Associated

Pierre Rigal: Erection

A francia Pierre Rigal jólfésült úri gyereknek, igazi homo sapiensnek mutatkozott. Műsorában, mely a sokatmondó Erekció címet viselte, valóságos mértani disszertációra hívott bennünket, nézőket. Ha tudtam volna, viszek magammal körzőt és vonalzót, hogy utána mérjek a dolgoknak. (A hazai táncszínpadokon is van ilyen előadás, melytől matematikailag megokosodunk, és utána könnyebben eltaláljuk a lottószámokat.) Ez a geometrikus rendbe szervezett előadás nagyon puritán esztétikai rendet rajzolt, egyúttal a franciák racionális szemléletéről és formaszeretetéről tanúskodott. Az ilyen “mutatok valamit, és te arra gondolsz, amire akarsz” jellegű művészi cselekedet már menet közben is rengeteg képzettársítást enged a nézőknek. Gondolkoztunk, tehát voltunk. Meditáltunk. …Nos, ez most vajon mit jelentett? Kódoltunk, dekódoltunk szaporán (Codex, Decodex, idézem Philippe Découflé híres táncfilmjeit), leszámítva azokat a nézőket, akik feladták a követés szándékát, és figyelmetlenül piszkálták az orrukat a sötétben, majd a végén ünneplő vastapsban törtek ki, hurrá, mehetünk haza! A feltett kérdésre, vajon mit jelentett mindaz, amit láttunk, én megmondom a frankót: pontosan annyi jelentéstartalom és értelmezés él a befogadó fejekben, mint ahányan az előadást látták. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. (Ketten sem mehetünk be egy jeggyel a nézőtérre.) Nekem csak egy, csupán egyetlenegy értelmezési lehetőség jutott. Az, amit én láttam. Ha egy tudományos előadás él hasonlóan magas fokú gondolati elvonatkoztatással, akkor a leadó fél és a befogadói oldal is csupán egyetlen megoldásra gondolhat. A helyes megoldásra. A művészetben más a helyzet, mert a szabadon leadott impulzusoknak számtalan értelmezési lehetősége nyílik. Megoldókulcs tehát nincs. A kapukulccsal kell próbálkoznunk. Mi fér át a lelkünk kapuján és mi nem?
Rókás László

Az én Pierre Rigalom azt mutatta, hogy a földről felállni nem is olyan egyszerű dolog. Bokszoló vagy? Kiütöttek? Elestél a biciklivel? Erekció, vagyis felállás. Lám, mennyi asszociációm támadt! Neki állt feljebb, neki jól felállt (negyvenöt perc hosszan ’erekciót’ mutatott), de azt is mondhatom, hogy Pierre Rigal absztrakt módon állított fel egyetemes mondanivalójú dramaturgiát… Ez a homo erectus a felállásra lassan és fokozatosan kerített sort. Ezt Darwin is helyeselné.       
Pierre Rigal genezise úgy kezdődik, mint egy reggel: “És kezdetben vala a fekvés.” A kezdetben fekszik a színpadra vetített fehér csíkokon. Úgy fekszik ott fehér öltönyben a fehér csíkokon, mintha ő lenne az ötödik Beatles, aki lemaradt az Abbey Road lemezborítójáról, és mert lassan ment át a zebrán, elgázolták. És most ott fekszik vízszintesen. Nagyon ízlésesen feküdt ott, csak fehér és fekete színeket láttunk (holott az egyik sem szín).
Mi volt az első mozdulata hanyatt fektében? A mellkasa egy hatalmas nagyot rándult. Erről nekem az jutott eszembe, hogy ott lakik a lélek. De az is lehet, hogy egy gombostű szúrta a hátát. Mi volt az igazság valójában, ezt már nehéz megállapítani. Mindenesetre nagy igazság volt a csináltság nélküli, őszinte kiinduló helyzetben. Pierre csak ott feküdt, és kész. A többit már én értelmezem. …Jól van ez így? Vagy inkább ne magyarázzak bele a jelenségekbe semmit, mert akkor sok más, egyéb lehetőséget is lezárok? Máris kérdések sokasága magasodik elénk a táncfigyelés tudományában.
Pierre hosszadalmasan elidőzött a fekvő pózokban. Erről nekem a butoh-tánc jutott az eszembe. (Milyen bosszantó, már megint asszociálok! Mikor fogom a jelenségeket csak úgy látni és elfogadni végre?!) Ám egyszer csak egy olyat tett, ami hihetetlennek tűnt: hason fekvésből lendületet vett, és vízszintesen átfordult a hátára. Mindezt vagy ötven centi magasan eltávolodva a talajtól! Mintha ott, a színpadnak azon a pontján nem létezne gravitáció! Izgalmamban belelapoztam a műsorfüzetbe. Kiderült, hogy Pierre Rigal nem is táncos, hanem a francia olimpiai csapat atlétája volt korábban. Különben pedig multitehetség: gazdasági matematikát tanult, aztán filmművészeti tanulmányokat folytatott. (Ő aztán tudja, milyen drága a filmezés!) Most pedig előadóként látjuk a színpadon. Erről ismét kérdések sokasága jutott az eszembe. (Már megint! Lacikám, vigyázz magadra, mert abbahagyom cikked olvasását!) Nevezetesen: hogyan függ össze ez a sokféleség egy ilyen magasra ugrással? És egyáltalán: szükséges-e táncmozdulatokkal teletűzdelni egy táncelőadást? (A kérdés hasonlít ahhoz, mintha azt kérdeznénk: kell-e diploma egy koreográfusnak? De ilyet nem kérdezünk. Ellenben azt joggal kérdezhetik, miféle jogosítvány szükséges a kritikaíráshoz.)
Lehet-e táncot alkotni táncmozdulatok nélkül? Képzeljük el, hogy a szakácsiskolában felteszik a kérdést: lehet-e palacsintát készíteni tészta nélkül? Csak lyukból? Amely szakács erre azt feleli: “igen”, az már mehet is. Pedig igenis lehet! (Konkrét példákat mondok: ittam már tejízű italt, melyet tej nélkül készítettek, ettem olyan zsömlét, mely gazdasági megfontolásból belül a semmit tartalmazta, sőt, régebben volt egy Trabantunk is, melyet szintén nem autóból csináltak.)  
A tánctörténetből erre a paradoxonra nem is egy példát említhetek. Isadora Duncant , aztán a Pilobolust, a Kreml előtti őrségváltást, vagy akár egy egész műfajt, mely nem táncszerű elemekkel táncol: ez  a break-dance. Egy kicsit Pina Bausch és Josef Nadj is ide tartozik. Az ő előadásaikra sosem volt igazán jellemző a táncmozdulatokból való építkezés, mégis kétségbevonhatatlanul táncot alkottak. …Vagy a stílusnál is fontosabb lenne az eredetiség?  Olyan fokozaton, hogy az a beszokott konvencióktól nagyon távol legyen…? Egyáltalán: miért fontos, hogy a megszokott formákhoz ragaszkodunk? Mert a túléléshez szükséges utánozó hajlam bennünk munkálkodik? (Már megint tolakodnak a kérdések! Túlbonyolítják az életet! Hess, hess innen, kérdések! Nem gondolok rátok! De aki nem kérdez, az nem is talál.)
Nos, akinek a művészi eredetiségből nem jutott, annak fontos a sokszor látott, kanonizált táncmozdulatok újból és újbóli színpadra idézése. “Eredetiség v.s. Stílus”, ez a bokszmérkőzés napjainkban is folyik.
Pierre Rigalnak harmonikusan sikerült tészta nélküli palacsintát, azaz táncnélküli, mégis táncos formanyelvet gyúrnia a mindenféle mozgásokból. Gördült, guggolt, hason csúszott, vetődött, fejen állt, összehajtogatta végtagjait, rugózott lábával, körben futott, a levegőbe ugrált, és minden egyéb módon, csak éppen nem tánccal jelenítette meg a lassacskán talpra álló ember törzsfejlődését. Ember és környezete, a tér viszonyai gyakran változtak. A talajra vetített fehér négyzet egy komputervezérlésű projektorból érkezett. A fényformák és a színek sűrűn váltakoztak. Ez a virtuális tér az egyik percben barátságosan viselkedik a mi valódi emberünkkel. Máskor viszont a fény határolta négyzet dühösen összehúzódik: ne lépj belém! Mintha a fényhatások valóságos, élő reakciót mutattak volna, amint Pierre belefeküdt, vagy csak oldalról beledugta a lábát. (Erről nekem Tarkovszkij filmje, a Solaris jut az eszembe. Nagyon leegyszerűsítve a filmet, az interaktív bolygó úgy reagált az emberek gondolataira és érzelmeire, amilyenek azok voltak.) Illúziónkat, hogy ez a tér él, fölerősíti a hangkompozíció szövete, melyet hallunk. Elektronikus zenei effektusok hangzanak fel a megfelelő pillanatban, az előadó egy-egy mozdulatához vagy akciójához kapcsolódva.
Ebben a mátrixvilágban új és új alakzatok jelennek meg. Ezek mindig egyenes vonalak vagy négyzetek (de mondjuk egy Oktogon vagy egy  Paralellepipedon, és ez most igenis egy táncművészeti utalás ezen a helyen, sohasem jelenik meg). Egy nagyobb négyzetbe, mely nem más, mint a színpad, egy másik, kisebb négyzetet vetítenek, ez az előadó játéktere. Ebben pedig megjelenik egy újabb négyzet. Gyerekek! A bennfoglalás szabályát alkalmazva, válaszoljátok meg a kérdést…(Jaj, jaj, már megint a kérdések jönnek, segítség!), vajon hány darab kis négyzet fér el a nagyobbikban! Mit jelentsen ez a fiókszerű egymásba tagozódás? Csak nem a világ héjszerkezetének atommagig lebontott megjelenítését? Vagy teherbe esett a nagyobb négyzet, és a hasában viselt kis négyzetke hamarosan megszületik? Vagy ez a jele annak, hogy dolgozatot írunk geometriából?
Lehet, hogy nekem ezt jelentette, de te mégsem ezt láttad. Te láttál egy pasast, aki a színpadra vetített fényben egy másik négyzet alakú színes síkidomot macerált. És nekem már utólag és itthon nyílt meg ez a jelentéstartalom, miközben ezen a cikken gondolkoztam. Hát ez bizony lehet.
Miért szép mindez? Egyrészt a tág értelmezés megadja a nézőnek a szabadság illúzióját. Minden beküldött megfejtés nyer! Másrészt megkönnyíti a művész felelősségviselését. “Éppen ezt akartam közölni a nézőkkel.” Nincs maszkolás, nincs vita. A szerződés minden eleme önmagát jelenti. Minden az, aminek látszik. (De mégis, minek látszik? Lacikám, mellébeszélsz! Itt szövegelsz már percek óta, de még mindig nem mondtál semmi egyértelműt! Abbahagyom a cikked olvasását, ha nem mondod meg azonnal, ez az előadás jó volt-e, vagy rossz!)
Mindezek fényében az előadás jó is volt, meg rossz is. Az nagyon jó, hogy bármit is láttunk, rögtön megérthettük. Viszont rossz ebben a bizonytalanságban gyötrődni, hogy mit láttunk.
Pierre-nek vagy harminc percébe került, míg fokozatosan eltávolodott a talajtól, és végre fölállt. (Ugyanezt a harminc percet mi, nézők egy viszonylag diadalmas helyzetben, ülve tölthettük.) Ez az ember, az ember rájött végre, hogy kezei vannak… És kizárólag a lábát kell helyváltoztatásra használnia! Pierre győzelmesen körbe-körbe futott a színpadon. “Birtokba vette a teret”, miközben megszólalt egy örömóda. Egy etno-space-szintetizátor-dj mix, pergő ritmusú, vidám és fiatalos szerzemény, mely azt az örömöt hivatott érzékeltetni, melyet a felegyenesedett ember érezhetett. (Ez szintén nem teljesen biztos. Egyértelműségek nincsenek. Lehet, hogy csak megkönnyebbült.) Az emberiség, Pierre Rigal egyszemélyes alakításában benépesítette a Földet (amit aznap este a Trafó színpada adott). Miközben szólt a zene, begyújtottak egy stroboszkópot. A fér-fi  szag-ga-tott rit-mus-ban fel-ug-rált a le-ve-gő-be, a-ho-gyan a ké-szü-lék mű-kö-dött. Érdekes volt látni azt az illúziót, hogy az előadó a földtől végleg elrugaszkodva, a levegőben lebeg. Pierre a stroboszkóppal azonos ritmusban ugrott a magasba, ezért csak a fönti tempót láttuk. (Hommage á Gagarin, akár ez is lehetett a címe.)
Elmondom a végét is, hogyan végződött az előadás. (Vastapssal végződött: hurrá, mehetünk haza!) Pierre a stroboszkóp villanásai alatt fokozatosan elszórta ruhadarabjait. Nagyon ízlésesen szórta el őket, kettőt jobbra, kettőt balra hajított. Nem csak úgy találomra vetkőzött..! Szerencsére a gatyát magán hagyta. (Adidas volt, három csíkkal. Szomorúan állapítom meg, és ez tánctörténeti szempontból később dokumentumértékű is lehet, hogy a nálunk vendégfellépő előadók többsége márkás és minőségi alsóneműkben pompázik. A magyar művészeknek ez miért nem jut osztályrészül? Követelem a gatyapénzt! Általános gatyapénzt mindenkinek!) Pierre korpusza még egy ókori görög atlétát is megszégyenített. Olyan klasszikus arányokat mutatott, ha én most szobrász lennék, azonnal megmintáztam volna..! De a sötétben nehéz a gyurmával babrálni.       
Merthogy sötét volt a színpadon. Eddig volt sok fény, most bezzeg nincs fény, helyette van a sötét. Mondhatjuk-e, hogy ez a szóló, mely úgy kezdődött, mint egy reggel, úgy ért véget, mint az este? Hiszen akkor van sötét! (Megint jönnek, kopogtatnak. Ki az? Egy újabb értelmezés! Kikiáltok: Nincs itthon senki! Végre elmegy.) Jó, akkor nem mondjuk, hogy így ért véget.
Helyette mondjuk azt, hogy eddig a vízszintes fogalmát feszegették a feltett alanyi kérdések. Mi az, hogy vízszintes? Hogyan viselkedhet egy horizontális világban az ember? De most végre fölegyenesedett az újkor hajnalán. (Na tessék, már megint egy újabb napszak. Ha nem vigyázok, hamar megöregszem.) És most az ellentétek egymáshoz szerkesztése elvén a függőlegest tárgyalja a sötétben. Egy hatalmas négyzethálót vetítenek a színpad hátsó függönyére. Az előadó előtte áll, és testével felfogja a ráeső fényt. Kitárja, felemeli karjait, lassan odébb lép. Úgy mozog, hogy a vetített fénypálcikák, vagyis a négyzetháló függőleges és vízszintes részei megjelenjenek a bőrén. Most karjain tükröződik a vízszintes (hát persze, széttárta őket). Megmutatja a függőleges csíkokat (most a lábára és magasba emelt karjaira süt a fény). Ez itt nem más, mint játék, színtiszta, pontosan kivitelezett formalista játék. (Te gondolsz most valamire? Én már résen vagyok, barátocskám! Nem végzek képzettársítást!) Az emberi testet mint vetítővásznat nem először látom a színpadon. Ám érdekes látvány újra felfedezni, mert mindig eszembe juttatja a…(Nem! Nem jut eszembe semmi! Különben mindegy, mert hamarosan vége a cikknek.)
…Eszembe juttatja a hologramot. Amikor Pierre önnön képét egy-az-egyben rávetítik saját testére, a hús-vér ember és vetített filmképe tökéletesen fedi egymást. Szemünk előtt furcsa látvány bontakozik ki. Valamiféle negyedik dimenziót látunk, mert Pierre alakja elválik a sötét háttértől és erős kontrasztban zöldesen ragyog előttünk, mintha ő lenne Yoda a Csillagok háborújából. (Egy ilyen hülyeség is csak nekem jut az eszembe!) Az előadó áll a színpad bal aranymetszés-pontján, és néz bennünket. Testén viseli a saját képét, tehát duplán látjuk a képmutatást. Mi pedig őt nézzük. Kész a kovalens kötés. Éljenek a csúcsminőségű projektorok! Vetítőgépet mindenkinek! (Jobb, ha eszembe se jut egy gyerekkori emlékem, egy régi mesefilmes diavetítő készülék. Azt kézzel kellett kockáról kockára tekerni.)
Pierre Rigal lassú mozdulattal lefekszik a színpadra, miközben féltőn és gondoskodva viseli a rávetített képét. Mint anya a születendő gyermekét, úgy viseli bőrén a saját, most már kicsinyített képét. Vagy mondok mást: mint egy felnőtt négyzet a kisnégyzetet, bennfoglalja önmagában. Ne leplezzük tovább, hanem mondjuk ki, hogy fekvéssel végződött a játék. Mint egy emberi élet. Fekvéssel kezd, fekvéssel végzi. …Hová jutottunk, barátaim? Bizony, ugyanoda jutottunk, ahonnét elindultunk. (Amikor este otthonról elmentem a színházba, sejtettem, hogy előadás után ismét haza fogok menni. …De hogy ennyi gondolattal térek majd haza, erre nem gondoltam.)
08. 08. 7. | Nyomtatás |