A piszkálódás művészete

Rui Horta: Setup

FIGYELMEZTETÉS! Ez a szöveg helyenként rázós és többször becsapja olvasóját!  A kaotikus rendbe rakott mondatok (tessék, már mindjárt az elején egy trükk: ilyen nem létezik, mert vagy káosz, vagy rend), szóval a mondatok olvasása szellemi erőfeszítést követel! Ezt a cikket mindenki a saját szemével és önnön okulására olvassa! Másoknak szóban elmondani a cikk tartalmát, vagy egyéb módon a szöveg felhasználásával másokat megokosítani tilos!
Gyere, gyere, csak rajta, kezdj bele a szövegbe! Olvass! Üss! Olvass! Üss! Elfáradtál??? Gyere, kapsz még! Nesze! Nesze! Most aztán emberedre akadtál! Ez a szöveg megakad a torkodon! Ha végigolvasod, a fal adja a másikat! Egyáltalán, ha sikerül a cikk végére érned, mert most aztán olyat írok, hogy ezek után hosszú ideig nem olvasol ELLENFÉNYt!
Rókás László

Egy másik galaxisban, ahol a Főfényt olvassák, a tanító bácsi megszólal:
- Pistike, most szépen leülsz erre a székre, és én elmagyarázom neked a színházcsinálás lényegét! - Hosszú lesz?  - Azt nem mondanám. Mindenesetre kaotikus lesz, de hagyomány- és lényegre törő. Kezdhetem?
Pistike bekapcsolja a biztonsági övet, és felteszi bukósisakját. Vigyázz… Kész… Rajt!

Rui Horta előadadadását látt m a Tfaró padszínén. Most molábórp (visszafelé: ’próbálom’), tehát molábórp írásban  is, sss! KifejezNI a gyes/ve (vegyes, hahaha!) és kao- kakaó- kaotikus érrrzééééésemet, amittott tapASZTALtam. Akár úgy is le/kifejezhetem a tartalmát (ki tart almát?), hogy 1.886,31-et felszorzom a négyzetre, majd osztva 11-szer 11-gyel, végül ebből kivonok 29.406,32-t, tehát a végeredmény 0 lesz. Vagyis a semmi. Számolj utána!
– Most mit baszkócc’ velem? Why you fuck me, man?? – kérdezte Pistike a tanító bácsitól.
– I’ don’t fuck you, man! You fuck me! Why?.
Úgy voltam az előadással, mint a viccbéli két favágó az erdőben. Az egyik a fejszével hopp!, szó nélkül levágja a másik kezét. Ez a másik megszólal: – Hát ez most vicc vót vagy komoly? – Hát ez komoly. – Na, azzé’! Mer’ viccnek rossz vóna!!!
Setup, vagyis felállítás. Díszletállítás vagy más hasonlónak a felállítása. Lehet egy régebbi szokásrendszer felállítása is. Mit szoktunk meg a színházban? Az első megalkuvás, mely az előadás nonkonformista élét csorbítja, már a kasszánál kezdődik. Pénzért vesszük a belépőjegyet. Mennyivel hagyománytörőbb lenne, ha a jegyet valamivel ki kellene érdemelnünk! Mondjuk egy szép dallal. Már kora délutántól kornyikálnánk sorállás közben. Ez bemehet, ez nem mehet be. (Végre kiderülhetne, ki figyelt énekórán, és ki dobálózott a padszomszéddal.)
Függönyök határolta folyosón jutunk be a színházi térbe. Felismerem a megdöbbentő igazságot: ezek a függönyök már önmagukban is a színházi tér részét képezik, azáltal, hogy ott lógnak! Lógás közben közrefogják a levegőből lévő semmit. Ez pedig mi más lenne, mint maga a színházi tér? (Pistike, jegyezd meg jól: agyszerű igazságok ezek!)
A függönyök egyirányú utca módjára jelölik ki haladási utunkat. Mi berontunk a színházi térbe, akár egy bika… Egy bika is ilyen korlátoktól korlátozottan halad az aréna felé. Berontunk, és meglepődünk. Egy disznóba jutottunk. Vagyis nem egy disznóba, hanem egy diszkóba! (Hahaha, jól palira vettelek, barátocskám! Azt tettem veled, amit Rui Horta a közönséggel! Vártál valamit, és nem úgy lett..! Hahaha!) Székek, nézőtér sehol. Csak egy kis pódiumot látunk. Rajta mikrofonállvány, na, biztosan ebbe fognak beleszövegelni. Mondanom sem kell, hogy nem úgy lett: az egyébként bekapcsolt mikrofon beszédet, éneket, vagy egyéb konvencionális dolgot nem közvetített. Mint a cirkuszi bohócjelenetben, bármit tehetnek vele, csak éppen azt a beszoktatott dolgot nem, hogy belebeszélnek. Különben lehet jobbra-balra taszigálni a mikrofonállványt, lehet a zsinórba belegabalyodni, lehet úgy fogni, mint Freddie Mercury fogta a Queen-ben, vagy egészen egyszerűen akár a fenekünkbe is dughatjuk (erről egy másik korabeli együttes jut az eszembe, ez az ABBA).
Színházba indultunk, diszkóba érkeztünk. Micsoda lehetőség! Most a sötétben, a ritmusra vonaglás közben észrevétlenül hozzádörgölőzhetek a csajokhoz! De sajnos a meglepett nézők többsége egyáltalán nem vonaglott a techno-zene ritmusára. (Vagy a ritmus zenei technikájára? Hogyan definiáljam ezt a lüktető zajt, mely nem egyéb, mint a csönd szemete?!) A nézők csak álltak meglepetten. Hát ez most vicc, vagy komoly? Nincs hová leülni... Csupán egyetlen széket látunk (az is árnyék-szék), mert a színpadocska mögé kifeszített háttérvásznon egy komputergrafizált szék vetített képét látjuk forogni. Álmaink széke ez. Oda akartunk leülni, mind a háromszázan. És most mi lesz?
Az lett, hogy egy kis idő után, mialatt beletörődtünk a gondolatba, hogy váratlanul álláshoz jutottunk, félrehúzták a színházi teret (a definíciót lásd a szövegben fentebb) határoló egyik rolót. (Á, nem! Nem volt roló, a függönyt húzták félre, csak most baszkódom teveled. Teve, van leveled! Ugyanúgy, ahogyan Rui Horta hordta a gegeket egy csokorba.) A függöny mögött széksorok húzódtak. …Hát mégis van nézőtér! Le lehet ülni! Rohamunk támadt: a szép magyar megértő testvériség jegyében eljátszottuk azt a könyöklő-taposós játékot, hogy ki tud gyorsabban egy jó helyre leülni… aztán egy bármilyen helyre… végül már csak egyetlen helyre… Végül a nézők fele állva maradt. (Ők voltak azok a málészájú zsákmányállatok, akik nem játszottak pléjsztéjsönön dzsungelharcos-lövöldözős játékot, ezért nem jutottak ülőhelyhez.) Csalódottság és elégedettség érzése fele-fele arányban keveredett a térben (plusz hátulról a technikusok kaján örömmel figyelték a mozgalmas tömegjelenetet). Ekkor a másik függönyt is elhúzták. Bezzeg itt is széksorok voltak! Támadás! Rajta! Rajta! …Végül persze mindenkinek jutott hely a székeken. De addigra már megpillanthattuk önnön nézői földhözragadtságunkat Rui Horta elénk tartott ironikus varázstükrében. És most a tükörben a túlsó térfélen az éppen nekem szemben ülő nézőtársamat látom. A nézők nézték a nézőket. Ez a mondat válaszol Rui feltett kérdésére: “A néző mit néz? A néző a színészt nézi?” (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hasonlóan ironikus kérdést már Eugenio Barba is feltett vagy húsz éve. Az Odin Színház a Műegyetem tornatermében játszotta a múlt század nyolcvanas éveinek végén az Oxyrhyncus Evangéliuma című darabját. A színpad egyetlen vékony kifutó pást volt, melynek két oldalán egymásnak szemben ültek a nézők. De ezt csak akkor lehetett tudomásul venni, amikor a pást fölött kifeszített függöny lehullott.)
Miután jól szemügyre vettük a másik térfelet, a hatalmas, hosszú, sötét függönyt ismét behúzták előttünk. A másik térfélen is. Nem láttunk semmit. Nekem, mint a fantázia emberének, ezek a pillanatok tűntek a legizgalmasabbnak. Vajon mi lehet a függöny mögött? (What is behind that curtain? – Laurie Anderson híres tripla lemezéről való kérdést szintén a múlt század nyolcvanas éveiből ismerem.)
Amíg a túlsó, függönnyel eltakart térfélen vajon ki tudja, mi játszódott, addig bennünket emitt névre szóló dalokkal szórakoztattak. Már belépéskor mindenkire egyenként ráaggattak egy kis ragadós papírcédulát, rajta egy keresztnévvel. Az újrakeresztelés eme gesztusában én Lászlóból Attilává lettem, de hogy ennek mi a jelentősége, csak később jöttem rá. Az, hogy megszabaduljak addigi laciságomtól, és tabula rasa, konvenciók nélküli, új életbe kezdhessek, legalább hetvenöt rövidke percre (bár néha hosszúcskának is éreztem némely percet). Júliákból Évák lettek, Ferikből Gyurik, ám volt olyan néző is, aki nem kért a személycseréből, és levette a mellére ragasztott cédulát. Az egyik színész (vagy táncos? vagy protagonista? vagy előadóművész? ezek a minőségek Rui Horta előadásában egybemosódnak) éppen Attilának énekelt. Egy strófa jutott nekem a Lucy-in-the-sky-ból, Gyurinak két sor az Eleanor Rugby-ből, Kati kapta a Fernando refrénjét. A dalfesztiválnak vége szakadt. Megköszönték nekünk, hogy eljöttünk. Eva, thank you for coming! Bela! Djuri, thank you for coming! Lassan felfedezem, mi történik itt. A nézők elbizonytalanítása saját nézői szokásaikban, ez folyik itt. Szeretnétek leülni, mert ezt szoktátok meg? Szeretnétek látni valamit, nézők? Behúzzuk a függönyt!
Így haladtunk gegről gegre a színházi konvenciók elemzésének létráján. Ahogyan annak idején Freddy Mercury és a Queen együttes nagy slágere, a Bohemian Rhapsody kezdődött: “Is this the real life… or is this just fantasy?” Hát ez most vicc, vagy komoly?
Komolyan mondom, nekem rokonszenves ez az analízis. Mint egy jó bohóc, lépésről lépésre kielemezi az előadás előre elvárható fordulatait, és csak azért sem arra kanyarodik. Ez az alkotói magatartás nagyon vicces, de hogy ezen belül milyen vicc, gúnyolódó vagy emberszeretően humánus, az már az alkotó tehetségén múlik. (Hogy ez jobban érthető legyen, például is szolgálhatok a némafilm világából: Stan és Pan vagy Harold Lloyd humorbéli nagysága semmiképpen sem közelíti meg Chaplinét.)
A három előadó három rezervált széket tett a játéktér szélére. Rajta keresztnevük: Anton, Bruno, Nicola. (Vezetékneveiket már a műsorfüzetből tudom: Skrzypiciek, Heynderickx, Carofiglio.) Először csak ültek rajta, mint azt egy sima, mezei néző is tenné. Majd felugrottak a székről, és a földre vetették magukat. Semmi kétség, a koreografikus rész megkezdődött.
A vetődésekről, ugrásokról, húzásokról, taszításokról, körben futásokról és egyéb kinetikus elemekről különösebbet írni nem tudok. Ez most egy cikk az ELLENFÉNYben, mely táncművészeti jellegű szaklap, ám ennek ellenére semmi fényeset nem tudok írni Rui Horta koreográfiai anyagáról. Olyan volt, mint bármely más kortársi koreográfus portékája. Nem hozott különösebben tűzbe. Sőt, szinte sajnáltam, amikor az elvonatkoztatott mozdulatokba belekezdtek, mert a helyzet természetessége átcsúszott a kimódoltságba.
Valóban nagyon nehéz a színház és a tánc határvonalait szerves átmenettel egybemosni (hogy ne érezzük, mikor léptük át a határt a szituációból a táncba, vagy fordítva.) Ez manapság általában úgy szokott bekövetkezni, hogy felcsendül egy dal, erre a szereplők táncba kezdenek. Ami nem más, mint egy nagy kövér beszoktatott konvenció (ne mondjam, hogy hazugság), mert józan ésszel meg kellene kérdeznünk, amit egy másik galaxisban Pistike kérdez a tanító bácsitól, hogy “honnan jön a zene, és miért hangzik fel?”
Anton, Bruno és Nicola kiizzadva visszaülnek székükre. Aha, itt nem jól ülnek. Cseréljünk helyet! Helyet cserélnek. Most sem jó. Cseréljünk helyet azzal a nézővel! Felállítanak egy nézőt, helyet cserélnek vele. Felállítanak egy másikat, és elveszik tőle a széket. A néző áll és nevet a kínos helyzeten. Mit tehetne mást? Esetleg hopp!, jól a szeme alá vághatna Nicolának, és azt mondhatná: “csak vicc volt!” Szerencsére én a negyedik sorban ülök, velem ez nem fordulhat elő – gondolom magamban. (Erről eszembe jut, még jó, hogy nem a Fővárosi Nagycirkuszban vagyunk. Ott történt a hatvanas években, hogy egy hazánkban szereplő vendégbűvész kihívott a porondra egy hazánkfiát, és a közönség szeme láttára majommá változtatta. Ám visszaváltoztatni már nem sikerült, úgyhogy nagyon kérte az elnézést és szabadkozott a bűvész a majomúr feleségének, amikor az alanyt visszavezette a helyére. Nyomozott a rendőrség és a KGB is, de hiába. Az ügyet eltussolták. Lám, te is csak most hallasz erről az esetről! …Vagy már te is úgy vagy velem, mint én voltam Rui Horta előadásán, ahol minden megtörténhet? Hát ez most vicc, vagy komoly, mondja meg már valaki végre!!!)
Csak vicc volt, ne vedd komolyan – ez a mondat elhangzik a három előadó szájából is. Tényleg, miért ne viccelődjünk? Viccek nélkül annyira szürke lenne az életünk…(Most pedig egy rokonunk jut az eszembe. Amikor Bandikáék a hatvanas években látogatóba jöttek hozzánk, az első néhány “jól vagytok?”-kérdés után az került a terítékre: “-Hát azt a viccet vajon ismeritek-e…?” És Bandika rákezdett az első viccre, azon még nevettünk. Aztán jött a második, azon is nevettünk. Jött a harmadik, a negyedik, a tizedik vicc… Emlékszem, a huszadik után már egyáltalán nem nevettünk, sőt, kifejezetten vártuk, hogy Bandikáék elmenjenek. Mára kapcsolatot sem tartunk már.) “-It’s a joke! We leave you!” Vagyis ez tréfa volt csupán és most elmennek, ígérik az előadók. Ehelyett beindul egy rövid film, melyet a háttérvászonra vetítenek. Leülnek a székükre, és velünk együtt megnézik a filmet.
A filmen ők maguk jelennek meg hárman. A tengerparton, vagy valami hasonlóan üres helyen vannak. Körülöttük rengeteg szék. (Erről a Pink Floyd egyik lemezborítója is eszünkbe juthat: a tengerpart fövenyén rengeteg vaságy áll sorba rendezve. Balról három kutya.) Ők hárman itt a filmen tetszésükre üldögélhetnek akármelyik székben. Ezt meg is teszik: ülnek a széken, ide ülnek, oda ülnek és néznek minket, vagyis a kamerát. A képmező felcsúszik az égre. A kék szín elfehérül, végül olyan lesz, mint a vetítővászon színe. Nem is tudjuk, hol volt a filmnek vége. Itt a vége, fuss el véle! Ők hárman a vetítés alatt csöndben megléptek. Mi, nézők, ismét egyedül maradunk a bizonytalanság érzésével. És éppen ezt akarta Rui Horta!
Miközben néztem az előadást, mindvégig kérdések gyötörtek. Kérdésre kérdés a felelet. Csupán viccből, én miért nem állok fel a székről? Miért nem állva nézem a jeleneteket? Anton, a három előadó egyike, éppen itt, ahol én ülök, előttem ugrott föl a pódium szélére. Miért nem mondom székemről felállva, hangos szóval, hogy Anton! Thank you for this jump! Miért nem lépek közbe, vagyis interveniálok? (Ezt mondtam legutóbb is három bőrfejűnek, aki ütleget lengetett kezében, miközben közeledtek. Ám latinul egyik sem tudott, ezért mindhárman elfutottak.) Miért nem? …Mert tisztelem a konvenciókat? Nem akarom eltéríteni a színpadi játékot az előre megbeszélt menettől? Nem akarom zavarni a többi nézőt? Vagy egyszerűen csak gyáva vagyok, hogy ilyet tegyek? (Na jó, beismerem, hogy én futottam el. Pedig én tudok latinul.) Hol húzódik a jóízlés határa, melyen túlmenni vonakodom? Ha kihívnának engem a színpadra, vajon pofán vágnám-e őket? Vagy állnék bárgyú jóindulattal, nahát, ezt nem gondoltam volna… Nem akarom széttörni a játékot, ezért a többi néző előtt belemegyek a helyzetbe, hogy az előadók piszkáljanak engem. Nem nagyon, csak egy kicsit kommunikálnak velem. (A témát bővebben kifejtette Thomas Mann Mario és a varázsló című kisregényében.) Én, mint néző, igenis egyfajta voyeur, talán meg vagyok sértve, amikor váratlanul rólam rántják le a gatyát, holott én azért jöttem, hogy a sötétből rátok leskelődjek..?
Ez a piszkálódás azt vizsgálja, vajon kitart-e a nézők türelme az előadás végéig. Bartók országában mi mindnyájan A keményfából faragott királyfi szerepét alakítjuk. (Két fő kivételével. Ők kimentek a nézőtérről. Nem voltak játékos hangulatban aznap este.)
Rui Horta, mint egy Hasfelmetsző Jack, aki előtte nem mos kezet, ennyit kérdez: “A nézők bejönnek a színházba.. (A színházba jönnek?)…Majd leülnek a székekre (Leülnek vagy állnak? És mikor ülnek le?), hogy megnézzék (Látják?) az előadást (…és ez vajon előadás-e?) Van-e az előadásnak mondanivalója? Vagy eltelik az idő magától is?
Felszínes kérdések ezek, barátaim. Az első kérdés, melyet fel kell tenni az alkotónak: “És én vajon művész vagyok-e?” Mert ha igen, akkor az (ilyen) előadást nem mutatom be. Mégpedig azért, mert a dadaizmus valódi szelleme (mely annak idején kísértetként járta be Európát, és eközben a kommunizmus szellemével is találkozott) ezt így diktálja. Vagy mert igaz követője vagyok Marcel Duchamps-nak, aki a múlt században nem szégyellte azt hirdetni, hogy egy meg nem született műalkotás mindig jobb, mint egy már létrejött, mert lehetőségek sokaságát hordozza magában, ezért tökéletes. Monsieur Duchamps így is tett. Abbahagyta a festészetet, bár fejben továbbra is kigondolta képeit. Ám alkotni nem alkotott, helyette sakkozott – saját magával. Lépett a feketével, majd átült a fehérhez, hogy korábbi önmagát legyőzze. És folytatta napestig.
Mondjuk, mégiscsak bemutatom a darabot, mert hírnévre török. Megcsinálom az előadást az elejétől a végéig, hat hónapos komoly munkával. A húsztagú együttes (külföldi szállodázás csak single room-ban!) koreográfiai partitúráját teleírom bonyolult, tízperces uniszónókkal, mert azt nehéz jól előadni. Sok gyakorlás kell tehát. A négy és fél órás előadást három felvonásra széttagolom, köztük ötvenperces szünetekkel és 400 %-os büféárakkal. Egy kóla nyolcszáz forint, így semmi meglepő nincs abban, ha az olcsóbb helyek belekerülnek 35-40 ezer forintba. (Plusz külön ruhatár, ahol a beugró egy ezres.) A nyugdíjkedvezmény korhatárát ugyanakkor fölemelném 120 évre.
Az első felvonásban ezért a pénzért fel sem gördül a függöny. A darab a függöny mögött zajlik, a nézők tehát nem látnak semmit. Ötven perc szünet. A második felvonásban felgördül a függöny, ám a reflektorok nem gyulladnak meg, ezért a sötétben a nézők ismét nem látnak semmit. Szünet ismét. A harmadik felvonásban felmegy a függöny. Felmennek a fények is, de az egész színpadkép elmerül a színpadi süllyesztőben. Nem baj, hogy a nézők ismét nem látnak semmit, mert a felvonást odalent korrektül lejátsszák. A tapsra persze feljönnek meghajolni, ekkor (és csak ekkor, mert eddig a kijáratokat fegyveresekkel őriztetném) lehet a nézőknek kimenni a nézőtérről, hogy rendbe szedjék a nadrágjukat (mert a vécéket lakatra zárnám ilyen kólaárak mellett, ezt mondanom se kell). …Hát ez lenne egy komplex nonkonformista színházi élmény az én olvasatomban. Sok szerencsét kívánok a pályázatíráshoz!
Rui, te tehetséges pali vagy, ezért leírom neked az esszenciát, hogy ne kelljen a szövegből kimazsoláznod, mit akar a bácsi. Leírom a lényeget erre a lapra, hátha olvasod az ELLENFÉNYt. (Egy másik galaxisban a Főfényt olvassák.) A mozgókép versenyében a színháznak nem maradt más esélye arra, hogy a nézők érdeklődését fenntartsa önmaga iránt, mint az, hogy emberi anyagból dolgozzon. A filmnek rengeteg más eszköze van, hogy a nézőket magához láncolja: a fordulatos cselekményszövés, a térhatású hang, a szokatlan látószögekből felvett képek, a trükkfelvételek, a pirotechnika, és más egyéb, emberen kívüli instrumentumok. De a színház… Az más. Egyetlen sarokköve van, ez pedig maga a színész (vagyis a színpadon lévő ember). Így tehát emberi kérdéseket kell a zászlóra tűzni, itt és most, a nézők előtt. Függönyhuzogatás..? Vetített képek a háttéren..? All right! De mindezekhez olyan egyszerű, ám megválaszolni mégiscsak bonyolult kérdéseket is fel kell tenni, mint például: “Hogy vagy?” Mert ha nem kérdezel valami valódit, akkor választ sem kapsz kérdésedre, hogyan tetszett az előadás.
Pistike fáradtan leveszi fejéről a bukósisakot a széken ülve. Megkérdezi a tanító bácsit:
-Megérkeztünk? Itt a vége?
Igen.
08. 08. 7. | Nyomtatás |