Savanyú és édeskettes

Hámor József: Gangaray mese; Nagy Csilla: Monománia

Azt gyanítottam, valaki, talán a műszakiak közül, hibázott. Nem állt a helyzet magaslatán, amikor Hámor Gangaray meséjében az egyik kellékre, a savanyú fényű állólámpára vörös vezetéket szerelt. Részletkérdés, tudom, de bosszantó. Ez az állólámpa ugyanis, negyven wattos depressziójával azt a rejtélyes közeget jelölte ki eredetileg a darabban, ahová a férfi, a szeretet és az emberi gesztusok koldusaként, mint egy burokba, önkéntelenül visszazárul. Minden búval bélelt fekete, a fények is csak aligfények, és akkor itt ez a hosszan nyúló rikkancsvörös lámpavezeték. Az eszem megáll, hogy nem lehet ilyesmire figyelni, dödögtem magamban.
Aztán megértettem.
Králl Csaba

Itt, a Közép-Európa Táncszínház Bethlen téri csöpp fészkében, ahol a fogadóban vágni lehet a századelős romantikát és a cigarettafüstöt (az előbbit csípem, az utóbbit nem), a tánctéren meg tuti kartörés fenyegeti az előadót, ha önmagáról megfeledkezik, és kalimpálva hátrál a volt mozi volt nézőterének meglehetősen alacsonyra épített erkélyéig (ami most így a színtérbe nyúlik) – szóval, itt, Horváth Csaba, a KET volt művészeti vezetőjének hűlt helyén, aki Debrecenbe ment felvirágoztatni, és ma már csak fehér holló errefelé: valami újraéledni látszik. A fel nem tett kérdésre, hogy van-e élet Horváth után, a szervezők karakán választ adnak azáltal, hogy heti rendszerességgel nyitnak kaput régi és új előadásoknak, elsőként Hámor József és Nagy Csilla két kettősének, amit ők maguk táncolnak.  
A Gangaray mese, mint koreográfia, nadrágot hord, a Monománia szoknyát. Lazán beazonosítható róluk, ki melyiket készítette, a két előadás a férfi és női lélek különbözőségének logikus tükre. Hámor, mert férfiből van, nem szentimentalizál. Koreográfiájában úgy nyúl a párkapcsolat szövevényéhez, hogy legfeljebb csak vágyat sejtet az elérhetetlennek tűnő újrakezdéshez. Ez a vágy viszont elégtelen ahhoz, hogy fölülemelkedjen a kettejüket összeláncoló közös múlt gyötrésein. Voltak valaha szebb napok, aztán beköszöntött a pokol – mi jöhet még? A női és a férfialak külön utakon jár. Mint két bolygó, megadott pályán keringenek egymás körül, de letérni róla a másikért egyik sem hajlandó. Szinte súrlódnak, majdhogynem egymásba botlanak, ahogy bejátsszák a színteret – az utolsó mozzanat azonban mindig a kitérésé. Egészen addig, amíg bekövetkezik az elkerülhetetlen: a találkozásból ütközés lesz. Két önmagát belülről őrlő és kifelé megnyilatkozni képtelen izolált világ összeroppanása.
Hámor egy asztali és egy állólámpa segítségével idézi meg a két szereplő szimbolikus, önemésztő magányát. Gyakran csak ezek világítanak, épp annyira, hogy még kivehető legyen a körülötte forgolódó táncosok bátortalan, lenyesett-tépelődő mozgása. Kísérteties és nyomasztó látvány, ahogy a nő a dundi kis asztali lámpa fölé kucorog, mintha annak lanyha fényét és melegét szippantaná be érzelmei fölélesztéséhez. A férfi háton fekve csúszik a lány közelébe, mint néma hal. Betegesen mászkál körbe-körbe, nyughatatlan ujjaival folytonosan félregombolja a kabátját, köröz a lány körül, begyorsul, gengszterképe fenyegetően rámered. Nem történik semmi, csak az indulat határvonalai csúsznak egyre kijjebb. A nő egy hosszabb jelenetben kitör, hangos puffanásokkal vagdossa magát a földhöz, aztán visszatér a színpad hátuljára, összegubbad, kezébe veszi az asztali lámpát, és a padlóhoz ütögeti. Amikor a férfi az állólámpát magával vonszolva hozzáér, vaksötét lesz. Hosszú másodpercekig csak az ütemes kopogás hallatszik. Majd hirtelen kivilágosodik, és egy kimerevített képet látunk: a lány holtan fekszik a földön, nyakán a szorosra húzott vörös vezeték, a férfi mellette áll, és a hosszú zsinór másik végét magasra tartva a falhoz szorítja. Sötét. (Állólámpa és vörös vezeték: hát persze!) A lány öngyilkos lett vagy meggyilkolták? A lényeget tekintve végül is mindegy, az előadásban rejlő, ki nem mondott kérdés úgyis idetolakszik: megállítható-e (és ha igen, akkor mikor, hogyan és végérvényesen-e) egy leépülési folyamat, ahol az érzelmi kiüresedést, a levetett ruhadarab érzetét egy idő után elfajult, és önmagunk számára is megbocsáthatatlan tettek válthatják fel. És ami ekkora lendülettel elindult lefelé a lejtőn, az már menthetetlenül a vég(é)re is jut? Kemény dió. Hámor figurái „feltörhetetlenek”, ezért a Gangaray mese átmegy balladába. Lehetek privát? Akarni kell hinni, hogy van vissza a lefelén.     
Nagy Csilla Monomániája az előzőek ellenpontjaként belső színekkel teli, rakoncátlan és kevert stílusú vallomás arról, hogy „már megint izzad a tenyerem”, mert megjött és ujjára tekert a sze-re-lem. Döcöghet, biceghet néha, a döntő az, hogy itt van. Monomániánkon, önszerelmünkön talán a sztereó vagy quadrofón hangzás segít. Ha az sem, akkor a nagy Ő.
Nagy Csilla, mivel nőből van, elnézhető talán, hogy hangyányit túlcuppog a kínálkozó romantikában. Az ilyesfajta kiruccanás mindig is veszélyes kaland a táncszínpadon, telis-tele észrevétlen buktatókkal. Elveket sorolni semmiség, megtartani viszont kegyetlenül strapás. Nem beleragadni a romantikus szirupba, mégis valódi érzelmeket közölni és átmenekíteni azt a kulisszán túlra – no ez az igazi művészet. A Nagy–Hámor kettősnek az alkotói kvalitáson túl tanult mesterségük felhőtlen élvezete az egyik legnagyobb értéke. A sugárzó színpadi jelenlét – tudom, lepusztított kifejezés, de ez most tényleg ideillő. Nem mellékesen persze, Hámor remek táncos, könnyed, fitt és elegáns, Nagy Csilla büszke lehet, hogy ilyen partnerre lelt, miközben őt sem érheti panasz, odaadó tekintetét sok művészieskedésbe görcsölt ifjú áltitán megirigyelhetné.
Ők ketten. Együtt. Ismerkednek. Etyepetyelepetye. Szavak híján is beszédesek. Húzd fel ezt a cuccot. Mé? Frankó a rucid. Naná! Nekem bejössz. Ühüm. Dögös vagy te is. Ne má! Látod a pólómon a feliratot: brazil. Ja. Egy kicsit rumbatökölök. Tökölj! Rajtam meg minden kínai. Gagyi! Rázzunk egyszerre! Ok. Járunk együtt? Jóóó! Nyomd a ritmust! Pörögj fel! Latinos kavalkád. Bírod? Nagyon.
Később, elnyújtott szerelmi évődés közben egyenként, késleltetve kerülnek le róluk a papagájos színekben rikító ruhadarabok. Fehérneműben kergetőzve futnak ki a színpadról. Egy reflektor a ledobott göncökre virít. Odahagyott ifjonti álmok széltében-hosszában. A táncosok néhány pillanatra tűnnek el, mégis úgy tetszik, hosszú évek múltán térnek csak vissza. Konszolidálódnak, mint az érett szeretők. A színpadot korábban betöltő incselkedő játék egy fénynégyszög intimitásába szorul. Testbeszédük cizellált részletekre, megértő gesztusokra és fénylő pillantásokra redukálódik. Lassú, paralel mozgásuk, karjátékuk a meglelt szimbiózisból előtörő harmónia. A férfi apró, imbolygó fejbiccentésekkel keresi a szemkontaktust párjával. Rátalál. Szolid mosollyal mártóznak hosszan egymás tekintetében, amíg a sötét aláhull.       
Összeillő pár.


Hámor József: Gangaray mese

Fény: Vajda Máté
Koreográfus: Hámor József
Előadók: Nagy Csilla, Hámor József

Nagy Csilla: Monománia

Fény: Vajda Máté
Koreográfus: Nagy Csilla
Előadók: Nagy Csilla, Hámor József

Helyszín: Bethlen Kortárs Táncműhely
08. 08. 7. | Nyomtatás |