Ellenfény Offline - Archívum - 2006 - 2006/2. - Fényjelek - A Felszín Kétes Dicsérete

A felszín kétes dicsérete

Just for Show – DV8

Illusztris esztrádműsor hangulatát idézi a gazdagon húzott vörös bársonyfüggöny, a kifogástalan külsejű manökenek, hostessek ide-oda illegő alakja, a konvencionális mosolyok, amelyek felénk libbennek. Szinte érezni a púder illatát. Remekül illik mindez a Trafó fekete és funkcionális minimál-terébe. A környezet valósággal végrehajtja számunkra az értelmezést: a vastagon körvonalazott elegancia ma este önmagát leplezi le.

Sebestyén Rita

A DV8 társulatát a – pszichológus és táncos előképzettséggel rendelkező – Lloyd Newson alapította 1986-ban, azzal a céllal, hogy az absztrakt tánctól megcsömörlött művészeket maga köré vonzza, és előadásról előadásra újabb kísérletet tegyen a tánc és a gondolatok, érzések fúziójára. A társulat nagyon szimpatikus irányelve: “kockázatot vállalni”, ami azt jelenti, hogy a művészi, gyakran társadalmi közlendőt az előadás próbáin kikísérletezik, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a folyamatra, annak hitelességére, mint arra, hogy kielégítsék az aktuális trendet, vagy elébe menjenek a közönség elvárásainak. (Talán nem véletlen, hogy mindössze három évvel korábban alakult meg a Theatre de Complicite, ugyancsak Londonban, amely részben eltérő eszközökkel dolgozik ugyan, de nagyon is hasonló szándékkal indult szembe a konvencionális színházi közeggel.) Az önmagát projekt-alapúnak nevező fizikai színházi társulat tehát esetenként megszüli reakcióját önmagára és a környező világra, minden előzetes elkötelezettség nélkül. Persze ma már tudható, hogy a csaknem húsz éve indult lázadás időközben az előadóművészet egyik markáns vonulata lett. Maga a DV8 (betűszó, amelynek értelme: átlagtól eltérni, elhajolni, különcnek, extravagánsnak lenni), és a jelenség, amelyet képvisel, paradigmateremtővé vált.


Lelkünk és társadalmunk bugyraiba túr ez a jelenlegi előadásuk is, Just for Show címmel. Több nézőpontból közelítve, számos jelenet és apró helyzet sorjázik az életünket eluraló látszatról. Nyilvánvaló, hogy Lloyd Newsonnak nincs szándékában egyetlen átfogó történet által szorosabbra fűzni az etűdök közötti szálakat, hiszen laza öltéseket teremt a közös téma, a helyenként, szinte ritmikusan visszatérő színpadi megoldások, és Tania Liedtke személye, aki az est háziasszonyának is tekinthető.

Liedtke például az interaktív momentumok lebonyolítója. A kissé késve beszállingózó, fal mellé lapuló nézőket szúrós kedvességgel észrevételezi, biztosítva őket arról, hogy egyáltalán nem zavarják a show-t. Majd több magyar közéleti személy neve hangzik el, hogy pontosan tudjuk, mennyire korrekt és jól informált csapat is érkezett kis hazánkba, és sznobságunk fürdőzhessen abban a tudatban, hogy a mi nagyjainkat is jegyzik. Ezzel rögtön tudtunkra adják, hogy egy serpenyőben sülünk a számukra ismeretlen neveket bókolva skandáló talpnyaló fellépőkkel. Itt van tehát a társas érintkezés néhány kötelező köre, mint első megtámadni való hamis felszín. Ám a kés tovább siklik rajta, és megelégszik azzal, hogy karcot ejt.

Liedtke legközelebb akkor kokettál a nézőkkel, amikor felszólítja az első sort, hogy ugyan üljön már egy székkel jobbra, hadd hódítsa meg kissé félszeg kiszemeltjét egy közszemlére tett pezsgőzés keretében. A finoman idegekre menő szexis szekálás valóban zavarba hozza a kiválasztott nézőt, ám ezúttal sem megyünk akár a zavar, akár a vegzálás mélyére. A jelenet elmosottan, az ártatlan első sorban ülő szégyenét tiszteletben tartva lezárul.
A kapcsolatfelvétel a nézőkkel pedig ott jelenik meg újra, amikor a mosolygó, minden porcikájában tökéletességet mutató hostess túl jól artikulálva, a biztos megértést táblácskákkal is garantálva nagy általánosságban kérdést intéz felénk, amelyben azt tudakolja, mire van leginkább szüksége a show-nak: a) jelmezekre, b) rövid ujjú pólókra vagy esetleg c) tartalomra. Választ nem vár, hiszen nyilvánvaló, hogy a show-nak nem a néző válaszára van szüksége, hanem túl jól artikuláló, minden porcikájában tökéletes hostessekre.

Nem tudom, felszínesség-e, ha a felszínességgel ironizáló előadás folyamán alig tudok szabadulni a csodálattól a sokoldalúan és jól képzett tíz szereplő láttán. Hiszen a pompázatos függönyön kívül jószerével csak a testük, a hangjuk az, amely – a vetítéseket leszámítva – eluralja a teret. Karok, lábak röpködnek a törzsről megfeledkezve, amint három szmokingos férfi pakolja őket jobbra-balra – mellesleg egyazon női test tartozékaiként. Jógaórán hasonló merénylet látható az ízületek és minden rendes, a fizika alaptörvényeit betartó emberi lény ellen. Elvis rajongó hamisítványa nem egyszerűen tökéletesen kopíroz, hanem rátromfol a poplegenda látványos technikáira – és ettől valóban bonyolult, oda-vissza mutogató jelentésátvitel történik. Hiszen a rajongó, aki kopíroz, és történetesen jobban teljesít, mint a példaképe, egyrészről megerősíti, másfelől feloldja a példakép identitását. E második esély annál nagyobb, minél felszínesebb az utánzott személy. (Ki a fene az az Elvis?)

Mindennek mintha színpadi rímpárja lenne a jelenet, amelyben a szépségkirálynőt egyszer csak elcserélik egy másikra, akiről (vagy amelyről) kiderül, hogy pontosan olyan, mint az előző. És mivel az idülten mosolygó szépségkirálynő valóban csak a haj, a test arányai, a ruha bűvöletében mutatkozik, hirtelen arra ébredünk, hogy ő tulajdonképpen sokszorosítható tárgy: a társulat egyébként két, egymásra nem kifejezetten hasonlító tagja a megfelelő külsőségeket felöltve tökéletesen összecserélhetővé válik a látható tartományban.

A megszokottól eltérően a társulat ezúttal nem az előadás végére helyez egy film-szkeccset lezárásként, hanem a szemünk láttára valósággal összeolvasztja a film és a színház domíniumát.

Vetített képek: virágos mezők vagy félhomályba fúlt belső terek alakítják egy-egy jelenet terét. A táncos a színen a vetített kép elé áll, majd mögé, vagy úgy tűnik, éppen egybemosódik a virtuális képpel: a sehol sem tapintható vetítővászon ugyanis hol háttérként funkcionál, hol pedig a valós színpadi jelenséggel teljesen egybefonódva jelenik meg. A virtuális kép a tapinthatóval, a valós emberi test a megfoghatatlannal kezd párbeszédbe. Vetítővászon nincs: légréteg csupán, amely előtt, mögött, vagy benne lépkedhet, mozoghat a táncos – miközben olykor úgy tűnik, az ő teste is szertefoszlik ebben az egymásra hajtogatott virtuális valóságban. A képek önmagukban gyönyörűek, a valós és virtuális egybemosása briliáns. Túl a technika iránti ámulaton, néhány vetített és valós test és tárgy döbbenetes találkozásán, úgy tűnik, éppen az illuzórikussal kapcsolatban lesz még itt kiaknázni való.

 

08. 08. 7. | Nyomtatás |