerint is – bizonyára máshonnan érkezett. A darab egy pontján – Faheem Mazhar előadásában – felhangzik egy autentikus énekszóló, amelyet tényleg élvezni lehet, akár egy koncert kiváló részletét, ám az egyik “állóspárgában” közlekedő táncosnő odasettenkedik hozzá, s hirtelen betapasztja a száját. Talán valami titkot készült kifecsegni az énekes? Ki tudja… A pillanat egyszerre volt bánatos és reményteli, mert a jellegzetes hajlításokkal díszített szomorkás dal igazán szépen szólt, ugyanakkor felrémlett, hogy ez a szájbetapasztás talán a produkció végét is jelentheti… Hát nem! Sorjáztak tovább a kisebb-nagyobb etűdök, kétségtelen táncosi kvalitással és sokféle variációban, ám mindinkább azt a benyomást erősítve, hogy koreográfiai mű helyett egy pazar tréning gyakorlatait követjük.
Úgy tűnik, az alkotónak nem sikerült megfelelő arányokra lelni mára igen sokrétegű, sok forrásból föltáplált művészi arzenáljának részletei között. Természetes, hogy előadásában föltűnnek a koragyermekkorától tanult kathak elemei, az is világos, hogy az európai tanulmányok hatásaként a klasszikus, modern és kortárs technikák is alaposan megszínezik darabjait. Már ha van darab. E sokféle mozgásanyagnak ráadásul most egyetlen történetet, egy keleti népmesét kellene szolgálnia, amely mese azonban útközben elveszett. A hiba azonban hiányos fantáziánkban lehet, hiszen az alkotó szerint  a “tudás önmagában semmi, a képzelőerő minden.”
08. 08. 7. | Nyomtatás |