Ellenfény Offline - Archívum - 2006 - 2006/10. - Fénykör - Párbeszéd A Klasszikusokkal - A Tetőn

A tetőn

Moliere (nyomán): A nagy Sganarelle és tsa – Katona József Színház

A Katona József Színház új bemutatója burleszk jelenettel indul. Egy fehér parókás karmester (Keresztes Tamás) lép be az alkalmi zenekari árokba, de néhány lépés után eltűnik a mélyben, majd kisvártatva hatalmas erőfeszítésekkel kapaszkodik ismét elő. Aztán a közönség felé fordul, meghajol, minden fejbiccentésére dől a hajából a fehér por. Aztán előveszi a partitúrát, de hamar kiderül, hogy kotta helyett csak egy nagy Budapest térképet hozott magával. Később a kottatartóval szerencsétlenkedik, jobbra-balra dülöngél az állvány, úgyhogy kénytelen a talpát leszögezni. De az egyik kalapácsütést elvéti, és vérző fejjel mászik a mélységből újra elő. Ezután egy zenekari árokba tévedt láthatatlan kutyával viaskodik, és közben tovább szakad amúgy is megtépázott frakkja… A remek karmester-burleszk két dolgot jelez előre A nagy Sganarelle és társa című előadással kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy a produkcióban fontos szerepe lesz a zenének, másrészt azt, hogy az előadás tiszteletlenül bánik a klasszikusokkal. Bár Bodó Viktor rendezése Molière Don Juanjára hivatkozik, a darabot csak kiindulópontként használja. Az előadást Bíró Kristóf elemzi.
Bíró Kristóf


A karmester intésére felmegy a függöny, és megszólal egy félklasszikus melódia, amely úgy hat, mintha egy romantikus film főcímzenéje lenne. A félhomályos színpadon egy háztető dereng fel, a háttérben a hatalmas holddal. Miközben száll a köd, elhalványodik a hold, és a távoli tetők között felkúszik az égre a nap. A feljövő fény egy álló alak kontúrját (Hajduk Károly) emeli ki. Mint később kiderül, ő az előadás főszereplője. Itt él ezen a pesti tetőn, amelyet otthonosan berendezett: bal elöl hatalmas matrac, amely nagyon ritkán üres, hisz a hős ágyában mindig fekszik egy vagy több nő.  Hátrább egy sárga „klubfotel” áll (lábak nélkül is kényelmes ülést biztosítva), mögötte egy vaskályha és egy konyhaszekrény. Fontos szerepe lesz még a háttérben álló elektromos kapcsolószekrénynek. A jobb oldalon egy azonosítatlan építmény, amely valószínűleg egy lichthofot vesz körül, mert egy csörlő segítségével kétes dolgokat lehet ide leereszteni (például hullákat).
Úgy él ezen a pesti háztetőn Hodelka János (leginkább ezen a néven emlegetik a darab hősét), mint ahogy Jim Jarmusch Szellemkutya című filmjének főszereplője költözött ki a tetőre. A film és nyomában az előadás a modern kori remeteség metaforájaként használja a helyszínt, akárcsak a társadalomból való kivonulás, törvényen kívüliség jelképeként a bűnöző életformát. A Forest Whitaker játszotta figura profi bérgyilkos, Hodelka pedig mindenféle kétes ügylet kitalálója és haszonélvezője. A Szellemkutya főszereplője galambokat is tenyészt a tetőn. Erre is rájátszik az előadás egyik jelenete: a kémény mögül kibukkan két galamb. Mit később kiderül, pálcán tartja őket két svihák (Nagy Ervin, Keresztes Tamás), akik eladni hozták a műmadarakat. Mulatságos jelenetben magyarázzák el, hogy mit hogyan kell működtetni rajtuk, majd még komikusabbá fordul a helyzet, amikor Hodelka fizetni akar („pénzezzünk!”), de addig csűri-csavarja a fizetési viszonyokat, hogy ki kinek tartozik, és ki mit előlegez meg, hogy végeredményben ő szed ki kölcsönt a cimboráiból. 
Aztán egy takarítónő (Rezes Judit) szétkergeti a nyitó képet, naplementéstől, karmesterestől.  A folytatásában helyszínt (és idősíkot) vált az előadás. Egy bekötözött fejű alakot (Kovács Lehel) látunk. („A konkurencia szétverte a fejem kalapáccsal.”) Mint kiderül, egy rendőrségi kihallgatáson vagyunk. A fiú Szganauernek mondja magát (nem Sganarelle – hangsúlyozza –, azt elírták.) Egy láthatatlan rendőrtiszt a Hodelkához való viszonyáról faggatja őt (akit jónéhány egyéb néven is nyilvántart az archívum.) Mint kiderül, társak voltak, így Szganauer végigkövette Hodelka összes stiklijét a csempészettől az erotikus üzletágon át egészen a hamisításokig. A jelenet mintegy előzetesen összefoglalja, hogy miből és hogyan élt Hodelka (afféle sűrítményét adva az előadás műsorfüzetének, amely szellemes fikciót tartalmaz arról az 50-es 60-as évek Magyarországán élt bűnözőről, aki több nagyvonalú vállalkozást is vitt egyszerre.)
Mintegy a kihallgatásból visszatekintve elevenedik meg a történet, és következik az első Molière-t idéző jelenet. De ezt megelőzően még egy korfestő szkeccset látunk a 60-as évek Ki mit tud?-járól: a műsorvezető (Rajkay Zoltán) esetlen mondatai után (amelyben az egyéb kategória létjogosultságát magyarázza) korabeli ruhákba öltözött fura figurák oldalognak fel a színpadra, és a „Nekünk csak Budapest kell…” refrénű dalt énekeli, meglehetősen enerváltan. És mikor a karmester némi muzikalitást vinne az előadásba, akkor anyázni kezdenek, és káromkodva kivonulnak.
Ettől kezdve három réteg váltakozik az előadásban. Egyrészt látunk Molière-t idéző, illetve variáló jeleneteket, amelyek – mivel eredeti sorrendjük változatlan – megőrzik az eredeti szüzsét: A nagy Sganarelle éppúgy összeomlás-történetet jelenít meg, mint Molière Don Juanja. Mindezt olyan életképi jelenetek egészítik ki, amelyek új közegbe helyezik és újradefiniálják az eredeti sztorit. Harmadikként mindehhez zenés betétek csatlakoznak, amelyek éppúgy „szorongás orfeummá” alakítják az előadást, mint ahogy Bodó Viktor utóbbi munkái (Ledarálnakeltűntem, Esztrád sokk) is ebbe a „műfajba” sorolhatók.
A Molière-t idéző jelenetek mindegyke átirat. (A színlap szerint a darabváltozatban a rendező erőteljesen támaszkodott a színészi improvizációkra is.) Egyrészt módosulnak a szituációk, változik a szereplők státusza, ezzel együtt a viszonyaik is. Másrészt átalakul a szöveg is, bár a téma nagyrészt megmarad, és néha még Petri György fordításának mondatai is felismerhetők, de alapjaiban változik a nyelvi megfogalmazás (vulgárisabbá válik), és kicserélődnek a szöveget szervező motívumok is. Sganarelle például nem Gusmannal, Donna Elvíra szolgájával beszélget, hanem egy rendőrrel (Lengyel Ferenc), aki Hodelka „mennyasszonyának” az apja, és haza akarja vinni a lányát. (A történet egy későbbi jelenetben folytatódik, amikor a férfi szinte könyörög Hodelkának, a lány – Ubrankovics Júlia – viszont maradni akar.) De átértelmeződnek Sganerelle-nek a cigaretta fenségéről szóló mondatai is. A fiú a rendőrt is megkínálja egy cigivel, „vigyázzon, mert külföldi” – teszi hozzá. A férfi szívni kezdi, de hamarosan kiderül, hogy kábítószert kapott: visszhangosítva, torzítva kezdi hallani Sganarelle mondatait, majd furcsa, tétova mozdulatokba kezd. „Nincs meg az arcom” – közli kisvártatva.
Aztán megjelenik Hodelka felesége (Jordán Adél) is (egy másik Donna Elvíra). Ő is, akárcsak Molière hősnője, azt kérdezi, hogy miért szökött el tőle a férfi. (Csak ő a csecsemőjüket is a karján tartja, így hát kettőzött a számonkérés.) Hodelka előbb itt is Sganarelle-re próbálja hárítani a választ, aki hebegve vissza is idéz valamit főnöke előbbi kétes magyarázkodásából. De most nem arra utal, mint Molière, hogy Don Juan egyetlen meghódítandó kontinenst (értsd asszonyt) sem képes kihagyni, hanem arra, hogy Hodelka nagybátyja szerint a pokolban minden puncit az orrára aggatnak annak, aki elmulasztotta azokat. Végül azonban Hodelkának magának kell válaszolnia a felesége kérdésére. Megfellebbezhetetlen érveket keres ő is, akárcsak Don Juan. Molière-nél a címszereplő azt mondja, hogy belátta, nagy bűnt követett el az ég ellen, amikor a kolostori szentségből megszöktette Donna Elvirát. Hodelka viszont azzal áll elő, hogy nem akarta halálos betegségével terhelni az asszonyt, amikor kiderült, hogy rákos. És hogy meggyőzőbbek legyenek szavai, mintegy véletlenül a hajába túr, és a földre ejt egy tincset, mintha foltokban hullana a haja. Az asszony zokogni kezd, majd könnyeivel küszködve megkérdezi, hogy milyen rákja van. „Lábrák” – mondja Hodelka – „olyan áttétes” – és már alig tudja visszatartani a röhögését. De néhány pillanat múlva harsányan hahotázik ő is meg Sganarelle is. Az asszony pedig a legmélyebb érzéseiben megalázva kullog el. (Ezt a jelenetet is továbbírja később az előadás. Az asszony visszatér Hodelkához, és egy mózeskosárban mintegy véletlenül ott hagyja nála a gyereküket, amit Hodelka némi bizonytalanság után egyszerűen lerugdos a tetőről.)
A Molière-jelenetek átirataiban Bodó Viktor általában a végsőkig viszi, a szélsőségekig feszíti az eredeti szituációkat és problémákat. Míg Molière-nél kedélyes farce-ként hat Mari és Frici évődése, majd Frici kikosarazása Don Juan miatt, a Katona előadásában mindez valóságos kivégzéssé alakul. (Mint ahogy a jelenet második fele, a két parasztlány egyidejű szédítése is valóságos orgiává alakul, amelybe mindenki beleszáll, aki csak él és mozog a tetőn.) Frici itt villanyszerelő (Rajkay Zoltán), aki a hátsó kapcsolószekrényt javítja, s nem kotródik el a „nagyúr” láttán, mint Molière parasztlegénye, hanem nekimegy Hodelkának, amikor csókolózni látja őt a csajával (Rezes Judit). Hodelka azonban néhány jól irányzott ökölcsapással leteríti a fiút, aki láthatóan nem ellenfél a főszereplő számára. Csak úgy őrizheti meg önérzetét, ha állja az ütéseket, és nem hajlandó elkotródni. Hodelka előbb egy bokszert vesz elő, aztán egy pici kést, amivel előbb a villanyszerelő karjait, majd a hasát is megszurkálja. Már több sebből vérzik a fiú, már a lány és Szganauer is könyörög neki, hogy menjen innen, de ő még mindig makacsul újra és újra feláll – már amennyire tud. Ekkor légpuska, majd pisztoly is előkerül, és a jelenet átfordul a legvéresebb abszurdba, ami valójában egy színházi vicc. (Bodó mindvégig ügyel arra, hogy a színpadon fröcsögő vér, tobzódó erőszak ne valóságosnak, hanem teátrális játéknak hasson.) 
A molière-i jelenetek közeit kitöltő életképek is egy mocskos, kíméletlen, erőszakos világ képét festik, amelybe azonban rendkívül sok mulatságos, sőt morbid elem is vegyül. Molière darabjának első felvonását (beszélgetés a rendőrrel, a feleség látogatása) és második felvonását (a villanyszerelő és a lány évődése, verekedés a fiúval, a lányok elcsábítása) megidéző jelenetek között például itt egy bokszmérkőzés zajlik. Egy visszataszító kövér férfi (Elek Ferenc) kapaszkodik fel a tetőre, jön vele a barátnője (Pelsőczy Réka) is. (Ő tér majd később vissza a villanyszerelő csaja mellé vetélytársnak.) Ők egy izmos, kisportolt férfira (Nagy Ervin) fogadtak. Hozzá képest nyápicnak hat az a fiú (Keresztes Tamás), akit Hodelkáék állítanak ki. De néhány jól irányzott ütéssel mégis leteríti termetesebb ellenfelét. Közben a tetőn tett energikus lépések miatt dörömböl az egyik lakó, hisz a lakásában mindez éktelen dübörgésnek hangzik. A bokszolók akceptálják a kérést, és lábujjhegyen kezdenek lépkedni, elnézését kérő gesztussal kísérik az energikusabb mozdulataikat. Végül a kisebb kiüti a nagyobbat. A keresztapaforma kövér fickó csalódottan áll föl a klubfotelből: „szemetek vagytok” – mondja, és a padlón heverő bokszolójának testére hajítja a fogadáson veszített pénzt. Amint eltűnik, kiderül, hogy valóban csalás történt, mert az ellenfelek azonnal összevesznek azon, hogy hány pofon is volt megbeszélve.
Egy másik életképi „közjátékban” Hodelka és a haverjai meghallgatást tartanak a színművészetire felvételiző mutatós lányoknak (akik között azért akad csámpás, beszédhibás és izgulós is). Az egyiket odahívják a matrachoz, amin a fiúk fekszenek, és fő feladatnak azt adják neki, hogy miközben a melleit simogatja, pisáljon bele Hodelka szájába. Egy másik jelenetben a haverok (Keresztes Tamás, Rajkay Zoltán) bejelentik, hogy ki akarnak szállni az „üzletből”, mire Hodelka közli, hogy ez lehetetlen, majd később a rendőr ottfelejtett pisztolyával arra kényszeríti a két fiút, hogy ugorjanak le a tetőről. („Jogos” – mondja az egyikük. Közben persze mások is folyamatosan hullanak a tetőről)
Ezekből a 60-as évek fiktív bűnözői világát festő életképekből egyértelmű, hogy Bodó milyen irányba mozdult el az eredeti darabtól. Míg Molière egy morális lázadást ábrázol, amely a társadalmi környezet álszent, immorális világát provokálja azzal, hogy a főhős olyan értékeket vállal nyíltan, amelyeket mások is érvényesítenek az életükben, csak épp ezt titokban teszik. Ezzel szemben Bodó rendezése egy végletesen amorális világot mutat, amelyben még az illúziók szintjén sincsenek jelen erkölcsi értékek. Molière hőse akkor hullik a végzetébe, amikor maga is alkalmazkodik korához, „megtér”, azaz ő is az álszentség, alakoskodás útjára lép. Hodelkának viszont semmi esélye, hogy elkerülje a végzetét. Közben a többiek is a pusztulásba tartanak, csak épp erről senki nem beszél. (Legfeljebb a második részben visszatérő feleség, aki kísértetiesen mély torokhangon suttogja oda Hodelkának, hogy meghalsz, ha így folytatod.)
A pusztulás fázisait vidám bulihangulattá változtatják az előadás zenés szkeccsei. A villanyszerelő csajának elcsábításakor gitárral a kezében énekel szerenádot Hodelka, a haverjai csörömpölve, dobolva kísérik őt. Az egyikük a levegőt kaszálja egy kartonlappal, hogy romantikusan hullámozzon a lány haja, mintha a szél fújna. A két lány egyidejű szédítése váratlanul a West Side Story első részének fináléjába fordul át: a szereplők a Tonight különböző szólamait éneklik play backről, miközben az eredeti koreográfia mozdulatait is felidézik. Az első rész végén egy egész színészzenekar vonul a zenekari árokba, hogy kitűnő dzsesszt játsszanak szintén play backről, miközben a színpadon Hodelka és a felsége táncol. A második rész elején a Doors Riders On the Storm című dalának feldolgozását játsszák a színészek, ezúttal a színpadon állva.
Az előadás második részében szervesebben és többértelműbben kapcsolódnak össze a különböző rétegeket, jobban összeér a Molière-átirat és az életkép is. Például megjelenik a tetőn a darabbeli Don Alonso alteregója, a kövér maffiózó (Elek Ferenc). Vagy feleségül veszed a húgomat, vagy megbaszlak – mondja Hodelkának. És amikor a férfi közli, hogy ez nem fog menni, akkor a verőlegényei rendet vágnak a tetőn, alaposan kicsinálják Hodelkát, miközben a kövér maffiózó valóban kedvét tölti rajta. Ezután katatón állapotba hullik Hodelka, de később azt mondja Szganauernek, hogy csak elbambult. Közben megérkezik egy elegáns úr (Vajdai Vilmos), aki már többször felbukkant a tetőn. Üzletfelet sejtettünk eddig benne, hisz egyszer egy hatalmas borítékot hozott, amit jelentőségteljesen vizsgált meg Hodelka. Most azonban kísérteties hangon beszél a férfi. Csak sokadszorra értjük meg, hogy mit is mondhat: „meghoztam a csapágygolyót” – halljuk tőle, mire rengeteg acélgolyót gurít le a tető lejtőjén a mélybe. Egy-egy golyót már korábban is eleresztett a Vajdai játszotta figura, aki most az életkép szereplőjéből átértelmeződik a darabbeli Parancsnok alteregójává, vagyis a végzet hírnökévé.
De eztán meg mintha az derülne ki, hogy minden, ami a maffiózók távozása után történt (a rendőr látogatása, a feleség újbóli felbukkanása, a cimborák „leugratása” a tetőről, stb.) csak kómás vízió volt, mert a folytatásban Hodelka ott fekszik a földön, és az egyik haver (Nagy Ervin) újraéleszteni próbálja. De olyan szerencsétlenül csinálja, hogy megroppantja a fiú bordáját, és ezzel vége neki. Mindenki eloldalog a tetőről, csak egy habókos lány (Tóth Anita) érkezik, aki néhány órával korábban talált rá Hodelkára, akit mint egykori szerelmét, eszelősen keresett. (Már akkor is volt valamilyen, de hogy ennyire – mondja róla a fiú.) Most a fotelhoz vonszolja Hodelka élettelen testét, és az ölébe fekteti. És hogy teljes legyen a rend, odamegy a konyhaszekrény mögött sebesülten fekvő Szganauerhez, és ütni kezdi a fejét egy kalapáccsal. 
És amikor elvégezte a dolgát, a zenekari árokból ismét felcsendül egy dal. Miközben a színészek átszellemülten zenélnek, a színpadon lemegy a nap, és feljön a hatalmas hold. Közben a habókos lánynak Hodelkához intézett szavai jutnak eszünkbe: „A holdat azért nem kellett volna lerúgnod.”


A nagy Sganarelle és Tsa
Katona József Színház

Petri György Molière fordításának és a színészek improvizációjának alapján

Díszlet: Bodó Viktor
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Dramaturg: Ungár Júlia
Zene: Keresztes Tamás
Zenei munkatársak: Schönberger Ádám, Vajdai Vilmos
Mozgás: Duda Éva
Rendező: Bodó Viktor
Szereplők: Hajduk Károly, Kovács Lehel, Jordán Adél, Lengyel Ferenc, Nagy Ervin, Elek Ferenc, Bán János, Keresztes Tamás, Pelsőczy Réka, Rezes Judit, Rajkai Zoltán, Vajdai Vilmos, Ubrankovics Júlia, Kun Vilmos, Olsavszky Éva, Tóth Anita, Czakó Klára
08. 08. 7. | Nyomtatás |