Raza Hammadi, Joseph Tmim: Mediterrán Bp. Táncszínház

Tematizálni vagy nem tematizálni; ez itt a kérdés – sűríthetnénk egyetlen mondatba a Budapest Táncszínház Mediterrán című estjét. Ugyanarról a témáról (mégpedig a Mediterráneumban való létről – ami nekünk, kívülállóknak több szempontból is izgalmas lehet) két alkotó nyilatkozik: Joseph Tmim, az izraeli születésű, 1985 óta Németországban dolgozó koreográfus, és a Tunéziából Franciaországba származott Raza Hammadi, akinek a neve ismerősen cseng a szakmában, lévén számos koreográfiát készített az elmúlt években magyar társulatok számára (a Budapest Táncszínház mellett több alkalommal dolgozott a Győri és a Pécsi Balettel), emellett – Tmimhez hasonlóan – Budapesten is rendszeresen tart kurzusokat, amelyek szakmabeliek és érdeklődők előtt egyaránt nyitottak.

A közös pont, az origó adott, a cím ennél direktebb nem is lehetne. A „hely szelleme” bizony kísérti a hazájából messzire szakadt alkotót – Hammadi koreográfiájában szó szerint, lepedőbe burkolózó nő-anya figura formájában. A Mur mur de la Mediterrané (Susmus a Mediterránról) a történetmesélős fajtába tartozik: három bevándorló első benyomásit, élményeit követhetjük nyomon lazán egymás után illesztett életképekben – az újrakezdés reményét-lendületét, a múlt fogva tartó erejét. Illetve követhetnénk, ha nem esne szét a kompozíció. Méghozzá olyannyira, hogy aki nem olvasta a koreográfussal készült egyik-másik interjút, talán nem is jön rá, hogy a pályaudvari háttérzörejt nem posztmodern zenekísérletnek szánták, a táncosok pedig nem a geg kedvéért használják egymást kuffernek vagy zsámolynak, hanem a bevándorlóélet permanensen átutazó jellegét illusztrálják. Az egyes képek szervetlenül fityegnek a be nem avatott néző számára megfoghatatlan vázon; a recsegő originál felvétel mellé feltálalt kocsmabeli erőfitogtatás még véletlenül sem gondolatrohanás, és nem is Zorbát, a görögöt idézi (az ezt következő hujjogatós és csábítási epizód még kevésbé). Követhető vezérfonal híján megpróbálkozhatunk a nonlineáris, érzelmi-hangulati értelmezéssel, ám az egzaltált imám-jógi-dervis és a már emlegetett fehér leples nőalak megjelenései és eltűnései végleg elbizonytalanítanak.
Tmim koreográfiája, az All Mixed Up (Teljes káosz) – zavaros, viszont semmitmondó címe ellenére – nagyságrendekkel letisztultabb alkotás. Ugyanazokat az érzéseket, ugyanazt a belső, spirituális meghatározottságot mutatja fel, amit Hammadi, de nem akar mindenáron A pontból B-be jutni, így aztán a „történet” nem vonja el a figyelmet a lényegről – amit a két koreográfus ugyanabban lát, és meglepően hasonlóan fogalmaz meg: a mediterrán lét az emberek kapcsolatáról szól, az egymáshoz való viszony(ok)ról, férfiakéról és nőkéről, két emberéről, hároméról – vagy akárhányéról. A Közösségről, ahol a szó egészen más szinten értelmezendő, mint ideát „nyugaton”. A táncnyelv ebből az egymás által definiáltságból ered, a „kontakt” kifejezés felszabadítóan tág értelmezést nyer. Nem véletlen, hogy Tmim szerint a táncos nem csupán a színpadon testet öltő intellektuális absztrakció, az egyensúllyal való játék pedig túlmutat a puszta technikai kihíváson.
A táncosok remekül állják a sarat, és többnyire megbirkóznak a (nyugati lelkünknek néha nehezen megfogható) feladattal. Alávetik magukat a hatások és ellenhatások játékának, puhán, gördülékenyen és relatíve szabadon, ahogy azt a táncanyag megkívánja. Mert a történet – ha van ilyen – a kapcsolódási pontokról és a kapcsolódó életek sokféleségéről szól.

Gálla Nóra


Mediterrán
Budapest Táncszínház

Díszlet, kellék, jelmez: Molnár Zsuzsa
Fény: Nasser Hammadi, Földi Béla
Koreográfus: Raza Hammadi, Joseph Tmim
Előadók: Hain Ildikó, Nagy Grácia, Somorjai Judit, Ujszászi Dorottya, Zsadon Flóra, Csetényi Vencel, Fodor András, Fodor Zoltán, Lakatos János
08. 08. 7. | Nyomtatás |