Ingatlan

Peeping Tom: Le Jardin /A kert

Amikor hazamentem az előadásról, a feleségem még ébren volt. Feküdt az ágyban, és olvasott. Már pizsamát húztam, mikor megkérdezte: “Na? Milyen volt az előadás?” Szöszmötöltem a takaróval, mit feleljek erre. “Nem volt rossz. De nem is volt jó.” – “Hogy értsem ezt?” – “Ahogy akarod. Nem volt unalmas előadás, hogy sajnálnám a rá kidobott időt, de eltelt egy óra, amióta vége van, és már most fakulnak az emlékeim. Egy jó előadás ennél hosszabban él az emberben. De a film érdekes volt.” –“Nem a Trafóban voltál? Az egy színház!” – “Igen, a Trafóban voltam. De a színjáték előtt egy filmet is levetítettek, részben azonos szereplőkkel.” – “Örülj neki. Egy jeggyel moziban és színházban is voltál. Ez mostanában divatos. Meztelenkedés volt benne?” – “Igen, volt benne.” – “Ez is nagyon divatos. Hát akkor peep-showban is voltál. >3 in 1< . Mi nem tetszett?”
Felültem az ágyon.
Rókás László
“A film igenis tetszett. Egy brüsszeli mulatóban forgatták, amit úgy hívnak, hogy Numero Uno. Tele van gyanús figurákkal. Én sosem mennék ilyen helyre.” A feleségem letette a könyvet a kezéből: “De ugye, nem történt bajod?” – “Filmnézés közben? Mi bajom történhetne? Legfeljebb bevizelek. Különben úgy kezdődött, hogy egy szőke nőci be akar menni a mulatóban a női vécébe, de nem lehet, mert a takarítónő éppen felmos odabent.” – “Ez tényleg jó film lehetett.” – “Én kedvelem a hétköznapi banalitásból kibontott helyzeteket. De ebben a filmben inkább állapotok voltak megörökítve, semmint helyzetek. A szereplők állapotai. Köztük egy elragadóan kisnövésű, mindössze 62 cm magas törpe nővel.” – “Ezt honnan tudod? Megmérted?” – “A műsorfüzetben olvastam.” – “És milyenek voltak a szereplők állapotai?” – “Mindenfélék. Magasztosak. Részegek. Szomorúak és vidámak. Reménykedők és sajnálatra szorultak. Egyszóval, ezek a figurák élettel telerakottak voltak.” – “Miről szólt a film?” – “A mulató vendégeiről. Az ott fellépő artistákról és zenészekről. Különben ez a zene nagyon tetszett. Standard dzsesszmuzsika, ahogyan a belga feketék előadják, szvingek, blues-ok és reggae-k, jaj, ez nagyon zsír volt!” – “Megmostad a kezed a zsírtól?” – “Ez a kifejezés mostanság, ha valami őrülten tetszik. És ez a zene, a csináltság nélküli amatőr bájával együtt, nagyon tetszett.” – “És aztán? Mi történt?” – “A színpadon és a folyosókon felvett képsorok keveredtek. A pultnál egy besörözött fickó álfilozofált. Egy tigrismintás, feszülő ruhába öltözött vén spiné, aki magát még mindig fiatal szexbombának képzeli, pezsgőztette az asztalhoz ültetett pincsikutyáját. A kutyuli buksiján friss fodrászolás. Megszokta a luxust, engedelmesen üldögélt a hordtáskában, miközben szemeivel kifelé kancsalított. Ugye, te is láttad már ezt az embertípust? Közben a mulató színpadán peregnek a mutatványok. Egy pasas teletömött sporttáskával a deszkákra lép. A csomagból előveszi a törpe artistanőt. Rajta balettruha. Magnóról felcsendül a zene. A törpenő egy részletet ad elő valami klasszikus balettdarabból. Partnere térdre ereszkedik. Különösen az emelések mennek könnyedén. Furcsa látvány, a sajnálat és a szeretetre méltóság érzése keveredik a romantikus hangulatú zenével. A közönségnek nagyon tetszett. Aztán következett egy hárfán pengető néger kislány fehér ruhában. Miközben játszott, a szemeiben annyi ártatlanság és reménykedés ült, hogy a világtenger szintje egy centivel megemelkedett..! Aztán jött egy mókás jelenet: egy idomított madár, a mulató madara, aki szabadon, jobbra-balra röpködhetett, ellopott a szőke nőtől egy pultra kitett bankjegyet. Vicces volt látni, hogy a csaj mennyire beindult… Üldözte a bárban a madarat, üldözte a folyosókon, végül a vécében (amit eddigre már felmostak) a madár a földre hullajtotta a bankjegyet. A nő visszakaparta pénzvagyonát, így a papír a szarka játékából ismét azzá változott, ami eredetileg volt: általános egyenértékké. Gyerünk vodkázni! Közben a színpadon két fekete fickó, sapkával a fején nyomja a bluest, reszket a nagybőgő a kezükben. Jön a következő varieté-szám: A karatéző törpe. Ez éppen olyan volt, mint most te is elképzeled. A filmkocka átugrik a folyosón lihegő nagy fekete kutyára. Egy ilyen kutya, mely nekünk csak térdig ér, micsoda hatalmas, erős és félelmetes állat a kis törpének! De nem bántja őt, ellenkezőleg: nyálas kutyanyelvével valósággal szétnyalja a falhoz szorított törpe arcát, csupán szeretetből. Van ezekben a jelenetekben valami, ami bennem az élet örömét erősíti. Valami megfoghatatlan lélekáradás, mely a képkockákból fakad. Ezek a lúzerek boldogok ebben a lebujban.” –
“Milyen buldózerek?” – kérdezte a feleségem. Láttam rajta, hogy kezd elege lenni a magyarázkodásból. Mégis le kellett festenem szavakkal, mit láttam a filmvásznon.
“Vesztesek. Ez a szó azt jelenti, az ’élet vesztese’. Mondjuk olyan, mint… egy parkolóőr fényképezőgép nélkül. Vagy egy alternatív művész támogatás nélkül.” – “Folytasd tovább! Hogyan végződött a film?” – “A szőke nőci valóra váltja régi álmát, és a színpadra áll énekelni. Paradicsommal megdobálják. Nagyon durván, közvetlen közelről többször is a szemére vetnek néhány kiló paradicsomot. Ebből két dolog kiviláglik: egy, hogy a paradicsom arrafelé gyakori gyümölcs, nem túl drága, és kettő, hogy ebben a film alkotói milyen kegyetlenül alaposak.” – “Ugyan már, ez ostobaság!” – feleselt a feleségem. “Ki dobál ma paradicsomot?! A nézőközönség kényszerhelyzetben ül a nézőtéren. Nincs más választása, minthogy megtapsolja a produkciót. Ugye, ezt is megtapsolták?” – “Igen, megtapsolták.” – “Mi volt tovább?” – “Megint jött az artistapáros. A férfi a törpe nővel. Most a férfi a földre fekszik, kezében mikrofonnal. Karját a magasba nyújtja, ez szolgál mikrofonállványként a törpe nőnek, aki rákezdi: Welcome in the jungle! Egy rocksztárt parodizál, rádől a partnere karjára, az alkalmi mikrofonállvány jobbra-balra kileng. A fekete kislány hófehér ünnepi ruhájában buzgón kíséri őket a hárfáján. Egy szakállas öregember (később megtudjuk nevét: Simon Versnel, ő élőben a színdarabban is játszik) udvarol a kutyás nőnek. A besörözött kemény csávó továbbra is zagyván magyaráz: I’am a hardcore boy, you know… Érkezik a bárok világának Halley-üstököse, aki nem más, mint a pakisztáni virágárus. Rábeszélik a fekák, hogy ne rontsa itt a levegőt. Ebben a bárban nem vesz virágot senki. A szakállas öreg eközben a törpe énekesnőnek udvarol. Ez a dal csodálatos volt, kedvesem! – Tegyél már le végre, elegem volt, hogy a magasba dobálnak! – nyűgösködik a törpe nő, bizonyos Rika Esser. A nevét a műsorfüzetből tudom.” – “Elhiszem. De most már kíváncsi vagyok a film végére. Mi lett a vége?” – “A megdobált szőke csaj rendbe hozza magát. Akarod a nevét tudni? Gabriela Carrizo, így hívják őt valójában. Ekkor meglopják őt, vagy mi, mert futni kezd egy távozó ismeretlen után. Dühösen fut a folyosón, de nem éri utol. Tehetetlenül utána kiált: Fussál csak, fussál gyorsan! Mintha egyszerűen ki lehetne futni ebből a helyzetből.” – “Hát nem lehet?” – “Csak hatalmas szerencsével. Itt volt a filmnek vége.” – A feleségem letette kezéből a könyvet és váratlanul felült az ágyban, mint akit a darázs csípett meg.
“Teszerinted vonhatunk allegorikus párhuzamot egyfelől a fehér színű, jól nyírott luxuskutya, aki a puha táskában csücsül és pezsgőzik a bárban odabent, valamint a fekete kutya, aki a backstage-folyosóra kirekesztve végignyalja a törpe nő arcát, másfelől a fehér lakosság és a Belgiumban dolgozó színesbőrű étranger-ek megkülönböztetett helyzete között?” – “Ne politizálj! Ezt a cikket lefordítják angolra. Belgium nincs túl messze. Még a végén pofán vágnak.”
Ettől a gondolattól a feleségem megnyugodni látszott. “Jó, eddig rendben. De hogyan kapcsolódott a színdarab ehhez a filmhez?” – “Hát úgy, hogy egyszerűen felkapcsolták a villanyt, és a színpadon ott álltak a filmben látott figurák. Nem mindenki, csak hárman. Így könnyű szállodáztatni a csapatot egy külföldi vendégjáték alkalmával, mert a többiek elférnek a film dobozában.” – “Részletezd!”
“Amikor az utolsó filmkocka kifutott a vetítőgépből, kezdetét vette a színpadi játék. A díszlet egy kis kertet idéz. Műpázsittal beborították az egész színpadot. Körben sövény fut, hátra néhány kerti bútort állítottak, műanyag asztalt, összecsukható székeket napernyővel. Kis pihenőkert ez, amit úgy hirdetnek, hogy ’önálló kertkapcsolattal’. Az imént a filmen látott szakállas öregember itt a kertben egy szobrocskát alakított. Magasra tartott karral, domborodó pocakkal és anyaszült meztelenül vizet köpött a szájából.” – “Hát nem a Maneken Pis-t játszotta..? Sokkal stílusosabb lett volna!” – vetette közbe a feleségem. –“A szájából jött a vízsugár. Különben pedig egy nagy falevelet tűztek neki oda.” – “Hová oda?” – értetlenkedett a feleségem. – “A lába közé.” – “Aha!” – értette meg feleségem a leírást. Magyarázkodásra fogtam a dolgot: “A meztelen nők szezonja lejárt. Most a férfiak vannak soron. És az idősebb generáció teret követel magának.” – “Hát neked elég lenne egy picinyke kokárda is, egy erős kalaptűvel odatűzve!” – jegyezte meg a feleségem. De én rendületlenül folytattam tovább:
“Az öreg komédiás, Simon kiállt az élőképből. A színpad közepére telepedett, és nekilátott leltározni, mi mindene volt őneki az életében. Eközben a fiatal férfi, Franck Chartier, egy fűnyírógépet alakított, vagy valami hasonlót, mert a műpázsiton körbe-körbe hengeredett. Gyönyörű Paxton-kifliket sodort.” – “Pék volt?” – kérdezte a feleségem. “Ez egy szakkifejezés. A kontakt táncból, melynek kitalálója Steve Paxton, ismert ez az alapgyakorlat. Azt jelenti, hogy a táncos a földön körbe-körbe mozog, csípőjét megemeli egy bicskázó összehúzódással, és egy ferde vonal mentén bukfencezve a talajon odébb gördül a hátán és a tarkóján. Gördül is, meg görbül is, így ez a mozgás hasonlít a kifli tésztájának sodrásához. Valódi ’air’ volt a férfi mozdulataiban, vagyis könnyedtség, mellyel a gravitációra fittyet hányt. Különben ez egy nehéz és nagy hajlékonyságot követelő gyakorlat. Eközben szólt egy fájdalmas-szomorú hegedűzene, ki tudja, ki szerezte. Az összhatás lélekemelő módon gyönyörű volt!” – “Ki írta ezt a zenét? A műsorfüzet nem tájékoztatott?” – “Sajnos, nem. Csak a hangmérnök nevét közlik. Kisvártatva megjelent Gabriela Carrizo, aki cigarettát tart szájában. Barátságosan az öregember fejére tette a kezét, és kijelentette: Most eljárom neked a cigaretta-táncot! Persze nem mozdult, csak tréfásan mozgatta a dohányrudacskát az ajkai között. Ez volt a cigarettatánc. Ez a fanyar és csipkelődő hangulat végigvonult az előadáson. Amúgy is a művészek tulajdonsága a kérdőjelek állítása, a dolgokra való rákérdezés, de itt egyenesen a nézők elbizonytalanítására utaztak.
Gabriela jelmondata ez volt: Most mennem kell, de két perc múlva visszajövök. Oké? És tényleg vissza is jött. Egyszer egy rizikós csók-duett miatt, máskor szőke parókával a fején, mintha ő lenne Hillary Clinton, megint máskor csak úgy, önmaga táncosnői mivoltában. Ehhez képest Franck végig a színpadon volt egy ízléstelen szabadidőruhában. Egy idő után ő is levetkőzött gatyára, sőt, egy alsónadrággal ajándékozta meg öreg barátját. Ott állt a két test előttünk: ilyen volt és ilyen lesz, mint a reklámnak kitett két párna a vegytisztító kirakatában, egy öreg, elpuhult test és egy szálkás, csupaizom, fiatal body. Testének izomzata olyannyira kidolgozott volt, hogy nemcsak Auguste Rodin, hanem Barcsay Jenő, a művészeti anatómiakönyv rajzolója is meglepődött volna. Ez a két férfi közös táncba fogott, jó sok unisonóval, hogy szépen látni lehessen a különbséget.” – “Mi az uni, amit mondtál?” – “Ez egy zenei szakkifejezés. Párhuzamosan együtt halad több elem, azt jelenti. A két férfi ugyanazokat a táncmozdulatokat végezte. Azért az öreg megpróbált derekasan helytállni, de mégis olyanok voltak, mint egy Wartburg és egy Ferrari. Kinek szánalmas, kinek vicces volt ez a tánc, saját értelmezése szerint, mert az alkotók nem kínáltak egyértelmű értékelést. A végén az öreg dühbe jött a saját képtelenségétől és a fáradtságtól. Anyanyelvén szidalmazta a fiatal Franckot. A közönségnek ezt is lefordította angolra. Érdekes, hogy ez a Franck milyen birkatürelmű volt, mert még ekkor sem szólalt meg. Sőt, végig hallgatott, miközben a másik két szereplő igenis beszélt.”
“Aztán volt még egy érdekes jelenet. Gabriela bejött a színpadra (letelt a két perc), és egy pisztolygolyót talált a fűben.” – “Ebben nincs semmi meglepő. A belgák jók a kézilőfegyver-gyártásban” – “Gabi fölemeli a fűből a golyót és a homlokához tartja: Éppen itt repült el ez a pisztolygolyó! Képzeljétek, ha én most véletlenül itt álltam volna! Igaza van, az élet az ilyen kis véletleneken múlik. Gabi bemutat egy vicces haláltáncot, hogyan omlott volna össze, ha eltalálja a golyó. Utána összeszedi a többi szemetet is a fűről (!), és áthajítja a kerítésen (!) a más ember kertjébe.” – “Hát ez fantasztikus! Szóval ők, belgák is áthajítják a szemetet a túloldalra?” – élénkült föl a feleségem. “Ez nagyon érdekes! Mi volt még érdekes?” – “Egy virtuóz bortöltő tánc. Ezt Franck adta elő, a hóna alá szorított palackkal. Amikor egész testből előrehajolt, az ital belefolyt a kezében tartott pohárba.” – “Mi ebben a különös? Az arab teaárusok is így csinálják.” – “Én ezt a múltkor titokban kipróbáltam idehaza. Nemcsak a cipőm ázott el, de a fejemet is bevertem az asztalba” – vallottam be a feleségemnek.
“Arról a csók-duettről nem beszéltél még.” – “Pedig ez tetszett a legjobban. Franck és Gabi, a mi Gabink, aki megint visszajött, mert letelt a két perc, nagyon vadul csinálta ezt. Veszélyesen távolról egymásnak dőltek a szájukkal, majd lehemperedtek a földre. A szájuknál kapcsolódást mindvégig megtartották, mint a kötéltáncosok a cirkuszban vagy mint a két csókolózó hímzett galamb a magyaros falvédőn. Így gördültek a földön jobbra-balra, mint egy szájuknál egybeforrott sziámi-pár.” – “Ezt kipróbáljuk mi is?” – kérdezte a feleségem. – “Hát ehhez kell egy jó fogorvos.” – feleltem. “Közben pedig az öregember folytatta a felsorolást, mi mindene volt neki az életben.” – “Őszintén elmondta?” – “Igen.” –“Ilyet egy magyar ember sosem tenne.” – “Volt háza, kertje, ez a kertje itt a színpadon, volt egy jó állása Brüsszelben a Needcompany-nál, csúcsfizetéssel havonta. Voltak szeretői, felsorolta a nevüket is. CD-lemezei is voltak, felesége volt, kutyája volt, talán éppen egy olyan kis fehér pincsikutya, melyet korábban a filmvásznon láttunk. Ami a legcsudálatosabb, hogy még az alsógatyáiról is szót ejtett. De nem a kínai piacon vette ám..! Neki csupa Calvin Klein, Hugo Boss meg Sloggi gatyái voltak! Tessék, mi az eredménye? Most itt üldögélt a színpad közepén meztelenül!” –“Hát akkor meg tökmindegy, milyen gatyát hord az ember!” – mondta szkeptikusan a feleségem. “Úgyis csak az asszony látja.” – “Igen” – feleltem elbizonytalanodva, mert én is a szeretőimre gondoltam. – “És olyan telefonja nem volt, amely fényképezni is tud?” – “Nem, ezt nem mondta.” – “Turmixgépe, mely fordítva is működik, és gombnyomásra összerakja a felaprított darabokat, olyan nem volt? Ledarálom, összerakom, ledarálom, összerakom… És villanyborotvája, amellyel e-mailezni lehet? Ilyen nem volt neki?” – “Nem, ezt sem mondta.” – “És mi állt a felsorolás végén? Hogyan végződött az előadás?” – “Nem volt vége. Hirtelen lekapcsolták a villanyt, ezzel lett vége. Mint amikor a tizenegyes rúgásokkal döntik el a labdarúgó világbajnokság helyezését. Egyszerre csak berúgják a gólt, és akkor vége. Gyanítom, az élet is ilyen váratlanul száll el az élőkből.” – “Ezt honnan tudod? Meghaltál? Vagy ezt is a műsorfüzetben olvastad?” – kérdezte a feleségem. “Nem. Ezt csak úgy kitaláltam.”
“És mi volt mindennek az értelme?” – “Egy arab közmondás. A halotti ingen nincsen zseb. Azt jelenti, hogy életed végén tisztulj meg és válj el ballasztjaidtól! Hogy felülvizsgálhatjuk az életünket…. A táncelőadásokat gyakran illeti az a kritika, hogy szociális érzéketlenségről tanúskodnak, magyarul semmi közük a nézők életéhez. Na, ennek aztán volt köze.” – “Milyen köze?” – “Én például végig irigykedtem. Tudod, milyen az ember természete. Akinek nincs, az vágyik rá. Lemondani csak arról lehet, amit korábban már megszereztek. De nekem sosem volt házam, kerttel, csak egy lakótelepi lakásom. Ötszázkilencvennyolc darab CD-m se volt soha, még az illegális másolatokkal együtt sem. …A 3500 eurós havi fizetésről nem is beszélek! Kész a leltár? Csak egy nyugati kultúrkörből származó ember számára bír ekkora jelentőséggel a tárgyak birtoklása. Egy keleti ember alapvetően nem a tárgyakban éli az életét. Bár ennek ellentmond, hogy nemrégiben láttam egy fotót az újságban: Sri Lankaiak menekülnek a katasztrófa elől. Mit visznek magukkal? A tévékészüléket… Ez a műsor csak egy jóllakott, nyugati közönségnek közvetít új nézőpontokat. Büszke vagyok, hogy a belga együttes vendégjátéka bennünket, magyarokat is ebbe az uniós kategóriába sorol! Miközben azt hallgattam a színpadról, hogy volt nekem egy ez-meg-az, bennem is fellobbant e leltározó purgatórium tisztítótüze. Óhatatlanul arra gondoltam, hogy nekem mennyi fölösleges ez-meg-az lóg a nyakamon.” – “Ideje, hogy rendet csinálj a szekrényedben! Van ott egy csomó ruha, amit kihíztál!” 
Egészen belelendültem a magyarázatba. Ledobtam magamról a takarót, és pizsamában felültem az ágyon. Mint egy ünnepélyről lekésett KISZ-titkár, gesztikuláltam a kezemmel.
“Jaj, nem érted ezt! A művészi üzenet azt rejti magában, hogy fordulj meg a damaszkuszi úton! Kérdezd meg magadtól, hogy mi a fontos! Szabadulj meg a hatalomtól, legyél ártatlan!” – Éreztem, hogy vörösre gyúl az arcom, miközben szavalok. A távolból erősödő dobpergés hallatszott, pedig éjjel volt már. Tovább agitáltam. – “Közeleg az idő, hogy mindnyájan átmenjünk a tű fokán! Képzeljük el az összes táncdirektort és a maguknak hitbizományt gyűjtőket, a táncfesztiválok szervezőit, az igazgatókat, a felügyelőbizottsági tagokat, főosztályvezetőket, főkoreográfusokat, főzeneigazgatókat, főszerkesztőket, főhadnagyokat és a többi főkötőt, amint az igazságosztó, lángpallosú, mocskos szájú arkangyal intésére hirtelen egy táncszínpadon üldögélnek alácsüngő fütyivel, és az ujjaikon számolgatják, mi mindenük volt..!”
“Te mindig fanyalogsz! Túl sokat vársz az előadástól” – mondta a feleségem halk hangon. A falnak fordult és észrevétlenül álomba szenderült. “Igen, mert én egy hülye vagyok – feleltem, de ezt ő már nem hallotta. A dobpergés is elhalkult. Leoltottam a lámpát. Vége a lázadásnak. És most… alvás!
08. 08. 7. | Nyomtatás |