Káosz és guillotine
Georg Büchner: Danton halála – Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Kaotikus állapotokat tesz láthatóvá a felgördülő függöny: nehezen belátható tér, rendetlenség, felfordulás mindenütt. Stabilnak csak a teret hátul leválasztó, középen elválasztó elemek tűnnek, amíg néhány másodpercnyi szemlélés után rá nem jövünk, hogy ezek guillotine-okat formálnak. Le is csapódnak majd a játék végén; maguk a kivégzésre indulók hozzák őket működésbe, jelezve távozásukat a színpadtól és az élettől.
Fodor Viola tere sok mindent megéreztet Büchner remekművének igen tág értelmezési tartományából. A kivételes kvalitású, öntörvényű személyiség és a forradalom vaslogikája, no meg a manipulatív politikusok által vezérelt tömeg szembesülésének tragédiája éppúgy megszólalhat politikai, mint lélektani drámaként, értelmezhető parabolaként és vetíthető a jelenbe, középpontba állítható az egyén sorsa, vagy markánsan megjeleníthető a közösség (akár a kiválasztottak, akár a tömeg), felerősíthető a szöveg patetizmusa, líraisága éppúgy, mint nyers hétköznapisága, dokumentáló ereje. Éppúgy készíthető belőle tradicionális és szívszorító előadás, mint ideológiai töltésű, egy generáció életérzését megjelenítő produktum, vagy akár múltat és jelent illúziótlanul, szkepszissel szemlélő, szarkasztikus játék.
A kaposvári bemutató rendezője, Réthly Attila mintha kicsit elveszett volna a csábító lehetőségek között. Annyi gondolatcsírát és játékötletet vet fel, mely több előadásra is elegendő lenne. Ám ezek közül jóformán semmit sem visz következetesen végig, mind mondandóját, mind az alkalmazott színházi nyelvet tekintve igen eklektikus a produkció, s az eklektika okát nem könnyű megtalálni. A leginkább még a politikai mechanizmus megjelenítésének szándéka olvasható ki az előadásból – ennek ábrázolására viszont talán mégsem a formátumos személyiség és társadalom konfliktusát megjelenítő dráma a legalkalmasabb nyersanyag.
A szereplők kortárs (vagy legalábbis közelmúltbeli) ruhákat hordanak. Ignjatović Krisztina jelmezei azonban nem mába helyeznek, hanem inkább tipizálnak: a részeges súgó, Simon az örök házmestertípus megtestesítőjeként melegítőt hord, a szürke öltönyös Robespierre aktatáskával közlekedik, Júlia hálóköntöst visel. A szereplők egy része távolról sem csak saját jeleneteiben van színen, de az állandó jelenlét, a történések reflektív végigkövetése senkinek sem adatik meg. Egyes dialógusok egyértelműen reálszituációkban játszódnak (mint Danton és Robespierre nagy összecsapása), mások hangsúlyozottan azokon kívül, a tér különböző pontjain ülő szereplők reakcióitól kísérten. A sok elidegenítő elemmel éles kontrasztot képez a hagyományos Kosztolányi-fordítás, melynek emelkedett költőisége az első felvonásban nem egyszer egyértelműen tompítja a szövegtől való távolságtartásra építő játékmód hitelességét. Ráadásul a szöveget helyenként az Eörsi István egészen más nyelvi réteget prezentáló dalszövegeire írt dalok szakítják meg. Ezek megjelenítése egyébként a brechti songokra asszociáltat; a számokat minden esetben a három szajhát játszó színésznő (Urbanovits Krisztina, Nyári Szilvia, Varga Zsuzsa) adja elő, többé-kevésbé kilépve szerepéből, élő zenekari kísérettel. A Kovács Márton vezette zenekar egyes tagjai akkor is színen vannak, amikor nem zenélnek (de szerepet nem játszanak), ugyanakkor alkalmanként a Lucile szerepét játszó Pető Kata is a zongora mögé ül. Ezek a megoldások már nem is az elidegenítés, hanem a színészi személyiség hangsúlyozásának irányába hatnak (s felvetik a szerepbe be- és a szerepből kilépések koreográfiájának problémáit), ám az előadás mégsem szünteti meg a megjelenített jellemek kontinuitását, és első részében igen lelkiismeretesen mondja fel a dráma cselekményét. Így például Danton és Desmoulins egyes jelenetei primer érzelmeket közvetítenek, akárcsak – teljesen más vonatkozásban – Barère és Fouquier-Tinville párbeszédei, ahol a mechanizmus működése mellett működtetőinek szenvedélyeire is fény derül. A terjengősebb, az eredeti szöveg jelentős részét meghagyó, verbális dominanciájú első felvonást erősen húzott, tömör, jelekből építkező második követi. A fizikai akcióknak itt már alig van tere; a halált a nyaktilók már említett működésbe hozása vagy Júlia lefordulása a székről jelzi.
Hasonlóképp széttartóak a színészi alakítások is. Sarkadi Kiss János a humánus, csavaros észjárású, túlságosan magabiztos epikureust jeleníti meg. Danton formátumából keveset éreztet – ami nyilvánvalóan koncepció kérdése. Nagy Viktor a szöveg pátoszát tompítva, természetes hangsúlyokkal farag hétköznapi embert Camille Desmoulins-ből. Kettejük alapvetően realisztikus játékával világos kontrasztot képez Kocsis Pál jóval stilizáltabb, elemeltebb, Robespierre bürokrata voltát következetesen “lejelző” alakítása. Ám az ő táborának tagjai sokkal kevésbé elrajzoltak: Némedi Árpád kézenfekvő eszközökkel hozza az érzéketlen forradalmár alakját, Karácsony Tamás érzékletesen mutatja Fouquier-Tinville őrlődését lelkiismeret és félelem, emberség és cinizmus között. Danton táborának tagjai is különböző tónusban szólalnak meg: Kelemen József sikerrel hiteti el, hogy a buzgó és cinikus Lacroix a társaság motorja, Nyári Oszkár (Hérault-Séchelle) inkább személyisége erejével van jelen, Kalmár Tamás pedig jobbára karikírozza a teljesen életképtelen Philippeau alakját.
A kisebb-nagyobb mellékszerepekben végképp teljessé válik a játékmód eklektikája. Bartsch Kata Júliája inkább szimbólum, mint hús-vér nő. Pető Kata Lucile-jét öltözete, szótlan szemlélődése, zenében való részvétele figyelmes kívülállónak mutatja, hogy aztán az utolsó felvonás monológjaiban a lehető legerősebb érzelmi érintettségről tehessen bizonyságot. Gyuricza István és Márton Eszter (Simon és Simonné) a komédiai hatáskeltés magabiztosan alkalmazott eszközeivel élnek. Thomas Payne fontos alakjából egyetlen közepesen hosszú monológ maradt csupán, mely nem igényelné Kovács Zsolt színészi formátumát, így nehéz nem azt gondolni, hogy a szereposztási koncepciót ez esetben a szellemes atelier-poén jelentette (Réthly esetleg ezzel adózott a kiváló Mohácsi-rendezés emlékének).
A felvetést bőven, lezárást alig tartalmazó, több megjelenítési móddal kísérletező előadás nem tud, de talán nem is akar egységessé összeállni. Mintha a világ káoszát a kaotikus színpadi világ volna hivatott leképezni. Ám koncepcióként ez – legalábbis a Danton halála apropóján – azért kissé vékonynak tűnik.
Georg Büchner: Danton halála
Csiky Gergely Színház, Kaposvár
Fordította: Kosztolányi Dezső
Dalszövegek: Eörsi István
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara m.v., Eörsi István
Zene: Kovács Márton m.v.
Díszlet: Fodor Viola m.v.
Jelmez: Ignjatović Krisztina m.v.
Fény: Memlaur Imre
Rendező: Réthly Attila
Szereplők: Sarkadi Kiss János, Lecső Péter, Nagy Viktor, Nyári Oszkár, Kelemen József, Kalmár Tamás, Kovács Zsolt, Kocsis Pál, Némedi Árpád, Végh Zsolt, Karácsony Tamás, Gyuricza István, Márton Eszter, Bartsch Kata, Pető Kata, Urbanovits Krisztina, Nyári Szilvia, Varga Zsuzsa, Tóth Béla
