Párnacsata és eső

Szabó Réka: Szeánsz – Tünet Együttes

Nem mondunk újat, ha Szabó Rékát kísérletező alkotóként jellemzzük. Tőle és társulatától, a Tünet Együttestől már megszokhattuk, hogy előadásaikban különféle színházi eszközöket és műfajokat ötvöznek, feloldják a mozgás-, tánc- és a prózai színház közti határokat, általában sok humorral, a groteszktől és abszurdtól sem idegenkedve. Mindig vannak új ötleteik, és elég bátrak ahhoz, hogy egy-egy korábbi sikeres és nézőcsalogató produkció után valami egészen mással próbálkozzanak. Az Őszi Fesztiválon bemutatott új előadásuk, a Szeánsz e fáradhatatlan kísérletező kedv újabb gyöngyszeme.   

Kelemen Orsolya

A Szeánsz először is különleges amiatt, hogy van benne mozgás és szöveg, de nincs zene. Vagyis van, csak nem a hagyományos értelemben: a szereplők lélegzetvétele, testük mozgásának hangjai, tenyerek és tesztrészek egymásnak csapódása, talpak susogása, illetve az ütemet fáradhatatlanul kopogó metronóm ritmusa állnak össze zenei szövetté. Zenélnek a tárgyak is, van például zsinórra fűzött cipőkanál, mely berregő hangot ad, zizegő henger és sok-sok párna, melyeknek segítségével tenger morajlik és eső kopog. E gazdag és izgalmas csöndben így minden apró puffanás és csusszanás, de a nézők legkisebb mocorgása is hallatszik, és finoman beszűrődnek az utca zajai, a tetőket verdeső, zuhogó eső, csupa-csupa olyan hang, melyekre a színházban általában nem szoktunk különösebben figyelmet fordítani.
A szeánsz kifejezés valamiféle különleges, szertartásos társasági eseményre utal. Az előadás olyan, mint egy estély, egy parti, csakhogy ez a szeánsz sajátos beavatás, a szereplők gyermeki mivoltukat, a bennük lakozó gyermeki szellemet idézik meg. A játék az előtérben elkezdődik, az öltönyt és elegáns fekete ruhát viselő szereplők egyesével érkeznek, szemük bekötve, kedélyesen csevegnek velünk, tudakolják, hogy jó helyen járnak-e, hogy vajon mi is a ma esti szeánszra érkeztünk-e, és tapogatózva próbálják magukat átverekedni a gyülekező nézőseregen.
„Odabenn” a félkör alakú teret háló szegélyezi, akár egy tornateremben, a hálókon fejmagasságban párnák lógnak, és számtalan párna hever a földön is. A játéktérbe szertartásosan csak mezítláb lehet belépni, a cipőket leteszik a porond szélén. A csinos fekete ruhákra sárga színnel, jól láthatóan jelek vannak hímezve, hajó, napocska, hold, létra, csavarkulcs, perec, cseresznye, mintha egyúttal óvodában lennénk. A szereplők kissé infantilisek, játékkedvük csillapíthatatlan, vagyis épp úgy viselkednek, mint a hisztis óvodások. Felszabadulnak a hétköznapok korlátai alól, szórakoznak, szabadon engedik ösztöneiket. A fiúk próbálkoznak a lányoknál, vagy fordítva, cél, hogy mindenki jól érezze magát, itt nem kell viselkedni vagy a cselekvések következményire gondolni. Elengedik, és átadják magukat a pillanat varázsának, a játék örömének. Ahogyan a bulikban is: szabadság, korlátok nélkül, cél nélkül, tét nélkül. Látszólag.
A Szeánsz játékokból, helyzet- és szerepgyakorlatokból álló jelenetek laza füzére, melyben rondószerűen visszatérnek bizonyos motívumok, mozdulatsorok. A darab belső logikája szerint általában egyvalaki elkezd, megmutat vagy bemutat valamit, melyhez kapcsolódnak a többiek, majd folytatják, vagy valami egészen mással kezdenek el foglalkozni, és jön egy következő ötlet. Az egész nagyon spontánnak tűnik, mintha a szereplők a színpadon találnák ki, hogy mi történjen a következő jelenetben, és mintha a játékok véletlenszerűen következnének egymás után. A Szeánsz létrehozásakor az alkotók minden bizonnyal sokat improvizáltak, együtt gondolkodtak, és mindenki hozzátette saját elképzeléseit az előadáshoz, de az ötlethalmazból kidolgozott koreográfia született. Az előadásnak nagy erénye a precíz összmunka, az egymásra való figyelem, az alaposság, a pontosság. A vendégművészek (Gold Bea, Kántor Kata, Ilkay Türkoglu) és a társulat tagjai (Dózsa Ákos, Gőz István, Kövesdi László, Szász Dániel), érkezzenek színház vagy tánc felől, mintha mindig is együtt dolgoztak volna.
Az összes szereplő azt szeretné, hogy csak vele foglalkozzanak, hogy mindenki kizárólag rá figyeljen. Produkálják magukat, a középpontban akarnak lenni, felülmúlni, legyőzni a többieket, a játék folyamatos versengés. A kis csapat együtt játszik, egymásra vannak utalva, ugyanakkor a köztük lévő viszonyok csak az adott jelenetben érvényesek, pillanatnyiak és állandóan változnak. A másik szereplő csak rövid ideig érdekes, és leginkább eszköz saját énjük megmutatásához. Kántor Kata toporzékol, ha Gold Bea az egyik fiúval van elfoglalva. Válaszképp valami feltűnőt kell mutatnia: felrántott szoknyája alól egy zsineg lóg ki, egy zenélő doboz felhúzója, ha meghúzzák, tényleg zenél. Erre egy másik ruha alól kezdi ütni a taktust a metronóm. Dózsa Ákos szeretné elmondani monológját, melyben beszámol, hogy nem érzi itt jól magát, mert nem szeret szerepelni, persze mindezt kihangosítva, hogy mindenki hallja, de élő-mikrofonja visszhangozza és elnyomja szavait, mert a mikrofon szerepét játszó Kövesdi László sem akar háttérben maradni. Gőz István alaposan elkésik, a többiek már belemelegedtek a játéka, amikor kissé esetlenül besétál.
Az „utánzós” vagy a „macskás” játék mindenkinek ismerős gyermekkorából, a néző, miközben nosztalgiázva felidézi saját emlékeit, vagy a váratlan fordulatoknak, a humoros jeleneteknek köszönhetően felszabadultan röhög, szinte észre sem veszi, hogy a fogócska kifejezetten agresszív, az ordítás-versenyben felszakadó artikulálatlan hangok már-már fájnak, a párnával óriási nagyot ütnek, és a fergeteges dobolásban bizony csúnyán kipirosodik a lányok feneke. De nem csak a játék öröme ragadhat magával, az előadás nagyon jól megkomponált hang- és látványvilága kifejezetten gazdag és gyönyörködtető. Szép jelenet például, amikor esőt játszanak, egyikük arcát a képzelt zuhatag alá tartja, a másik haját simítja, a harmadik fázósan összehúzza magát, vagy amikor néhány pillanatra rovarszerűvé alakulnak, és jobbra-balra topognak a színen. Szász Dániel és Gold Bea kettőse különleges szerelmi jelenet, hiszen testükkel nem érnek egymáshoz, pusztán a zizegő henger az érintkezési pont közöttük, melynek lassú mozgása a tenger zúgását idézi föl.
Az utolsó jelenetben az elsötétülő térbe föntről egy zseblámpa ereszkedik le, ez az egyetlen fényforrás, mely egy néző segítségével világítja meg a színteret. Óriási verseny kezdődik a szereplők között, hogy ki kapja a fényt, ki látszódjon a nagy sötétségben. Grimaszokat vágnak, akrobatikus mutatványokkal kísérleteznek, végül a szó szoros értelmében is kivetkőznek önmagukból, ledobálják ruháikat, és rombolnak, leszaggatják a teret körülvevő hálót. A játéktérből csatatér lett. Innen már nincs folytatás. Kétségkívül nehéz befejezni frappáns módon ezt az improvizációnak ható játékot, mindenesetre csöndhöz szokott és hangokra kihegyezett fülünknek kissé furcsán hat a bejátszott gyerekzsivaj, és kissé tompítja az utolsó kép erejét: a szereplők esőkabátban, némán és mozdulatlanul, szoborrá merevedve állnak hátul a félhomályban. Magányos, magukra maradt médiumok. A szeánsznak vége. Mehetünk haza, a történetesen épp szakadó esőben.

 

 

Szabó Réka: Szeánsz

 

Jelmez: Bodnár Enikő

Fény: Szirtes Attila

Zenei munkatársak: Keleti András, Márkos Albert

Dramaturg: Peer Krisztián

Rendező: Szabó Réka

Szereplők: Dózsa Ákos, Gold Bea, Gőz István, Kántor Kata, Kövesdi László, Szabó Réka, Szász Dániel, Ilkay Türkoglu

Helyszín: MU Színház

08. 08. 7. | Nyomtatás |