“... majd mély csönd leng... Soltis Színház

Bármilyen furcsa, a legpontosabban talán József Attila négy sorával foglalható össze a Weöres Sándor-szövegekből építkező előadás “története”: “Valamikor volt a tett, / abból lett a gyülölet, / ebből pedig szeretet / s a világnak vége lett.” 
A teljesség képzetét keltő  négysoros József Attila 1933-as töredékei közül való, így a töredékességen átütő teljességélmény  visszavezethet a Soltis Színház “... majd mély csönd leng...” című előadásához, amelynek alapjául a Szkíták című Weöres-drámajelenet (drámatöredék?) szolgált.  Az  önmagában is apró jelenetből szöveg szerint csak Küngisz királynő néhány megszólalását őrizte meg az előadás,  a többi – a dramaturgia megtartásával – csupa hang, csupa vers, csupa mozgás. A többi –  néma csend.  “...majd mély csönd leng...”   Négy szó: a Kínai templom című Weöres-vers négy egész sora. Hova vezet a hanglépcső? Vezet-e valahova?

A játékteret – fekete gumiszőnyeget – körbeüli a közönség, és elhelyezkedésének geometriájával, készenlétével mindjárt a titokzatos Weöres-egysorost idézi: “tojáséj”. Idekívánkozik Örkény István elemzése, miszerint ebben a “nem létező”, Weöres által alkotott szóban lét és nemlét találkozik, folyik össze – és válik el egymástól. Ebben az előadás előtti feszült várakozásban pedig lét és nemlét találkozását muszáj a színházra (is) vonatkoztatni. Különösen, hogy a fekete játéktér közepén fehérrel letakart figurák  (bábok?)  állnak mozdulatlanul, arra várva, hogy nemlétük létté: színházzá változzon át. (Ezen a ponton aztán fölsejlik egy másik Weöres-játék, a bábokra írt Holdbeli csónakos, benne az a dúdolható, heroikusan ironikus dalocska, hogy “Véget ért a bujdosás / és a galibák. / Ki se bírta volna más, / csak mi, fababák. / Nem hal bele semmibe, / aki úgysem él. / Jó, hogy mink babák vagyunk, / szívünk bodzabél.” A dal meg  azonnal megidézi a társulat névadóját, egykori művészeti vezetőjét, a színész-rendező Soltis Lajost, és vele a Ketrecbál című regényt, amely főszereplőként örökíti meg őt – és a vajdasági Tanyaszínházat. Na, milyen volt színházat csinálni a bácskai-bánáti falvakban? Jó, hogy mink babák vagyunk, szívünk bodzabél. De ez már, ahogy mondani szokták, tényleg egy másik történet. Vagy a fene tudja.)
Most mindenesetre érkezik a játékmester –  a társulatvezető Nagy Gábor–, aki a Csigabiga-mondóka ritmusára  fejti le a leplet a fehérre festett arcú, mozdulatlan bábokról, amelyek/akik így kerülnek egy lépéssel közelebb a létezéshez. Az utolsó simításokat kacarászó manó (ő lehet a törpe?) végzi el: szétvágja a láthatatlan marionett-madzagokat, amelyeknek a vége addig talán valami teremteni lusta isten kezében lehetett. Díszlet nincs – minek. A harchoz kell néhány bot, a sebhez ügyesen föltűzött piros fonal: repül a nyílvessző –  csak a mozdulat, pont, ahogy a gyerekek játszanak –, mire célba ér, átüt az ingen a vér.
Álomtól álomig – vagy inkább halálig –, csöndtől a csöndig, teremtéstől a megsemmisülésig vezeti el a nézőt az elkövetkezendő szűk egy óra. Szertartás szerelemről, hatalomról, harcról, életről, halálról, színházról – most éppen bérletben, a régi celldömölki mozi lepusztult, de azért játékra alkalmas épületében. Az önkormányzat jóvoltából költözhetett ide a társulat.
Az előadás konfliktusát – ahogy a Weöres-jelenetben – Küngisz királynő álma szüli: lázadást jelez.  Az ellenszegülni készülőket, biztos, ami biztos, meg kell ölni. Öletni. Küngisz meg is teszi. Ennyi. (Szerelem kontra hatalom. Szeretet kontra gyűlölet. Élet kontra halál. Férfi kontra nő. Álom kontra álom.) Jó ötlet, hogy a lázadással vádolt férfiak Weöres ezer értelemmel felruházható halandzsaversei által –  például a panyigai Táncdallal vagy a Hangcsoportok puha forróságával, gyöngyözésével, áradásával – szólalnak meg: ők a mindenkori, titokzatos, kiszámíthatatlan idegenek. A mindenkori mások. Ők a “másik”. A nyitó képben Küngisz és Szumó békésen, édesdeden, egymás közelében alszanak. A záró képben a könnyes Küngisz arról álmodik – arcán mázolódik a festék –, hogy Szumó talán csak alszik. Fölöttük a Kínai templom szavakból épített, karcsú, magasba kapaszkodó lépcsősorai. 
A Soltis Színház társulata fegyelmezett, feszes  mozgással, artikulált szövegmondással tartja fenn a  Herczeg Tamás zenéivel (dob, doromb, gitár, esőbot, furulya, torokének stb.) erősített, szertartásos hangulatot. És fordítva: a szereplőket a közösen kitalált forma tartja meg, tartja össze az előadás kezdetétől a végéig, amikor a játékmester ismét megjelenik, hogy a mozdulatlanságukba visszabugyolálja őket.
Ez itt a vég. Vagy a kezdet? Tojáséj.  
Ölbei Lívia

“... majd mély csönd leng...”
Soltis Színház 

Rendező, zeneszerző, muzsikus: Herczeg Tamás
Szereplők: Kustos Orsolya, Dénes Lívia, Venczel Hajnalka, Benkő Péter Pál, Bruckner Roland, Dávid Péter
08. 08. 7. | Nyomtatás |