Mesebeli mesebili

Nigel Charnock – Trafó

Kezdjük azzal, az én egóm olyan nagy, hogy már kéthetes koromban elengedett kézzel ültem a bilin. Nagyobbat kakiltam, mint te! Ez nem mese. Hanem személyes, megrendítő, művészi vallomás. Az én egóm vallomása. Ego, mely nem a tudat. Ego, mely kerüli az alázatot. Ego, mely produktum, és pénzre váltható. Ego, mely a közönség elé kiáll. Ego, mely színesen villog, mely magát nyújtja, színtisztán, de semmi többet. Az ego mondanivalója annyi, hogy: én! Ha most festő lennék, kizárólag önnön arcképemet festeném. (Volt már ilyen: Vincent van Gogh öt év alatt negyvenszer örökítette meg magát, köztük bekötött füllel.) De én ego vagyok, melyet a közönség benyal. Hálásan tapsolnak, sőt: vastapsolnak nekem. A nézők arcai ragyognak. Panem et circenses, lenyelnek és jól laknak velem, mint a kóla-hamburger menüvel, mely műkaja, tudjuk, de mégis jól esik. Én vagyok az egyetlen, az igaz Ego, mindennek az alfája és omegája, mint ahogy Nigel Charnock előadásának is ez volt alapköve.
Nigel Charnock szólót adott a Trafóban. Csupán egyetlen estén játszott, nem sokkal később, hogy a DV8 fizikai színház, melyből Nigel, az egykori alapító tag kivált, a deszkákat rengette. A nézőtér tehát dugig megtelt (két nappal korábban elővételben elfogytak a jegyek). Mit tud mutatni Mr. Charnock, mintegy ellenvéleményként?
Rókás László

A Trafó bejárati ajtaján néhány soros műsorajánlót olvastam. Idézem a művész vallomását: “Szeretném, ha ez a szóló spontán, élő, nyers, durva, őrült, politikai, obszcén, humoros, félelem nélküli, szórakoztató, titokzatos, gyönyörű, csúnya, őrült, rossz, menny és pokol lenne. Ének és beszéd és tánc és zene és csend ötvözete. Hogy végül az egész a szeretet kifejezésévé váljon.” Még az is oda volt írva, hogy “fények: Rachel Shipp, technika: Chris Copland. Az előadás 60 percig tart.” Nos, ez utóbbi három kitétel igaznak bizonyult. A meghirdetett menü, a spontaneitástól a szeretetig bezárólag, nagyon étvágygerjesztőként hatott. Úristen, mindezt végigenni 60 perc alatt!
Ezzel szemben odabent azt láttam, hogy egy tánctechnikailag remekül felkészült előadó eljátszadozik ezzel a 60 perccel. ...Az én 60 percemmel! Nigel Charnock megjelent egy felülről beadott éles zuhanyfényben, és egy komolyzenére komolyan lenyomott egy három perces, totál dinamikus táncszólót az újhullámos ’modern dance’ stílusában. Ezután kiállt a felrajzolt vonalvezetésből, és angol anyanyelvén, de azért mégiscsak szépen érthetően, szavakkal elmondta nekünk a színpadról, hogy az ajtók zárva, senki sem hagyhatja el a színházat, de minek is? Ő most táncol itt nekünk, vagy mi a csuda ez, talán fizikai színház, de lehet strip-tease is, közben néhányszor jól megpöcsölte magát, ezt a Michael Jackson is sűrűn megteszi. Majd kiszaladt a nézőtérre, tett egy kört a spontaneitás jegyében, és kézre kerített, ne mondjam, hogy elragadott, egy női retikült. Végigmazsolázta a szajrét, kreditkártya, mobiltelefon... (Hiányoltam a retikülből az alábbi tárgyakat: óvszer, forgópisztoly, herointű, kézigránát. Na, mindegy.) Jaj, ez a mobiltelcsi nagyon klassz, most a színpadról felhívja az ő londoni haverját. Egyébként miért is vagyunk itt? Hogy beszámoljak nektek az élet értelméről, a művészet lényegéről, a szexről, vagy amit akartok. És mindezt nagyon spontánul, de annyira ám, hogy még a technikusok sem tudják, melyik előkészített zenerészletet játsszák be a hangszórókba, hej! A mikrofonba mondott önvallomásokból több érdekességet is megtudhattunk. Nigel tudatja, hogy előadás után mindenkit szívesen lát szállodai szobájában (Hotel Corvinus, 105. szoba.) Ő nem válogat, jöhet mindenki: férfi, nő, kutya, szörnyeteg. Ja, és tegnap sétált itt Budapesten, a magyarok szomorúak voltak, ez vajon miért lehet? (Ha az előadás másnapján sétál Budapesten, akkor a magyarok még szomorúbbak lettek volna.) És tudja, hogy itt játszott az Akram Khan Company, viszont ő ezzel szemben ezt-meg-ezt teszi... (Ehhez hozzáteszem: csak egy mosópor-reklámban fikázzák a másik terméket. De ha már hasonlítgatunk, akkor nekem is lenne egy összehasonlítási alapom – őt úgy hívják, hogy Julyan Hamilton, és éppen az improvizációs tánc kimagasló tehetségű személyisége, elragadó dance personality.) Nigel odalép a Trafóban egyedi módon a közvetlenül az utcára nyíló ajtóhoz. Kinyitja, és az utcán éppen a kutyáját sétáltató embernek odaszól (remélem, értett angolul), hogy “túl hideg van itt kint, ó, ez nekem túl sok a valóságból! Vissza kell mennem az én szomorú, színpadi álomvilágomba!” (Ehhez is hozzáteszem, ekkor mondott egy igazat.) Majd teljesen véletlenül, mondhatni spontán módon megtalál a nézőtér alatt egy alumíniumból készült tartórudat. A vállán becipeli a színpadra, forog vele néhányat, a földre dobja. Erről eszébe jut a posztmodern, és mi megkapjuk e fogalom vizuális definícióját. Nigel odafekszik a földre dobott rúdhoz, hozzá idomul, így fekszik, úgy fekszik, lám, ez posztmodern! Közben néhány dallal fűszerezi az ily módon előadott one-man-show-ját.
...Szórakoztató? Ipar-kodik az előadó a színpadon. Jön még egy sötétben, zenére végzett zseblámpázás. (Ezzel megvilágítja a mit is, na mit is, persze, hogy a színpadi lámpákat! Ironikus, ugye?) Következik egy cukorkadobálás a nézők közé (néhányan visszahajítják az édességet, tehát elmondhatjuk, ha a puding próbája az evés, akkor a cukordobálás próbája a visszahajigálás). Ily módon tényleg nagyon közvetlen és spontán hangulat alakul ki a nézőtéren. Az előadó elérte meghirdetett célját. Panem et circenses, a nézők arca hálásan ragyog a sötétben. Megették, valósággal benyalták. Mr. Charnock, önnek igaza volt. Az Ön dinamikus és átütő erővel adott játéka meghozta gyümölcsét.
Ehhez is hozzáteszem: az arcuk ragyog, de nem a szívük. Nigel Charnock végig egypólusú játékot űzött, mikor a tréfálkozás hangját pengette. Vagy ő tudja igazán a tutit, hogy mi kell a népnek? Miért támadt bennem súlyos hiányérzet? Egyáltalán, szükséges-e, hogy a művész felvállalja az igazmondás súlyos terhét? Nem elegendő az, ha egy nagyon is fogyasztható, majdnem kommersz keretek közé belőtt hatvan perccel jól elszórakoztatjuk a nézőket? Kilóra, olcsón, vegyük meg a népet! Vajon szükséges-e, hogy Minarik Ede mosodás példáját követve a művész kiszögezze a forgópisztolyt a kapufára, ha itt a gól bemegy, főbe lövi magát? Csak nálunk, Kelet-Európában megy ennyire életre-halálra a színház? Belátom, hogy igen. A mi kereseti viszonyaink ritkán engedik meg az élet egyik lehetséges lenyomatának, a színháznak a felhőtlenül felszabadult, játékos élvezetét. A kérdés tehát az, hogy kitárt karokkal, elengedve üljünk azon a mesebeli mesebilin, vagy fogózkodjunk  jól?
A kérdés tehát ugyanaz, amit Bartók Bélának Amerikában feltett egy zongoratanítványa. “-Mester! Ez az ujjrend lejátszhatatlan! Írja át a kottát!” Bartók erre nem volt hajlandó. Vajon alkalmazkodjék a művész a nép népszerűségéhez, vagy igenis tartsa magát az apollói magassághoz, nemes mértékhez?
A választ fogalmazza meg ki-ki a maga lelkében. Én viszont most összefoglalom a B-csoport számára, mi kell a sikerhez. Hogyan legyél perfekt produkt? Álljon itt a kisdobolók 12 pontja:
1. Legyél angol mindenekelőtt! (Tele lesz a nézőtér.)
2. Legyen egód, ha nincs mondanivalód!
3. Járjál erős tánciskolákba, táncolj végig néhány évet! (Többet is lehet.)
4. Legyen erős kritikai hajlamod a világhoz! (Magad iránt kevésbé.)
Kérdezz rá! De hagyd ki a levesből, hogy miért csinálod ezt.
5. Tudj írni egy izgalmas műsorajánlót!
6. Használj mikrofont a színpadon... (Ez fontos, mert így a rockot beemeled!)
7. ...és ebbe mondjál személyes dolgokat! (Anya, isten, szex, gitár, luxus.)
8. Füstölj egy kicsit a füstgéppel! (Ez olyan misztikus, bár fölösleges.)
9. Sűrűn szaladj ki a színpadról a nézők közé! (Ez olyan zavarba ejtő! Vicces!)
10. Tapogassad gyakran önnön testedet! (Ehhez nem fűzök hozzá semmit.)
11. Énekszámok után tartsál hatásszünetet, hogy a taps felharsanjon!
12. Tégy valami kis gondolkodnivalót a végére!
Nigel Charnock előadásában ez pedig a következő volt (nagyon szép és tanulságos mesebeszéd, megérdemli, hogy ide írjam): Egy pasas végigvonatozza Indiát a világ legnagyobb gyémántjával. ...A legcsillogóbb gyémánttal, amit valaha láttál! A legnagyobbal, a legdrágábbal, a legvonzóbb gyémánttal, amit valaha láttál! A fülkébe felszáll egy tolvaj. Halálosan és azonnal megkívánja a gyémántot. Ez a gyémánt kell neki mindenáron! Amikor a gyémánt gazdája kimegy a fülkéből, a tolvaj keresi a gyémántot. Felkutatja ez egész fülkét, tűvé tesz mindent azért a legcsillogóbb, legnagyobb, legdrágább és legvonzóbb gyémántért. De nem találja sehol. Így utazzák végig ők ketten egész Indiát. A tolvaj minden éjjel keresi a gyémántot, de sosem találja. Amikor megérkeznek India legvégére, a tolvaj így szól: Hol a gyémánt? Nem találom! Tudom, hogy nálad van! Add elő! – A pasas belenyúl a tolvaj zsebébe és előveszi onnan a gyémántot: Oda tettem, ahol a legjobban szeretted volna tudni!
Kár, hogy csak a vége volt ilyen bölcseleti, mesebeli (és mesebili).
08. 08. 7. | Nyomtatás |