Szorgalmas álmodó

Portré Gergye Krisztiánról

Békeidőben, kedvező – de legalábbis nem emberellenes – körülmények közt, ha a finanszírozás nem kényszerít futószalag-termelésre, az alkotóművészek jelentős részét szófukar, fontolva haladás jellemzi. Az e csoportba tartozók sokáig érlelik magukban formálódó művüket, ha megkérdezik őket, sokan hittel nyilatkozzák, hogy számukra az alkotás folyamata az igazi műalkotás, a – látható – végeredmény szinte csak melléktermék. Ők hosszú alkotófolyamatokban gondolkodnak, és akkor nyilvánulnak meg a köz előtt, mikor az már szinte elkerülhetetlen. Ha nincsenek szavaik, megengedik maguknak a huzamos hallgatás luxusát. Művészetük – látszatra – zárt palackban forr és érik, és ünnep, ha felnyitják a képletes üveg száját. Egy másik, markáns csoport a folyamatos munkában és szüntelen megmérettetésben érzi elemében magát. Rövidebb szakaszokban gondolkodik, és szinte minden új, jelentősnek vélt fordulatot, felfedezést azonnal megoszt, megmutat. A gyakorlatot, az állandó láthatóságot találja üdvösnek. A töméntelen, megszakítatlan munkában érzi kibontakozása zálogát. Tudjuk – élettartamtól függetlenül –, az egyik jelentős költő életműve lehet egy vékonyka kötet, a másiké vaskos könyvek sorozata, az egyik festőé néhány tucat vászon, a másiké pedig tágas képtárakat megtöltő anyag. Képzőművészi előéletem tanulmányaiból őrzött élményem a rajzórai szabad krokizás: a modell a dobogón, mi írógéplapra készítünk gyors vázlatot. Van, ki közülünk tízet is elkészít, szinte csak egy-egy vonallal, mialatt a másik egyetlen rajzot fejez be ugyanannyi idő alatt. Az egyetlen lehet remekmű, de lehet vacak, s akkor az egyetlenre elköltött idő elfecsérlődött. A tíz között pedig ott lapulhat az egyetlen, amelyen pont úgy futnak a vonalak, ahogy kell, nagyszerűen megragadva az eleven létezőt.
Halász Tamás

Gergye Krisztián a fiatal kortárs tánc egyik legtöbbet dolgozó személyisége. Ő önnön alkotói bőségéből válogat. Szakadatlan dolgozik, és valóságos munkamániájával formálja, változtatja, szinte megváltja önmagát. Szabálytalan pályarajzát – de hiszen kié nem az a hazai modern táncban? – és így sorsát önnön kezébe véve alakítja; a “későn kezdők” vélt hátrányát, a “kimaradt éveket” ambíciójával dolgozza le. Egy év alatt három évre valót alkot, öt év alatt végig próbálgatja – előadóként, koreográfusként, alkotótársként, akár egyszerű “beosztottként” – a fél hazai modern mezőnyt, a művésztársakat.
A fiatal táncos-koreográfus a néptánc világából indult: egy ezerszer távoli, bűvös világból, melyet itt szinte meghökkentő egyáltalán néptáncnak nevezni, pedig az: egy távoli kultúra hagyománykincsének világszerte ismert eleme. Gergye Krisztián 1996-tól két éven át tanult hagyományos jávai táncot Budapesten, az Indonéz Nagykövetség szervezte tánccsoportban – melyet egy itt élő mester vezetett –, majd 1998–99-ben az Indonéz Kulturális Minisztérium ösztöndíjával Yogyakartában, Dél-Jáva egyik városában, a sziget kulturális fellegvárában mélyítette tovább tudását. A szigeten töltött évet követően egymás után tartotta hagyományos táncesteit Budapesten, sőt a környező országok indonéz külképviseletein is, kifinomult mozgását ínyencek és laikusok élvezték a legkülönfélébb helyszíneken. Gergye különös maszkokat, kendőket, testdíszeket, tőröket, pompás ruhadarabokat öltött magára bűvös bőröndjéből, és fellépései után kedvtelve magyarázta e féltve őrzött-viselt gyűjtemény darabjainak funkcióját, jelentését, használatát az érdeklődőknek.
Indonéziából való hazatérése után egyetlen hónappal már a KompMánia és Ágens közös produkciójának, az Átjáróknak színpadán táncol. A fiatal társulathoz akkor csatlakozik, mikor Csabai Attila és Ladjánszki Márta társulata óriási lépésen van túl, s – a mából nézve – tetőzni látszik fénykora. Gergye rejtélyes, izgalmas újdonászként csatlakozik az együtteshez, melynek az elkövetkező három év alatt valamennyi produkciójában szerepel. A vonzó, erős egyéniségekből álló formációba remekül illeszkedik, és láthatóan fürdik a lehetőségben. Előadásról előadásra alakul testnyelve, magáévá formálja, részben levedli a monopol-tudást, hagyományos, “hozott” táncművészetébe mind több saját és kortárs elem vegyül. A KompMánia ezen korszakát a tagok intenzív egymásra hatása jellemezte, és ebből Gergye is alaposan kivette részét. A jávai tánc különös, misztikus, szokatlan jegyei kiválóan illettek ennek a társulatnak, amely a nagyvilág nyomasztó, befogadhatatlan sokféleségéről, befogadhatatlanságáról, legyőzhetetlenségéről készített számos előadást, a színpadi nyelvezetébe. E tánc nőies-légies finomsága, rejtőzködéséből alkalmanként előtörő, költői agresszivitása, különös narratívája, egzotikus időmértéke és elsősorban formálhatósága kiválóan megélt az Átjárók, a Romance, a Homo non est, a Kék-Vörös, vagy a /Verziók színpadán. És Gergye látványosan, elmélyülten nekifogott a jávai tánc és a modern mozgásvilág elegyítéséhez.
Mikor első alkalommal láttam őt “kortársi szerepben”, az idegenségérzet, a szenvedés költői, hol esendő, hol magasztos képeit felvonultató Homo non est színpadán, a kiváló angol táncművészt Michael Clarkot juttatta eszembe, ahogy Caliban figuráját formálta meg Peter Greenaway filmjében, a Prospero könyveiben. Az 1991-es kultuszfilm néma vadjának tekergőző, kúszó-mászó, végtelenül, szinte diabolikusan ruganyos alakját idézte fel bennem az újdonász Gergye. Egy évvel korábban, 1999-ben az Átjárók, ez a tánckoncertként identifikált produkció volt a táncos első megmutatkozása kortárs színpadon. A hét évvel ezelőtti előadásban hófehér ruhában tűnt fel, táncának társa egy tükör volt, mely megkettőzte különös, repetitív mozdulatait. Játékát ekkor még messzemenőkig uralta a hagyomány, melynek fellegvárából éppen csak hazatért. Az elegáns-hűvösen önálló életet élő, hátra feszített kézfejek, a finoman tárt ujjak nemes játéka élőben addig még sosem tapasztalt látványosságként maradt meg emlékezetemben. Alig volt akkor ember az országban, aki precízen meg tudta volna ítélni, mennyi Gergye táncának autentikus tartalma, és mennyi a hozzátett, a “saját” – azóta több ízben volt alkalmam látni Gergye tolmácsolásában is hagyományos jávai táncokat, s módom nyílt összevetni a forrásvidéket a sajáttá tett, máig alakulóban lévő “kortárs jávai tánccal”, ahogyan stílusát Gergye elnevezte. A táncos az Átjárókban hagyományos maszkot is öltött, egy szembeötlően apró, s már emiatt is bizarr hatást keltő darabot. Az álarc a későbbiekben többször feltűnt kortárs megjelenéseiben is, majd idővel – szimbolikusan – fokozatosan elmaradt. A hagyomány álorcája úgy kopott ki Gergye színpadi megjelenéseiből, ahogyan táncaiban a kortárs felülkerekedett a tradíción. A táncos felfedte arcát, izgalmas, bódítóan egzotikus látványosságból vált evilági lénnyé-élménnyé. Legutóbbi produkciójának, az egy hetes, MU színházi Portré-minifesztiválnak színpada fölött – jelképesen – már óriási, folyamatosan változó arcképe volt látható.
Az Átjárókban még a tiszta hagyományból kaptunk ízelítőt: a fehér ruhája hosszú szalagjait – az ősi partitúrát követve – meg-meglibbentő, fenségesen mozdulatlan arcú alak, mint egy száz évvel ezelőtti, izgalmasan elegáns polgári szalonban elhelyezett, magányos kínai váza vonzotta a tekintetünket. Nem volt körötte semmi, ami rímelt volna e jelenésre: intakt volt, és úgy tűnt, vegyíthetetlen. A KompMániában hajdan zajló nagyszerű műhelymunka és az Átjárók énekesnőjével, Ágenssel folytatott máig igen intenzív alkotói munkaközösség törte fel ennek a táncművészeti világnak a pompás héját. Gergye tudatosan számított, várt erre: beszélgetésekből, interjúkból már a kezdet kezdetén egyértelműen kiderült: különleges tudását hozományként, alapként használva közelít a kortárs tánc felé, keményen dolgozik, hogy esztétikai rendszerébe ágyazza azt.
A Romance bódító és ellenállhatatlan, fanyar humorú esztrádjában, videoklipszerű képzuhatagában még mindig idegenszerűen – ám e minőségében tökéletesen indokoltan – jelenik meg Gergye alakja: a hullámos pengéjű tőrökkel táncoló jelenés a szétcsúszott konzumvilágot lesújtó iróniával ábrázoló produkcióban a nyugalom, a koncentráltság keleti példázataként, szinte láthatatlan burokban bukkan fel újra meg újra. A 2000-ben bemutatott KompMánia-előadásban, a Homo non estben már egy nagyon másfajta Gergye Krisztiánnal találkozhattunk: ez a keserves vallomás, Csabai talán legszemélyesebb, legmegrázóbb munkája ledobta magáról a formákat, így a jávai tradíció személytelen, éterien spirituális rendjét is. Az itt kígyóként kúszó-mászó, első alkalommal esendőnek, eviláginak látszó Gergye ekkor lépett rá ma is járt útjára. A jávai táncban megismert finom, androgün törékenységet elegyítette, korrodálta valami nyomasztóval, zsigerivel, roppant ösztönössel. Ez köszönt vissza a /Verziókban nyújtott alakításában, de ennek nyomaival találkozhattunk más alkotókkal, társulatokkal történt, közös megmutatkozásai során. Frenák Pál Társulatával (KáOsz, Lakoma), Bata Ritával (Állat-Vérem-Fém, Zsigervirág), vagy a Dream Teammel (Erosz Thanatosz) dolgozva, gyengébben-erősebben ez a “calibanság” ütközött ki játékán. Legerősebben talán e kirándulások közt pedig a Finita la Commedia Maldoror énekei című, 2005-ös darabjában, hiszen itt lépett először közös színpadra egy másik Calibannal, Fehér Ferenccel – s nem csoda, hogy kettejük játéka messze több lett, mint emlékezetes.
Gergye Krisztián önálló táncalkotói élete 2001-ben kezdődött, a Trafóban zajlott Cökxpon Ambient Fesztivál keretében bemutatott Jel című előadással, melyet hamarosan egy jelentékeny szóló, az E. Sch. Eroto követett.
A kialakuló nyelvezet egyik jellemzője egyfajta jeges érzékiség, a feltakart test mint jelmez mögé rejtőző, bűvös ösztönlény játéka lett. Gergye, aki a szexuális tabukat, alternatívákat stigmatikus-emblematikus jegyeikben hajlamos beemelni színpadára (gondolok itt többek közt a fetisizmusra, a nemek közötti átjárás jelmezes megjelenítésére) voltaképp aszexuális világot teremtett, melyben a kéj és a kín jegyben járva oltja ki egymást. Fent említett szólója tisztelgés a modern európai festészet páratlan alakja, a bécsi Egon Schiele előtt, aki élete huszonnyolc éve alatt gyakorlatilag átírta-átfestette az európai képzőművészet akt-fogalmát. A vásznain fonnyadt virágként feltárulkozó penészszín testek morbid szépsége valóban különösképp rokonítható az ekkor már stílussá érett “jávai kortárs tánc” egyszemélyes műfajának világával, mely Gergye további munkáiban egyre komplexebb képet mutatott. Schiele alakjainak keze, pózai, tekintete logikusan és szinte előre jelezhetően ragadta meg a fiatal táncművész figyelmét. Az E.SCH. Eroto képeiben egy transzformer test tobzódik önnön sokféleségében. Felvonul itt a megelőző évek számos jegye, momentuma. Feltűnik a maszk – ezúttal a tarkón hordva. A háttal játszó, ágyékkötős test és a száznyolcvan fokkal kitekertnek láttatott fej bizarr összképe ennek a munkának az egyik legjellegzetesebb fragmentuma. A frontalitással játszó táncos-koreográfus az optikai csalódással játszik: hajlékony karjaival lapockái elé kerül, kicsavart pózával megtréfálja érzékeinket. A mozdulatlan maszkok – melyek tarkóján, majd arcán, fejtetőjén láthatók – és a hajlékony, sokat tudó test kontrasztja különleges. Szólójában Gergye a férfiból nőbe, nőből férfiba vándorlás képeit is beilleszti. Szikár, fiús testével horrorisztikus kunsztokat produkál. Az éles fénytől ijesztően plasztikus – a semmibe behúzott has, a görnyedésbe ránduló izmok, a lárvaszerűen összegörbedt gerincoszlop, a pulzáló korpusz látványa szokatlan és megrázó. A táncos a szépet és az ijesztőt váltogatja másodperces testi metamorfózisai során. E szóló a tudását igen eklektikus elemekből építgető művész demonstrációjául is szolgált: akik a “klasszikus képzettség” hiányairól beszéltek esetében, még azok is elismerték játéka szokatlanságát, előzmények nélküliségét, fantáziadús voltát.

Társakra lelve

Fél évvel a Schiele-hommage bemutatóját követően került színre Gergye első csoportos koreográfiája, A halál és a lányka, mely néhány hónappal később, részben megváltoztatott szereposztásban, átrendezett koreográfiával új variációban volt látható. A délkelet-ázsiai mítoszok világából az európaiak felé induló táncalkotó e munkáját is “kortárs jávai táncként” határozta meg. Az első variáns tobzódó vizualitása, a fényes organza-kelmékben szinte elvesző, hullasminkes táncosok képe túlkapásnak tűnt. E munkájában Gergye látható élvezettel nyúlt az életkorok témájához, hiszen főszerepre két nagyszerű seniort, Zarnóczai Gizellát (akivel nem sokkal korábban a KompMánia Cyber gésák című munkájában dolgozott együtt), illetve Gantner Istvánt hívta meg – a barokkban elvesző produkciót voltaképp kettejük szikrázó jelenléte mentette meg. A produkció szinte kiáltott az újragondolásért, Gergye sikeresen rendezte újra azt. A Műcsarnok apszisában játszott második nekifutás letisztult, homokkal felszórt színpadán már egy roppant intim, kifinomult, szűkszavú előadást láthattunk viszont.
Ami mindkét variáns esetében feltűnt, az az igen igényes látványvilág, melynek felelőseit a színlap rébuszban nevezte meg, melyet azért nem nehéz megoldani. A “4SI & GK” Négyesi Mónit (több Gergye-mű táncosát) és magát a koreográfust takarja – ők így, ketten számos produkció látványát jegyezték a későbbiekben is.
Az önmagát az igen közeli múltig társulatként meg nem nevező, összetartó kör tagjai közt Gergye művészi előéletének több játékostársát is megtaláljuk. A rendszeres partnerek közt erős, különleges, érett nőalakok dominálnak (a talán legsikerültebb Gergye-munka, a rém-anya figurát feldolgozó, vallomásos Barbara L óta egy kicsit jobban érthető, miért is). Az apró, törékeny, megbabonázó tekintetű Négyesi Móni, a nem csupán varázsos énekhangjával, de mozgásszínészi képességeivel is sokat nyújtó állandó társ, Ágens, az évtizedek hitelesítette testében szinte történelmet hordozó, kamaszlányokat megszégyenítő energiákkal rendelkező, nagyszerű Zarnóczai Gizella mellett más és új társak is megjelentek. Tárnoki Mariann bábszínész, ez a nagyszerű ősanya-figura, aki dús idomait olyan koncentrációval uralja, testét olyan természetességgel adja át koreográfusának, mint kevesen, s Varjú Lívia, Duda Éva, Rácz Eszter, Vámos Veronika, Bata Rita, Kulcsár Vajda Enikő és mások. Határozott, jellegzetes, női figurák, sokféleségükben szinte egytől-egyig “nagyon nők”.
A 2002 őszi Tenebrae kortárs tánc-opera az Ágenssel közös, élő zenei anyagra készített koreográfia-sorozat első darabja (később a Purcell piknolepszia és az Ulixes követi). Buja, sokkoló-borzongató világa már erősen kiforróban lévő stílust mutat. A feltárulkozó, mégis zárva maradt testek játéka, a különös pózok, az alakok önmagukon elkövetett erőszaktételének képei állandósulnak. Mitikus szenvedés-oratóriumok ezek, önmagába gabalyodott, mégis magasztos világ képei, egyetlen darab szeletei, egységességgel, összefűződő mozdulatokkal, rokon atmoszférával. A Tenebrae komor, sötét, alig világított tere és a fényben fürdő, létrákkal megintett Purcell-színpad hatalmas hang vezérelte, révült figurái önmaguk örök köreit járják újra. Bábjukból kiszabadulni képtelen lepkefigurák rángják, rezgik táncukat, saját húsukba tépve, túrva, a másik testét ölelve-gyúrva.
A Barbara L Gergye Krisztián lélektani táncdarabja, eddigi munkásságának talán legerősebb alkotása, mely fekélyes sebet, roppant konfliktust tár fel és gyógyítgat. Egyfajta mélyalvás-terápiával, megoldás nélkül, de feloldozással a végén. A táncos-koreográfus e darabjával foglalta el véglegesen helyét saját mezőnyében. A címszerepben Zarnóczai Gizella káprázatosat alakít, bevetve kivételes eszköztárának csodafegyvereit. Az Ágens és (a szerzővel szintén rendszeresen együtt dolgozó) Boudny Ferenc alkotta hangzóanyag önmagában is elvarázsol: a letisztult, fekete-fehér színpad szcenikai bravúr a maga minimalizmusában. E munka (mely Gergye első olyan produkciója, amiben ő maga nem bukkan fel) mentes minden harsányságtól, körítéstől: terében, mint egy tárgylemezen, a jelenlét, a mozdulat tiszta kifejezőereje dominál. Nincsenek színek, nincsenek barokkos túlkapások, minden, ami élettelen, szolgál csupán. A szétesett, tönkrement, önmaga labirintusában végleg eltévedt mitológiai anya-rémalak kifinomult anyagokból felépített képe Zarnóczai igazi jutalomjátéka. A Barbara L roppant tétekkel dolgozik: a címszereplőn, és két, szinte láthatatlan, tárgyiasult háttér-alakján (Rácz Eszter, Négyesi Móni) óriási súly. Nem különben a mesélőn, Gergye Krisztiánon, a koreográfuson. A roppant személyes produkció minden eleme, alkatrésze egyenként megtisztogatva, színre formálva, jelzésszerűségében, konkrétságában közérthetővé téve áll előttünk a színpadon. Mesél e sejtelmes munka, ám sorai töredékesek, hiányosak. Gergye kiváló érzékkel hagyja, hogy e “lukakat” ki-ki önmaga foltozza be a saját élményei alapján. Nehéz, megrázó útra hív: aki azt végigcsinálja, nehezen feledi el az élményt.
A 2002 januárjában bemutatott B. Sch Szólók című produkció (mely voltaképp négyszereplős munka) címében rímel a Schiele-szólóműre, ám ezúttal egy másik festőművész nevét olvashatjuk ki a titulusból. A Hieronymus Bosch világát (s főművét, a Gyönyörök kertje-triptichont) inspirációként megnevező produkció Gergye első interaktív munkája. A koreográfus ebben valóban szólófüzért táncol, ám a színen három társával van jelen. A gothic-dívának beöltöztetett Ágens, Molnár Erika és Tárnok Marianna az egyesével beléptetett nézőket karon fogva vezeti helyükre. A fekete földdel felszórt, hatalmas vásznak keretezte, centrális szerkezetű színpadon három dús idomú, harsányan sminkelt nő veszi körül a szado-mazo bőrszíjakba öltözött, sávokban megkopasztott fejű táncost. Gergye hol vadul őrjöngő démon, hol gyermek-dzsinn, láthatatlan láncokkal gúzsba kötött lidérc. Ijesztőnek látszik, kiszámíthatatlannak baljós, sejtelmes világában. Nő-férfi, anya-fiú rendszerét írja újra ismét e munkájában. Bújik és menekül, kér és elutasít. A terjengős, kétrészes játék ötletek összegubancolódott füzére, rémálmok kivetülése – atmoszférája erős, rendszere inog, megriaszt és – intimitásával, finom bevonás-játékával – mégis megérint. Tere egészen különleges, ám az abban zajló előadás kiforratlan.
Kínos! című előadásában hadseregnyi – és még népesebbnek látszó – szereplővel dolgozott Gergye Krisztián, aki korábban még egyszer sem lépett közel ennyire a konkrét jelen időhöz, mint most. Fanyar, már-már gúnyos munkája kiáltványszerű. Általa a semmi, az üresség ellen lázad, a trendet köpi le, azt a lelkét, eszét, stílusát, értékeit vesztő, zsákutcába tartó vonulást, melyet csak nagyon kevesen néznek, látnak kívülről. Izgatott, izgága, egymással kezdeni mit sem tudó alakjai egy szinte már ki se figurázható világ papírmasé-alakjai. Hisztérikák, nárcisztikusok, saját extravaganciájukban fuldokló pozőrök, aprócska szemétdombok önző kiskakasai. A Kínos! meglepően indulatos darab, riasztóan látványos, harsány terét minden pillanatban érzékelhető feszültség tölti ki. Kiborgokká váló alakjai, ezek az álegyénített szörnyek és extravaganciába menekülő nyomorultak úgy merülnek le a játék végére, mint egy ceruzaelem. A játék végül egyfajta feloldozást kínál. Csattanójában civilekké válnak a menetelő műanyagbábok. A közéjük szinte messiásként (fiatal nő – Négyesi Móni – képében) érkező szelídség, e költőien érzelmes kontrasztfigura merevedik szoborrá, mikor a többiek a szemünk láttára vedlenek vissza (ál)civillé.
A páratlanul aktív táncos-koreográfus legutóbb a MU Színház újdonsült Portré-sorozatában jelentkezett új munkával. A hét napon át tartó (társművészeti kísérőrendezvényekkel körülvett) előadásfüzér sajátos teremtésjáték, fricska és kivételes megmutatkozás. A hét során roppant szorgalommal, szervezéssel színre vitt, hasonló szerkezetű, ám minden másban eltérő munkákban népes csapattal, Gergye “köreivel” találkozhatunk. Szinte mindenki megjelenik, akivel az elmúlt évek “kötelékrepülése” során együtt dolgozott. Különös finálénak is felfogható ez a nagyformátumú kísérlet – bár semmi sem utal rá, hogy ciklust, korszakot zárna. Üzenete mégis összegző. Arról a színi létformáról ad hírt, mely nagyon csekély pénzből, művészek (alkotók és előadók) lelkesedéséből, hitéből, odaadásából építkezik. Csúcsra jár itt valami, amit nevezhetünk tehetségnek, elkötelezettségnek, kétségbeesésnek, közlésvágynak. A Portré-sorozat színpada, mint emberekkel bőségesen meghintett táj terpeszkedik előttünk. Az estek mozgásanyagában, látványvilágában az elmúlt évek (négy? hat?) tapasztalatai, tanulságai, stíluskísérletei összegződnek. Esszenciát látunk itt, emberekét, társakét, megszerzett tudásét, világlátásét. A szorgalmasan dolgozó, kifogyhatatlan energiák mozgatta Gergye Krisztián lényének egyfajta leltárát.
08. 08. 7. | Nyomtatás |