Árnyak és nyomok

Frenák Pál: Tra-ce – Frenák Pál Társulata

Ismét egyszemélyes férfidarab került ki Frenák Pál műhelyéből; mintha magát írná újra, magát tárná föl önmagának, hogy aztán e saját mélyeken át jusson a világba. A világhoz. Mindenhez közel.
A legújabb, Tra-ce című szóló illékony áttűnései a személyesség különös árnyalataival par excellence lírikust mutatnak. Méghozzá valamilyen franciás bukéval. De nem azért, mert az előadás felütéseként, s még később is egy francia szabadvers vetített sorai, szavai futnak a balettszőnyegen. Inkább valamilyen tónus, a meditatív lebegés és a direktebb játékpillanatok finom átkötései, a szemlélődés hullámzó impressziói színezik a benyomást, egyfajta elengedettség, fesztelen elegancia, amely a komorabb pillanatokat is megfényezi valamiképp. Sőt, azokat leginkább. Akad belőle néhány, ezek a szóló negatív pillérei, abban az értelemben, hogy bizonyos ellenpontként hatnak a konkrétabb helyzetet rajzoló és olykor ironizáló, életszerűbb villanásokhoz képest. E kétféle jelenlétmód azonban nemegyszer összeolvad, egymásba hajlik, egymásból, egymásba nő, s éppen ez a titka annak az organikus szervességnek, amelyben a magánpillanatok sorozatából mű lesz.
És most el kell árulnom, hogy nem vagyok egészen könnyű helyzetben, ugyanis az első előadást élőben, a másodikat felvételről láttam, s persze Frenák, ahogy nyugtalan, folyton kereső, polemizáló késztetéseivel máskor is, egy energikusabb zenei töredékkel meg némi jelmezes váltással kicsit alakított a darabon, amitől az egész jobb, tisztább és szigorúbb lett. S még egy érzés: a Tra-ce filmre termett! Az alkotó más műveiben is szívesen bíbelődik koreográfiai mikroképekkel, szépen világított jeleneteiben el-elidőzik egy-egy részleten, beszédre fogja a test különféle tájait; a váll, a hát vagy a nyak plasztikája, egy kar, egy kézfő ornamentikája önálló színpadi ténnyé emelődhet. Úgy tűnik, nála még a tisztán táncos megoldások, vagyis maga a tánc is mindig egy magasabb, egy tágasabban érvényes személyes elvárásnak felel, így nem csoda, hogy gyakran változnak a művei. A legújabb opuszra pedig különösen érvényes lehet ez a „változási készség”, már csak azért is, mert az előadó mellett nincsenek társak, akikhez bármilyen értelemben alkalmazkodni kellene. Várnagy Kristóf egy szál maga cipeli végig a nagyjából negyven percet, s a film mutatja meg igazán, hogy bír vele. Ha valahol, hát ebben a darabban csakugyan szétválaszthatatlan az alkotói és előadói személyiség, nem lehet kivonni egyiket a másikból; sejtekig hatóan közös impulzusok dobódnak világra, itt szellemileg, ott a testi jelenléten át. Egészen érzékeny kapcsolat ez; ha nem teljes és feltétlen, elvész a lényeg, ha jól működik, kissé el is bizonytalaníthat. Kit látok? Ki születik meg előttem? Vagy az előadóra fordítva: ki vagyok?, kit formázok elő magamból? Nos, ahogy néztem az előadást, ahogy haladtak a percek, Várnagyból Frenák lett, Frenákot láttam, a lelkét, kamaszkorát, férfikorát, aztán hirtelen Várnagy lett belőle, fiatal indulatú, heves és gyötrődő kereső, aztán megint visszataláltam Frenákhoz. Várnagy rendkívül érzékenyen, szinte médiumként volt jelen, mintha átengedte volna önmagán az alkotói ént, fölajánlva minden porcikáját e sajátos közvetítői szerepben, ugyanakkor újból született saját, színpadi énje is. Ez a szóló most már az övé, az övé lett.
Első megjelenésekor a kvázi medence szélén csattog körbe méretes békauszonyaival, mintha csak az öltözőből sietne rég látott ismerőse felé, aztán megáll velünk szemben, és mesélni kezd. Testmonológjában nagyon is konkrét utalások és absztrakt gesztusok váltakoznak, napi dolgok idézetei a kimondhatatlannal. Bizonytalan félelemmel pillant oldalra, talán van ott valami nyomasztó dolog, körbetapogatja a levegőt, magát simítja, erősíti. Vezetést imitál; felváltva sofőr és hisztérikusan locsogó (nő?)utas. Lövöldöző elmeháborodott, vérszomjas terrorista, bosszúálló nyomorult. Vagy csupán retardált felnőtt. Tekeredik, hajladozik, csápol, hadonászik, aztán finomabb hessegetésre vált, és hirtelen saját hátsójára gyanakodva az anyagi test elkerülhetetlenül nyers – légnemű – jelenségein ámul, majd rögvest a hányás környékezi, de itt már undor-tárgy lesz maga az ember is. Újabb és újabb részletek szakadnak elénk a hely- és időnélküli folyamatból, amely olykor fuldokló zihálásba vagy velőtrázó üvöltésbe fut. Az egész valahogy fennkölt és nyomorult, súlyos s közben mégis éteri, az önmagunknak, fizikai meghatározottságainknak is szóló kiszolgáltatottság vallomása. Szinte sűrítménye annak, ami később részleteiben bomlik elénk, például a következő „vizes” epizódban.
Fiúalakunk extatikusan készül az ősi elembe merüléshez, uszonyaihoz illően műanyag sapkát húz fejére, majd úszószemüvegét próbálgatja, végül az úszónadrágból átalakult pántos dressz fenékrészén igazít egyet – és egy fejessel eltűnik. Az uszodai vízió azonban szétfeszíti a fénycsíkokkal jelölt medencét. Óhatatlan idézi meg a sorokat, amelyek a darab kezdetén a fekete balettszőnyegen, a „víz” színén hullámzanak: „Egy sörösüveg / egy árapállyal hánykolódó fa / Egy hal / nejlonszatyorba fojtva / és tengeri moszat, hajgöndörítő drót / Vagy egykor volt remények”* Vagyis a kép második olvasatában az ember hirtelen egy töredékeire szétesett világban találja magát, amelynek minden tartozéka, minden részlete, maga az ember is, csak értéktelen kacat, sőt szemét, ahol végérvényesen leváltak egymásról a hajdanán összetartozó dolgok, és csak tehetetlenül sodródnak valamilyen végzet felé. A jelenet kezdeti extatikus hangoltsága is így borul lassan sötétebb színekbe, így lesz révedezőbb, bizonytalanabb. Az úszás, az önfeledt vízben lét lendületes ívei megrövidülnek, elnehezülnek, végül minden mozdulat tépelődő pózba dermed. A meditatív hangulatot erősítik a szöveg hol egyes-, hol többes számban visszatérő és a tördeléstől is kiemelt szavai: Ombres / Traces / Árnyak / Nyomok. És akkor a víz egyszer csak akár őselemmé, ősvízzé is válhat, a visszafelé keresés mitikus közegévé, ahol eredeti lényünket kutatjuk. A látványhoz társuló diszkrét zúgás meg a szaggatott hangjelek monotóniája, majd az olykor hallható párhangnyi csöndes zongoraszó különben is egyfajta elszigeteltségből ér el hozzánk, így a kép – a jelmez okán is - némileg a Vadócok című régi mű talányos Frenák-szólóját idézi. Bizonyos motívumok talán darabról darabra vándorolnak, ahogy most a darabon belül az árnyak és nyomok. Valaki. Valakik. A „vizes” kép végének totális sötétjébe szakadó keserves üvöltözés hirtelen csendre vált.
Legközelebb keskeny fényfolyosón látjuk az immár csupasz figurát; profilban mozog, energikusan tekereg, rángatózik, karjait dobálja, ahogy a pulzálást mintázó elektronikus zaj diktálja. Talán saját énjének foglya vagy más vezérli? Mindenesetre kiszolgáltatottnak tűnik. Az epizód végén újból felhangzanak a gyötrelem hangjai, visszhangosítva okádják szét a fájdalmat. A néma sötétből most egy kórházi ágyat, vagy inkább csak egy párnát hasít ki a fény, ahogy a férfi eszmélni kezd. Öklét, ujjait lassan szájához közelíti, merengve tekint a világba. Nem tudni, hol van, milyen emlék köti a helyhez. Talán a „…szállodai / elnyűtt matracba / Vájt / Titkos örömök / Lenyomata” Vagy a testén a „ráncok és sebhelyek / Néma tanúi / ezer gyönyörnek / És számtalan szenvedésnek”. És itt hajlonghatnak a „Síron nyugvó / elhagyatott árnyak” is. A meztelen alak összekuporodva fekszik, majd egyik kezével ágyékát takarva vonaglik, rándul, kínlódva fetreng ágyán, de a fény inkább csak felsőtestét engedi látni, a többi részlet belevész a homályba. (A világítás ugyancsak költői munka.) A darabból nem maradhat ki a koreográfus jellegzetes színpadi tárgya, a kötél sem. Néhány bizonytalanabb perc után valódi funkciót kap a most két végével magasban rögzített eszköz; mint egy hintán, úgy fekszik rajta háttal a fiú, lecsüngő kezei lassan mozdulnak, míg fordított helyzetében a világot kémleli.
Az utolsó rövid jelenet hang- és mozgásereje magával sodor minden korábbi részletet, és már el sem engedi többé. Még a ránk boruló sötétben is ott van Valaki: „Egy nyom /amely feladja / reményeit / Egy nyom / Kimerülve a víz áramlatában / Átadva magát a csöndnek / És a felejtésnek. …
És aki mégis:  „lágyékán / egy új sebhelytől remeg”.

*Molnár Katalin fordítása

Frenák Pál:  Tra-ce
Frenák Pál Társulata

Színpadi látvány, jelmez: Frenák Pál
Fény: Tommy Trzaskus
Zene: Fabrice Planquette
Videó: Nemes Viktor
Koreográfus: Frenák Pál
Előadó: Várnagy Kristóf

Helyszín:
Péter Márta
08. 08. 7. | Nyomtatás |