Letisztulva

Sarah Kane: Megtisztulva – Teatr Rozmaitości, Teatr Współczesny, Teatr Polski

A Megtisztulva Krzysztof Warlikowski viszonylag régi rendezése. Az előadás 2001-ben jött létre három lengyel színház (a varsói Teatr Rozmaitości, a wrocławi Teatr Współczesny és a poznańi Teatr Polski) koprodukciójában, s a mai napig rendkívül intenzív, élő és nem utolsósorban időszerű. Ez utóbbi persze abból fakad, hogy Warlikowski – akárcsak más rendezéseiben – nem aktuális, hanem univerzális problémákat vet fel, az előadás intenzivitása pedig annak köszönhető, hogy az alkotók azt a mai napig kísérletnek, soha be nem fejezhető folyamatnak tartják. (Nagyjából az előadás budapesti vendégszereplésével egy időben feltették nekem a kérdést, mi a különleges a lengyel színházban, s a Megtisztulva kapcsán jutottam arra a következtetésre, hogy többek között mindenképpen az, hogy a rendezők “nem hagyják magukra” az – úgymond kész – előadásokat. Akár egyes kőszínházi rendezőkre – mint Krystian Lupa, Grzegorz Jarzyna, Paweł Miśkiewicz –, akár alternatív produkciók létrehozóira – például Włodzimierz Staniewskire vagy Grzegorz Bralra – gondolunk, szinte minden előadásukon ott ülnek, gyakran részt is vesznek azokban. Utaljunk csak Lupára, aki a nézőtér utolsó sorából, mikroporton keresztül beleszól, beleénekel az előadásba. E rendezői magatartásnak, felelősségnek, szinte megszállottságnak persze igen erős előképe van a lengyel színházban: Tadeusz Kantor, aki a színpad és nézőtér határáról “vezényelte” minden egyes előadását.)
Nánay Fanni

Warlikowski rendezéseinek ereje minden bizonnyal ezen intenzitás folyamatos fenntartásából is fakad, ám ez csupán a végső lépés, amelyet megelőz a szöveg “kinyitása”, sajátos, konvenciókat, sémákat és tabukat eltörlő elemzése, valamint a rendezővel szorosan együttműködő alkotótársakkal végzett munka.

A dráma

Sarah Kane – Koltès mellett – az egyetlen olyan kortárs szerző, akinek művét Warlikowski ez idáig színpadra vitte. Rendezéseinek alapját a modern irodalom helyett inkább a görögök (Szophoklész: Elektra, Euripidész: Bacchánsnők), illetve Shakespeare (Periklész, A velencei kalmár, A makrancos hölgy, Hamlet, A vihar) jelenti. Kane-ről azonban úgy tartja, hogy szoros kapcsolatban áll Shakespeare-rel és az ókori drámával. “Sarah Kane kortárs tragédiákat írt, de olyan kifinomult stílusban..., mint egy görög klasszikus”. Több okból is érdeklik e szerzők. Mindenekelőtt a szövegek nyitottsága, a különböző, nem egyértelmű értelmezések lehetősége vonzza. Úgy gondolja, hogy a jó és a rossz kategóriái nem elegendőek ahhoz, hogy leírjuk velük a világot és az embert. Anélkül, hogy le ne döntenénk bizonyos tabukat, nem beszélhetünk valóban lényeges kérdésekről – mint a bűn, a szerelem, a szexuális identitás, az emberi természet.
A Megtisztulva – Sarah Kane más drámáival együtt – ambivalens megítélésnek örvend Lengyelországban. “Brutalista szerzőként” egyrészt követői, másrészt ádáz ellenségei akadtak a lengyel színházi berkeken belül. Warlikowski azonban nem a brutalitást látta meg a drámában, számára az mindenekelőtt a szerelemről és a bűnösségről szól. “Miről is beszél valójában ez a szöveg? Az emberről, aki megpróbálja ésszel felfogni, mi a szerelem. Valójában csak ennyi van leírva. Ésszel azonban nem lehet felfogni a szerelmet, csupán meg lehet élni, közel lehet kerülni hozzá – anélkül, hogy bármit is megértenénk belőle” – mondja a rendező a drámáról.
Nem véletlen, hogy Warlikowski előadása Kane egy másik drámájának, a Sóvárgásnak egyik monológjával kezdődik. A monológot az osztrák Renate Jett adja elő, aki erős németes akcentussal, a lengyel intonációtól élesen különböző, szinte éneklő hanglejtéssel mondja el egy leszbikus nő szerelmi vallomását – a magyar fordításból nem derül ki, hogy szerelme tárgya nő, pedig ez az előadás fontos aspektusa. Ugyanis amikor Warlikowski a homoszexuális szerelem és a testvérszerelem (a Megtisztulva két fő történetszála) témáját jeleníti meg a színpadon, nem provokálni akar, hanem magáról a szerelemről beszél. Ám szerinte nem létezik ártatlan szerelem – nemcsak Sarah Kane-nél, hanem Skakespeare-nél sem. Úgy gondolja, hogy a szerelem legmélyebb rétegéhez csakis akkor kerülhetünk közel, ha azt olyan szélsőséges, tabukat döntögető szituációkban látjuk, amelyekkel szemben lelepleződik minden felszínesség.
Kane drámájában tulajdonképpen mindenki szerelmes: Carl és Rod homoszexuális párosának történetével párhuzamosan fut Grace és Graham, az egymást szerető ikerpár, valamint Robin (a Grace-be, s a lány bátyja iránt érzett szerelmén keresztül, valamint azáltal hogy neki adták a halott Graham ruháját, talán kicsit Grahambe is) szerelmes fiú hármasának szála. Tinker szintén valamiféle furcsa szerelemet érez Grace iránt, de saját obszessziótól hajtva inkább kísérletezik a lánnyal, s végül férfivé operálja át. A vágyaiban élő Grace-t a peep-showban látott táncosnőre vetíti ki, s végül az előadás egyetlen beteljesült szerelme Tinker és a sztriptíztáncosnő között bontakozik ki. Tinker mindig egy-egy kegyetlen tette után (Carl csonkolása, Grace átoperálása) látogat el a peep-showba, s eleinte szinte könyörög a táncosnőnek, hogy segíthessen rajta, ám végül a nő nyújt az ő számára megnyugvást és megtisztulást. A táncosnőt Warlikowskinál idősödő, kövérkés testalkatú színésznő játssza, aki a szerelmi, szexuális kapcsolatban ugyanakkor az anya szerepét is betölti. Tulajdonképpen Tinker az egyetlen, aki a sztriptíztáncosnő szerelmének köszönhetően – minden bűne ellenére – valóban megtisztul.
Az előadás másik fontos kérdése ugyanis a bűn. Kane drámájának felületes értelmezésében Tinker egyik bűnt követi el a másik után: Grahamet megöli azzal, hogy túladagolja a kábítószert, Carlt megcsonkolja, Rodot megöli, Robint az öngyilkosságba kergeti. Ugyanakkor Warlikowski ez esetben is relativizál, olyan aspektusokból láttatja Tinker tetteit, hogy azokon keresztül mind a szerelem, mind a bűn lényegére kérdez rá. Hiszen valójában a dealer/doktor minden kegyetlen tette mögött a szenvedő alanyok tudatának legmélyén megbúvó vágyak és félelmek, félelmekkel keveredő vágyak rejlenek. Tinker kihallgatja a beszélgetéseket, és a kimondott szavakat komolyan veszi. Rod kérdésére: “Meghalnál értem?” Carl igennel válaszol, ezért Tinker valóban egy lassú halálnem kínzásának veti alá a fiút, s amikor az nem bírja a szenvedést, és kicsúszik a száján, hogy inkább Rodot ölje meg, Tinker megbünteti “hazugságáért”. Levágja a nyelvét, ami a hamis szerelmi vallomást tette, majd a kezét, amivel a földre ír, végül a lábát, amikor szerelmi táncot lejt Rodnak. Ám brutális tettei mind a kezdetben naivul szenvelgő, megcsonkított Carlt, mind a kezdetben cinikus, s szerelme szenvedéseit végignéző Rodot a szerelem legmélyebb lényegéhez vezetik el.
Egy interjúban Warlikowski elmondta, hogy Grace és Graham alakja volt az első, ami Sarah Kane drámájában megfogta, ugyanis a mű akkor került a kezébe, amikor a Vízkeresztet rendezte, s kísérteties hasonlóságot vett észre Kane és Shakespeare testvérpárja között. Grace – akárcsak Viola – bátyja halála után férfi alakban akar új életet kezdeni, ám Kane-nél – Shakespeare-rel ellentétben – e vágy be is teljesül, amikor Tinker férfivé operálja Grace-t. Grace és Graham kapcsolata egy további, Warlikowski más előadásaiban is központi szerepet játszó kérdést is felvet: a halott és élő viszonyát. Se Kane-nél, se Warlikowskinál nem egyértelmű, hogyan tér vissza Graham, aki rögtön az első jelenetben meghal. Warlikowski meghagyja a különböző értelmezések szabadságát: valóban feltámadt, szellemként kísért, csupán a húga gondolataiban létezik, avagy tényleg egy angyal? (“Mindig is egy angyal voltál” – mondja Grace, s a színész ekkor egy tollpihét húz ki a pólója hátából.) Valójában ugyanezt a kérdést veti fel a rendező a Hamletben és a Dybukban is: a főhős mindkét esetben azzal szembesül, hogy a mindenkinél jobban szeretett halott nem hagyja magára, sőt feladatot, küldetést bíz rá. Grace-nek a bátyja helyett is bűnhődnie kell közös bűnük (szerelmük és szexuális kapcsolatuk) miatt. Ám e bűn valóban megtörtént vagy csak Grace képzeletében játszódott le? Warlikowski ezt sem teszi nyilvánvalóvá: a lány kínzásának (bűnhődésének) jelenetében a “láthatatlan hangok” becsmérlő szavait – “Dög, kurva. A bátyjával csinálta.” – maga a hősnő mondja el, miközben szinte vezeklően veri saját mellkasát. Ugyanakkor Tinker az, aki a háttérben, teljes sötétségben egy boxzsákra mért erőteljes ütések hangjával kíséri Grace önmarcangolását.
Az előadás két fő kérdése, a szerelem és a bűn legprimerebb színpadi megjelenése a szex és az erőszak, s az a mód, ahogy ezeket Warlikowski ábrázolja szintén nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne keressünk e kérdésekre egyértelmű válaszokat. Ugyanis az előadásban mind a szex, mind az erőszak egyszerre naturális és elemelt. Az előadás során mindhárom “szerelmespárnak” van egy-egy közösülési jelenete, amelyeket Kane teljesen reális aktusokként ír le a drámában. Warlikowskinál Grace és Graham meztelenre vetkőzik, ám ahogy egymással szemben lábujjhegyen állva egyensúlyoznak, szinte csak egy-egy ujjal érnek egymáshoz, hátuk mögött viszont egy lila virágos rét teljes teret betöltő projekciója jelenik meg. Tinker és a fedetlen mellű sztriptíztáncosnő egymás mellett ülnek a földön, fogják egymás kezét, s a közönséggel szembe nézve mondják el a vulgáris, ám rendkívüli gyengédséggel kimondott szavakat. Carl és Rod szerelme akkor ér a legmagasabb szférába, amikor a végigélt szenvedések után meztelenül ülnek egymás mellett egy-egy széken, s Rod kezét saját, valamint Carl hímtagjára teszi, s anélkül, hogy megmozdítaná, szinte csak a kimondott szavakkal (“Mindig szeretni foglak. Sohasem fogok hazudni neked. Sohasem foglak elárulni. Sosem foglak elhagyni.”) örömet okoz mindkettőjüknek. A szereplők meztelensége ebben a jelenetben a leghangsúlyosabb, hiszen – a többi aktus homályos megvilágításával ellentétben – a két férfi éles fehér fényben, beolajozott testtel, mereven ül a széken. Ugyanakkor egyik jelenetben sem érezzük a meztelenséget hivalkodónak vagy öntörvényűnek, hiszen annak fontos szerepe van a történet szempontjából, ugyanakkor a rendező rendkívüli plaszticitást ad a meztelenségnek. (A lengyel színházi sajtóban hosszan húzódó vita folyik arról, hogy Warlikowski miért vetkőzteti le minden előadásában a színészeket.)
Az erőszak színpadi megjelenése szintén egyszerre realista és eltávolított. Carlt és Grace-t láthatatlan erők kínozzák, halljuk a boxzsákra mért ütések puffanásait, ám a verést csupán a testek szenvedésén keresztül látjuk. Tinker kezében megvillan a kés, amellyel levágja Carl nyelvét vagy elvágja Rod torkát, lendületes mozdulattal emeli fel a baltát, amellyel Carl kezét és lábát csonkolja, ám a színészek nem tocsognak vörös festékben. Carl a csonkolások után csupán háta mögé rejti a kezét, vagy maga alá húzza a lábát, s kizárólag akkor buggyan ki vér a száján, amikor levágott nyelvével próbálja meg kimondani Rodnak, hogy “drágám”.

A tér

A színpadi tér megteremtésében Warlikowskit két állandó munkatársa, a díszlettervező Małgorzata Szcześniak és a fénytervező Felice Ross segíti. E teret egy lengyel kritikus vágóhíd/szentélyként avagy boncolóterem/szentélyként jellemezte, amelyet “erősen átitatnak a legemelkedettebb és az emberi természettől legtávolabb eső szférák: a vallás és a halál elemei”. Ugyanakkor e két elem aránya minden előadásban más, s a Megtisztulva esetében (ellentétben például A vihar ritualitásával) a halál szinte teljes uralmát érezzük.
Szcześniak díszleteit minden esetben valamiféle sterilitás jellemzi, ami határozottan barátságtalan hellyé teszi a megteremtett színpadi világot. A néző a kellemes díszlet kényelmétől ugyanúgy megfosztatik, mint a konvenciók és megszokott értelmezések kényelmétől. A rideg, steril anyagok – a Megtisztulva esetében a három különböző fal (egy tükörrel és egy fehér csempével borított felület, valamint egy átlátszó plexi “folyosó”), a csillogó kórházi ágy – ugyanakkor a világítás lehetőségeit is megsokszorozzák. E hideg anyagokat azonban mindig “meleg”, életteli tárgyak (tornamatrac, amire le lehet kuporodni, a sztriptíztáncosnő kis vörös szőnyege) jelenléte ellenpontozza. “Warlikowski színházában rendkívül lényeges és alapvető az a feszültség, amely aközött feszül, ami az élet felé húz és aközött, ami a halál barlangjából árad” – írja az előadások díszletéről az említett kritikus.
Warlikowskinál a tér sosem pontosan meghatározott. A Megtisztulva esetében első pillantásra egy tornatermet látunk: a fényes lakkozott fapadlón egy kosárlabdapálya rajzolódik ki, a háttérben boxzsák és tornabak, valamit egy sor fényes zuhanyzó. Ugyanakkor e tornateremben kórházi ágy áll, később pedig egy ütött-kopott fémkád is megjelenik. A tér ambivalenciája, a helyszín meghatározatlansága szintén abban segíti a rendezőt, hogy elérhesse a szöveg mélyebb rétegeit, ne kényszerüljön bele a tér által meghatározott értelmezésekbe.
A fényhasználat egyszerre szolgálja a térkezelés szempontjait, valamint a történetet. Hiszen a négy történetszál (Carl és Rod, Grace, Graham és Robin, Tinker és a táncosnő szerelme, valamint a kínzások jelenetei) a dráma szerint négy különböző helyszínen játszódik, ráadásul a szereplők – Tinkert leszámítva – nem is találkoznak egymással. Warlikowski és Szcześniak a négy helyszínt egy térbe helyezte, amely azonban a világításnak köszönhetően mindig más és más jelleggel bír. Felice Ross zseniálisan váltogatja a színpadot elárasztó fény és a teljes sötétségből kibontakozó egy-egy alak, arc, esetleg csupán kéz vagy szem pontszerű megvilágításának hatását. Amikor Tinker a halálos dózist melegíti Grahamnek, csupán a kezét, amikor pedig a peep-showban ül, csupán a szemét világítja meg élesre fókuszált, erős fény, a sztiptíztáncosnőt pedig pontosan a kis vörös szőnyeg méretére “vágott” piros fény világítja meg, s ettől homályban marad az arca, viszont kiemelkednek nem éppen táncosnői idomai. Carlt és Rodot úgy látjuk először, hogy csupán szerelmesen összefonódó kezüket világítja meg éles fény, arcuk és testük sötétben marad. Ugyanakkor Grace és Graham találkozásának, Carl szerelmi táncának vagy Grace műtét utáni felébredésének jelenete a színpadot teljesen elárasztó fényben játszódik, ám Ross e totális megvilágításokat is minden esetben különbözővé tudta tenni – hol a tükörről visszaverődő kék fény vet vízszerű hullámokat a padlóra, hol a plexifalon áthatoló sárga fény borítja sápadt fénybe a színpadot.

A zene

Warlikowski minden előadásában ugyanazzal a zeneszerzővel, Paweł Mykietynnel dolgozik. A zene más rendezéseiben is rendkívül fontos szerepet játszik, ám a Megtisztulva esetében a zenei réteg kiegészül a Renate Jett által előadott dalokkal, amelyek az előadás szerves részét képezik. S nem véletlen, hogy az osztrák színésznő énekeli e dalokat, hiszen azok azt a vezérfonalat folytatják, amit az előadás kezdő monológja indított el. Warlikowski időről időre emlékeztet arra, hogy bármilyen kegyetlenkedést látunk a színpadon, ő mindvégig arról a szerelemről beszél, amelynek gyönyörű vallomása az előadás első negyed órájában elhangzott. Renate mindig a legbrutálisabb jelenetek után jelenik meg – hasonlóképpen ahhoz, hogy a peep-showba is e tetteit követően látogat el Tinker. S ez sem véletlen, hiszen a sztriptíztáncosnő és a közjátékszerű dalokat éneklő “kívülálló” között mélyebb rokonság van – ők ketten hordozzák magukban a megtisztulás, a feloldozás lehetőségét. (Az egyik dal az után hangzik el, hogy a táncosnő kétségbeesetten könyörög Tinkernek: “Ments meg”, s Renate ekkor a táncosnő szőnyegén állva, annak frizurájára emlékeztető parókában, mintegy annak fiatalabb verziójaként énekel.)
Az előadásban elhangzó dalok egy része “kölcsönzött” (mint a Beatles Things We Said Today című száma), másik részét pedig Mykietyn szerzeményei alkotják: egy másik Sarah Kane-darab, a 4.48 pszichózis egyes részleteit zenésítette meg. A dalok egyrészt ellenpontozzák és más dimenzióba emelik a történéseket, másrészt pedig egy pillanatra feloldják a feszültséget – legalábbis a színpadi cselekmény feszültségét, hiszen a nézőben közben egy egész másfajta, érzelmi feszültséget teremtenek. Az előadásban a kegyetlenség és az érzelem (szinte érzelgősség) feszül egymásnak, s ez képeződik le a színészek lassú, szaggatott szövegmondásának és a dalok érzelmi szuggesztivitásának ellentétében is.
Ugyanakkor az előadás zenei oldalát nem csupán e dalok alkotják, hanem a nagyon precízen megválasztott zenei aláfestés is. S a zene – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a fény is irányulhat csupán egy pontra vagy eláraszthatja az egész színpadot – lehet egész halk vagy fülsiketítően hangos. S mindig máshogy tölti be a teret (valójában az előadás rendkívüli téralkotásának a díszlet és a fény mellett harmadik, egyenrangú összetevője a hang). Amikor Tinker beül a peep-show kabinjába, a földhöz vágott pénzérme csöngése után a teret egyenletesen betöltő, hangos, szinte irritálóan monoton, ritmikus zene szólal meg. Ugyanakkor Grace és Graham találkozásának jelenetében alig hallható muzsikát hallunk a színpad mélye felől, s ahogy a testvérpár táncolni kezd és a színpad eleje felé halad, mintha a zene is hullámként közeledne a nézőtérhez.

A színészek

Warlikowskinak megvannak a “saját” színészei, akikkel rendszeresen együtt dolgozik. Rendkívül sokat követel tőlük, ugyanakkor maximális beleszólást enged nekik a próbák során. “Igen, természetesen egy vámpír. De melyik színész ne álmodna arról, hogy olyan vámpírral találkozik, aki kiszabadítja és lemezteleníti a lelkét nemcsak a közönség, hanem önmaga előtt is” – mondja róla a táncosnőt játszó Stanisława Celińska. Warlikowski szeret ellenszegülni a szerepek által kényszerített sztereotípiáknak, a külső megjelenést minden esetben alárendeli a karakter által megkövetelt belső habitusnak.
Erre a legeklatánsabb példa éppen a sztriptíztáncosnő, s bár lehet, hogy Celińska testalkata különbözik attól, amire egy táncosnő esetében számítunk, ám szőke “babafrizurája”, kislányos arca, s mindenekelőtt a belőle áradó megértés és szeretet tökéletesen illik a Warlikowski által elképzelt karakterhez: “ápolónő, aki világra segíti a szerelmet, aki megtanítja a férfit szeretni”.
A vihar hagyományosan fiatal színésznővel játszatott Mirandájának szerepét Warlikowski egy negyvenes színésznőre osztotta, s így egész más színben tűnt fel az életében először férfival találkozó nő alakja. A rendező ugyanezzel a színésznővel, Małgorzata Hajewska-Krzysztofikkal játszatta Grace-t, akit szintén inkább fiatal lánynak szokás ábrázolni a színpadon. Hajewska-Krzysztofik Grace-e szinte nem nélküli (női ruhában egyenesen ordenáré, férfi ruhában pedig valóban hasonul a bátyját játszó Redbad Klynstához), s csupán azokban a pillanatokban válik nővé, amikor együtt van Grahammel: a tánc jelenetében, s amikor Robinnal hármasban ülnek a tornaszőnyegen.
Renate Jett (aki korábban is játszott már Warlikowski előadásaiban, többek között a szintén “outsider” Calibant A viharban) mellett egy másik németajkú színész is szerepel a Sarah Kane-darabban: a Carlt alakító Thomas Schweiberer. Míg Jettnél a kívülállóságot, addig Schweiberernél az érzelgős, naiv, homoszexuális fiú affektálását segíti az idegen kiejtés.
A Tinkert alakító Mariusz Bonaszewski eszelősen zseniális, zseniálisan eszelős. Egyes jelenetekben hideg és távolságtartó tudós (pedig “dealer, nem doktor”), aki látszólagos érzéketlenséggel hallgatja Grace könyörgését vagy Carl üvöltését, máskor őrült ugrándozással és rikoltozással vezeti le dührohamát (Robin rajzának elégetése vagy a Grace-nek szánt csokoládé megtalálása). Kábítószerrel nem él, hiszen a más emberekkel való kísérletezés felér számára bármilyen droggal. Félszeg, görnyedt, oldalazó járással ténfereg a színpadon, ám egy pillanat alatt átalakul, ha határozottnak és gyorsnak kell lennie. A sztriptíztáncosnő fokozatosan szelídíti meg Tinkert, aki az utolsó jelenetben jámborrá, szemérmessé és már-már szerethetővé válik.
Az előadásban a hét színész tökéletes összjátékának lehetünk tanúi, annak ellenére, hogy gyakorlatilag a három különböző szál szereplői szinte nem is találkoznak. Warlikowski azonban beiktatott egy “tablót” (volt tanára, Krystian Lupa függeszti fel szinte minden előadását egy pillanatra, s sorakoztatja fel szereplőit). Kane drámájában, miután a láthatatlan erők félholtra verik Grace-t, elhangzik egy mondat, amelyet eredetileg a kínzók, Warlikowskinál pedig Grace mond el: “Öljétek meg mind”. Ekkor kivilágosodik a színpad, ahol minden szereplő a “szokott” helyén ül, áll, fekszik. Nagyon hosszú néma perc telik el, mialatt a színészek mozdulatlanul a nézőtér felé néznek, csupán Tinker kerülgeti-ölelgeti a boxzsákot. Ekkor belép Renate Jett, s éneklés közben minden szereplőhöz odamegy, hozzáér. Ez az egyetlen jelenet, amikor e külső erő kapcsolatba kerül a többi szereplővel.

Mind a Megtisztulva című előadást, mind Warlikowski más rendezéseit egy fajta hideg szépség jellemzi. “Ám szeplőtlen vonzerőt adni a borzalmaknak, kétélű vállalkozás. Egyrészt lehetővé teszi a néző számára a színpadi eseményekkel való mély azonosulást, vagy akár az empátiát, másrészt pedig még elviselhetetlenebbé teszi azokat. A gondosan kidolgozott képek, e művészi tökéletesség, e szörnyű szépség egyszerre zúzza össze és őrzi meg a néző érzékenységét” – írja a már említett kritikus. Ám úgy gondolom, hogy épp e relativizálás alkotja Warlikowski színházának legfontosabb elemét. Sarah Kane-rendezésében a bűnnek és szerelemnek olyan dimenzióit mutatja meg, amelyek kisiklanak a jó és rossz kategóriái, a hétköznapi morális érzék, a racionális érvelés keretei közül. Ám mindeközben nem értékel, nem állít fel újabb normákat, csupán megpróbálja rányitni a nézők szemét is e dimenziókra.
08. 08. 7. | Nyomtatás |