Ellenfény Offline - Archívum - 2006 - 2006/10. - Visszfény - Egy Beugrás Anatómiája

Egy beugrás anatómiája

Nagy József: Éden

Az idén kétszer játszották idehaza az Édent, két különböző helyszínen: kora ősszel a debreceni Jel Fesztiválon és november második hetében az I. Bárka Fesztivál meghívott előadásainak sorában. Debrecenben, az ország második legnagyobb városában a szűk szakmán és a protokolláris megjelenteken túl alig akadt két tucat értelmiségi, akit lázba hozott volna az esemény. Szomorú, de tény. Nálunk ennyit tesz, ha valaki Európa-hírű. A tömegek feltehetően a nevét se hallották. De nem lennék igazságos, ha azt sugallnám, hogy ez helyi sajátosság. Generális, ennek boncolgatása azonban már messzire vezet. A színházterem egyébként a kivezényelt, cserfes középiskolásoktól morajlott, mint egy matinén. Úgy kétharmad házzal le is ment. A megnyitón francia kulturális tisztségviselők is megjelentek, több ezer kilométert utaztak azért, hogy a Jel Színházat méltassák – ők fontosnak tartották, hogy ott legyenek.
Králl Csaba

A Jel Színház idén húszéves, vezetője egy új színházi nyelv megteremtésért Színházi Európa-díjat vett át tavasszal Torinóban. Ennek itthon a kötelező tiszteletkörön túl nincs különösebb (hír)értéke – a szaksajtó még úgy, ahogy –, akiknek illene, fönt és lent, vonakodnak tudomást venni róla. Ez nem Franciaország, ez egy más dimenzió. A kultúra támogatására ott általában nem úgy tekintenek, mint a szükséges rosszra. Annak idején sem így tekintettek (ez volt Nagy József szerencséje), ezért nem oldalba billentették a tehetséges, ámbár nem francia pályakezdőt, hanem éppenséggel támogatták. Olyannyira, hogy kifuthatta magát, így munkásságát ma az európai színházi szakma jeleseinek kitűntető figyelme övezi.
Kivételek azért itthon is akadnak. A debreceni egyhetes rendezvény a maga tanulságaival és a bárkabeli meghívás ilyen. Bölcs egyéni kezdeményezés. Bérczes László, a Bárka Színház művészeti vezetője úgy cserkészte be a Jel Színházat saját fesztiváljukra, hogy még az előszervezés idején fülest kapott: Nagy József egy éjszakára titokban feltűnik Budapesten, a Gödörben (lefogadom, jó kis dzsesszt nyomattak); lement, és percek alatt megegyeztek. Ennyi. Mennek a dolgok, ha van szándék és akarat.
Azt azonban senki sem kalkulálta be, hogy a fellépés előtt néhány nappal Nagy bokatörést szenved, és begipszelt lábbal érkezik haza újra társulatával. Az előadás megmentésére tett igyekezet a megoldás kulcsát, vagy ha úgy tetszik, kulcsfiguráját Horváth Csabában találta meg, aki kortárs táncéletünk egyik legizgalmasabb, legeredetibb személyisége. Ő mentette meg beugrásával az Édent. Nem Horváth fényezésére jegyzem meg (fényezik őt a saját darabjai), hanem csupán a tényszerűség kedvéért: alig több mint félnapnyi színpadi próba és a koreográfia videón történő memorizálása után vágott neki az egyszerűnek semmiképp nem tekinthető feladatnak.
Nem a minden áron való különbségtétel szándékával mondom, de hazai pályán nem ismerek még egy táncost, aki színpadi megjelenésének első pillanatától úgy szippantana be a saját erőterébe, mint egy nagyteljesítményű porszívó a pormacskát. Vannak szuggesztív és aurateremtő előadók szép számmal. Ahogy azonban Horváth civil énjét odadobva átváltozik a színházi mulandóság perceiért, az kevesekhez sem fogható. Az izmok feszes mozgásba rántják a testet, az erek kidüllednek – már attól félek, szétpattannak –, minden apró idegvégződés a színpadi munkára összpontosít. Rálép a táncszőnyegre, és valamiféle transzállapot berántja. Egy racionálisan megfoghatatlan erő függőségbe keríti, amitől aztán nemcsak ő, hanem az őt szemlélő sem képes szabadulni. Mellesleg nem is akar. Rá kellett jönnöm, hogy Horváth közönsége semmivel nem fegyelmezettebb, mint az átlagos színházba járó, ám belső intenzitású, koncentrált előadói világa oly mértékben rabul ejti, hogy még pisszenni is elfelejt.
Mindezek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy Horváth beugrása átírta az Édenről korábban kialakult élményképet. Nem írta át, mert tőle telhetően, ám előadói erényeit meg nem tagadva, alkalmazkodott egy másfajta stílus- és gondolatvilághoz. Ha lenne szellemi kapocs a kettő között, akkor azt Nagy magyarkanizsai gyökere és Horváth néptáncos múltja jelenthetné. A két alkotói pálya mégsem találkozik, hanem párhuzamosan halad, mást jelölve meg optimális művészi célként.
Nagy József tenyeres-talpas, ellazulós tánca, amelyet rendszerint átitat a végeláthatatlan sík vidékről hozott ábrándos nyugalom, természetesen kompatibilesebb a maga alkotta közegben. Megkapó látvány, ahogy ez a hórihorgas, mára erősen deresedő férfi hosszú végtagjait belendítve egyedül uralja a színpadot. Ezt láttuk Debrecenben. Nem bírta ki, hogy gipszelt bokával ne lépjen a deszkákra a Bárkában, mégha csak egy rövid jelenet erejéig is, a négy bekötözött karú férfi egyikeként, akik megfontolt erőpróbának vetik alá egymást, és küzdelmük csitultával egy ép tyúktojást mutatnak föl a tenyerükben.
Nagy József alapvetően intuitív művész. Olyan, mint egy modern nyomkereső, aki az eső cseppjéből, a madarak tollából, az egyszerű népi bölcseletből és szűkebb pátriája egzotikumából fürkészi ki a létezés misztériumának jobbára tragikomikus összefüggéseit. Horváth nálánál sokkalta tudatosabb alkotó, aki felfalja és kiköpi a civilizációt, filozofikus mélységekben barangol, archaikus párhuzamokat von, és mindezek különös párlatát jeleníti meg a színpadon, ahogy a táncos testeket beszédre készteti. Ez a szemléletbeli különbség az előadásmódjukat is áthatja. Horváth nem lép ki önmagából Nagy József színpadán sem, nem is kényszeríti erre senki. Játéka pengeéles és feszes, mint íjon a húr. A darab elején, a költő megérkezésekor, kis ideggócként van jelen, aztán később visszább vesz belőle, és a csoportos táncoknál voltaképpen már összecseng a magyarkanizsai lezser „férfikarral”. De hogy ezek mekkora fazonok! Gemza Péter és Francia Gyula külsőre még szalonsteril vajdasági a többiek mellett. Bicskei István robosztus, korosodva is arányos alakja, ízes beszéde tisztelet parancsol. Szakonyi Györk grimaszában, mozgásában a ravasz játékosság és a minden hájjal megkent pimaszság kokettál a nézővel. Krupa Sándor mintha El Greco vásznáról lépett volna le, kiválasztása az Éden záró képére autentikusabb nem is lehetne, ő szögezi fel, mint római katona, a keresztre feszítettet szimbolizáló, medencecsontról készült röntgenfelvételt a méretes gerendára.
A beugrással kívülről tehát minden rendben volt, és a Bárkát csurig töltő közönség is jóval fogékonyabbnak tűnt, mint a debreceni. Az már más lapra tartozik, hogy az Éden gyaníthatólag nem tartozik a Nagy József-oeuvre legkiemelkedőbb darabjai közé. A személyes, apokrif evangéliumnak szánt mű kétségtelenül didaktikusabb, mozgásformája sematikusabb, képeivel szimmetriára törekvőbb, mint a tőle megszokott, a zárt világot borongós színekben feltáró jelkép-színház. Itt a Bárkában érezhetően a verbális részek ültek a legjobban, amit a 2003-as bemutató óta talán a legtöbbet szapultak. 
Elnézem, ahogy Nagy öntudatlanul belefeledkezik a természetbe az Utolsó tájkép című filmjében. Csak ül, és bámulja a végtelent. Kezdem megérteni, miért fogja menekülőre, a Vajdaság felé. Igaz, ez a menekülés nála már több mint húsz éve tart. Hosszú snittek lamentálnak a Magyarkanizsa melletti, pár négyzetkilométeres zsombékos, lápos tájon. Nagy ott fekszik hanyatt, kinyújtózva, mint egy halott a bokáig érő iszapos, agyagos dagonyában. Arca, haja, öltönye csurom sár. Lassan kiemelkedik belőle, felsőtestét és lábát elemeli a földtől, felgörbül, megtartja a pózt, és ugyanolyan lassan, ahogy az előbb, visszaereszkedik. Madárcsicsergés, légydöngés, lónyerítés.
Egy ember, aki táncával asszimilálódik az (ő igazi) éden(é)ben.


Nagy József: Éden

Zene: Szelevényi Ákos
Rendező: Nagy József
Előadók: Nagy József / Horváth Csaba, Bicskei István, Francia Gyula, Gemza Péter, Szakonyi Györk, Mezei Kinga, Szorcsik Kriszta

Helyszín: Debreceni Csokonai Színház; Bárka Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |