Nem csak játék

Csak úgy… – Honvéd Kamaraszínház

A Bozgorok után újabb jelentős előadással jelentkezett a Honvéd Kamaraszínház (amely sajnos eddig nem kapott annyi figyelmet, mint amennyit megérdemelne). A Csak úgy… még radikálisabban eltávolodik a színházi hagyománytól, mint a korábbi, többszörös díjnyertes előadás. Míg a Bozgorok Shakespeare Ahogy tetszik című darabjának szabad továbbgondolásából született, addig a Csak úgy… nem drámai alapból indul ki, hanem színészi improvizációkból. Az alapanyagot ezúttal nem egy drámaszerző műve jelenti, hanem a társulatnak egy adott témára készített rögtönzései. Ennek formába öntéséhez, jelenetekké alakításához járult hozzá a dramaturg (Kárpáti Péter), a mozgások rögzítésében segített a koreográfus (Novák Péter), a próbafolyamat irányításában, az eredmények előadássá szervezésében vállalt szerepet a rendező (Novák Eszter). De a főszereplők ezúttal egyértelműen a színészek: saját élményeikből dolgoznak, személyes emlékeiket hívják elő, ezek felhasználásával fogalmazzák meg véleményüket a világról, az emberi élet megalázó-felszabadító ellentmondásairól. Kacagtatóan szívszorító előadás született így, amely örömteli játékká formálja az emberi sorssal való szembenézés őszinte gesztusát. 
Kondorosi Zoltán

Az előadás egy sokszálú életképpel indul: egy nyugdíjas otthon lakói élik mindennapi életüket: kártyáznak, kötögetnek, beszélgetnek, összeszólalkoznak, borért, süteményért küldik az egyik társukat, aztán öreges dorbézolást csapnak a vásárlás eredményéből. A Csak úgy… indító jelenete nem a hitelesség felkeltésére törekszik. Ebben alapvetően különbözik Hermanis Hosszú életétől, amely szintén öregkori életképet fest: itt nincs részletgazdag környezetrajz, nincs illúziót keltő, pontosan kidolgozott gesztus- és mozdulatrendszer. A Csak úgy…-ban eleve a játékra irányul a figyelem, a saját nevükkel szereplő színészek mintegy eljátszanak a gondolattal, hogy milyen is lesz majd, ha megöregszenek: milyen rigolyáik támadnak, mitől lehet majd utálni és sajnálni őket, milyen lesz majd a többiekhez való viszonyuk, folyton kötözködni fognak, vagy még a saját nyomorúságukból is viccet csinálva mulattatni?   
Az események akkor vesznek váratlan fordulatot, amikor egyszercsak betoppan hozzájuk a Télapó, aki mindent tud róluk, sőt még varázslatokra is képes. Nemcsak a földgömbről egyetlen bökéssel kiválasztott szigetre röpíti el a nyugdíjas otthon lakóit, hanem a saját gyerekkorukba is. Innentől kezdve megfordul a játék iránya: a társulat tagjai már nem azt játsszák, hogy milyen öregek lesznek, hanem azt, hogy milyen gyerekek voltak. Virgonc, örömteli játék kezdődik. A létezés öregkori terhei után annak gyermeki könnyedsége, felszabadult áradása jelenik meg a színpadon. Ez nem azt jelenti, hogy a színészek nekiszabadult játéka ne utalna fájdalomra, megpróbáltatásokra. Sőt! Felnőtt fejjel épp az a megrázó az előadásban, hogy miközben kinek-kinek visszaidéződik a saját múltja, talán csak a játékot nézve döbben rá arra, hogy a gyerekkor világában mennyi kegyetlenség és könyörtelenség van.
Az egyik jelenetben például egy fiú és egy lány telefonbetyárkodik, az otromba viccek akkor fordulnak kegyetlenségbe, amikor az osztálytársuk nagymamájával elhitetik, hogy az unokája meghalt, mert elütötte egy autó. Egy másik jelenetben a fiúk azzal versengenek, hogy ki tud több szőrszálat kitépni az ágyékából. Egy harmadik jelenetben egy új játékot tanít egy lány a társának: a lába közé kell szorítani a ceruzát, és keménye ide-oda mozgatni, hogy minél jobb legyen. De meglesi őket egy fiú, akit rövid huzakodás szintén beavatnak a játékba, ami persze neki egyáltalán nem okoz örömet.
A játékok egy része a gyerekkor öntudatlan kegyetlenségét jelzi, más részük a felnőtt világ kíméletlen tükörképét adja. Ilyen például az a jelenet, amelyben egy lány és egy fiú egy matracon fekve őszinte romlatlansággal eljátssza egy házasság minden lehetséges fázisát. Egy másik jelenetben két lány a tilalmasba belefeledkezve inni és csúnyákat mondani tanul. Egy harmadik jelenetben egymás megalázásának fura láncolta alakul ki: az egyik szereplő hozzálép a másikhoz, leszidja megüti, de ekkor érkezik egy harmadik, aki megdöbbenve látja, hogy mi történt, ezért leszidja és megüti a másikat. De hozzá is érkezik egy újabb szereplő, aki őt is “megfenyíti” testileg és lelkileg, és ez így megy mindaddig, amíg nem lesz mindenki megalázott és megalázó is.
Természetesen vannak az előadásban egyszerű örömjátékok is: egy cirkuszi helyzet keretében bemutatott tréfák, mutatványok, a jégpályán való könnyed siklást imitáló jelenet, virgonc ének- és táncszámok. Az előadás kettős nézőpontját a befejező játék érzékelteti legpontosabban: a híres műsorvezető vendégül látja az osztályt, így a talkshow keretében derülnek ki azok a nyomasztó emlékek, eltitkolt tettek, viszonyok, rejtett szándékok, amelyek a Csak úgy… korábbi, tavaszi változatában még mikrofon előtt elmondott önvallomásként hatottak. De ez az újabb verzió pontosabb: most olyan világban élünk, amely abból is viccet csinál, amit a személyiség legméyebb bugyraiba kellene zárnunk.
A Csak úgy…-ban is remek társulat benyomását kelti a Honvéd Kamaraszínház együttese. Különálló személyiségekként éppúgy lenyűgözőek, mint egy közösség tagjaiként. Több lehetőséghez kellene juttatni őket, jobban kellene figyelnünk rájuk. 

Csak úgy…
Honvéd Kamaraszínház

Közös improvizációk alapján írta a társulat
Munkatársak: Buzássy Adrienne, Kárpáti Péter, Novák Péter
Rendező: Novák Eszter
Szereplők: Bocskor Salló Lóránt, Dióssi Gábor, Domokos László, Fazakas Júlia, Gecse Noémi, Győry András Botond, Kátai István, Kovács Ágnesanna, M. Simon Andrea, Molnár Csaba, Naszlady Éva, Szőcs Erika
08. 08. 7. | Nyomtatás |