Kegyetlen Szépség

Beszélgetés Krzysztof Warlikowskival

A Millenáris Teátrumban az idei Őszi Fesztivál talán legmegrázóbb produkciója volt látható Krzysztof Warlikowski rendezésében. Sarah Kane darabjáról van szó, amelyet magyarra Megtisztulva címmel fordítottak le, és amely Warlikowski személyében olyan rendezőre talált, aki avatottja a kegyetlenség poézisének. Warlikowskit egyébként is a fájdalmas szépség, a szélsőséges léthelyzetek vonzzák. Talán leggyakrabban Shakespeare-t rendez, de Koltés, Kleist, Euripidész, Szophoklész darabjai és kortárs operák is találhatók a “repertoárján”. A látomás- vagy rémálomszerű látványvilág, az erőteljes színészi jelenlét révén Warlikowski olyan színházi nyelvet beszél, amely következetesen ássa bele magát a gyötrelmek legmélyébe – és megmutatja bennük a szépet. Alig negyvenen túl olyan sokféle előtanulmányt folytatott, olyan sok országban, színházban rendezett már, hogy a budapesti előadás előtt egy órával, a díszlet előtt üldögélve azon aggódom, miképpen lehetne ilyen rövid idő alatt legalább töredékét megválaszolni a felmerülő kérdéseknek. Hamar kiderül, hogy kár volt nyugtalankodni: színpadi metanyelve, szikársága egycsapásra feloldódik a civil helyzetben.
Sebestyén Rita

– A krakkói Jagelló egyetemen tanult történelmet, újlatin nyelveket, filozófiát, azután Párizsban folytatott színházi tanulmányokat. És csak ezek után tért vissza Krakkóba, rendezést tanulni. Megtervezte ezeket mintegy előtanulmányként a későbbi pályájához, vagy kevésbé tudatosan építkezett?
– Lengyelországban volt egy időszak a nyolcvanas évek végén, amikor egy teljes generáció szellemi ellenállása kifejeződött abban, ahogyan az egyetemeket elárasztottuk. Nem gondoltunk pénzre, későbbi pályánkra, csak tanulni akartunk, a lehetséges legtöbb utat bejárni, alapvető kérdéseket feltenni. Istent kerestük, önmagunkra igyekeztünk rátalálni, és közben minden lehetőséget megragadtunk, hogy közelebb kerüljünk a megismeréshez. Éppen így érkeztem meg én is Krakkóba, és innen sodródtam később a színház felé – talán az utolsó pillanatban –, mert ebben is a megismeréshez vezető utat vagy eszközt láttam. Akkoriban az egyetemen valóságos szellemi robbanást tapasztaltunk meg: izgalmas, új egyéniségek tűntek fel a művészi, kulturális életben. A lengyel nemzet reneszánszát élte, és ennek most láthatók is eredményei. Jónéhány velem egykorú rendező pályája indult el akkor – és ez ma nagyban befolyásolja a lengyel színházi életet.
– Előfordul, hogy a technikai fogások elsajátítása elfeledteti a színházról és színházban való gondolkodást. Gondolja, hogy ki lehetne dolgozni egy módszert, amely elsősorban inspiráló szellemi közeget teremt a rendezőjelölteknek?
– Krystian Lupa, aki tanárom volt a rendező szakon a legmeghatározóbb e tekintetben. Semmilyen technikai követelményt, színpadi játékszabályt nem akart bebifláztatni velünk. Sőt, arra ösztönzött, hogy feledkezzünk meg a konvenciókról, a szabályokról, és a gondolatainkat, a képzelőerőnket helyezzük előtérbe. Soha nem a logikusan végiggondolt, lekottázott előadások érdekelték, és nem állította, hogy a színházban vannak lehetséges és nem lehetséges megoldások. Feloldott a szabályszerűségek alól, és gondolkozni, létrehozni tanított. Nem tudom, hogy ilyen vagy olyan módszer mire vezetne, de az, hogy ő volt a tanárom, és hogy ennyire felszabadított, éppen elegendő volt számomra.
– Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy élete során mindenkinek találkoznia kellene egy olyan mesterrel, mint Lupa, lehetőleg minél korábban. Azután találkozott Giorgio Strehlerrel, Ingmar Bergmannal is, dolgozott Peter Brookkal. Mit jelentenek a mesterek Önnek?
– Még mielőtt rendezői tanulmányaimat kezdtem volna, néhány félévet Párizsban töltöttem. A legelső mestereim azok a velem egyidős színházakban és filmekben dolgozó asszisztensek voltak, akik a közeget jelentették számomra. Együtt jártunk színházba, naponta sokszor három filmvetítésre is elmentünk, végeláthatatlan beszélgetéseink voltak. Párizsban minden pillanatban történik valami, és számomra a legnagyobb kulturális lecke az volt, ahogy fiatal mestereimmel jártuk a várost, a mozikat, színházakat. Ez nagyon intenzív élmény volt, különösen, hogy nem a saját, megszokott közegemben mozogtam. Azután hazatérve találkoztam Lupával, aki viszont nagyon is szorosan kötődött Lengyelországhoz, a lengyel kultúrához. Nagyon lényeges, hogy a színház szorosan kapcsolódik az országhoz, a nemzethez, nekem pedig otthon kellett megtalálnom a saját utamat. Szczecinben születtem, egy vidéki kisvárosban, ami teljesen különbözik Krakkótól. Eltelt egy idő, amíg már nem akartam menekülni onnan, ahová tartozom, hanem elfogadtam a hátteremnek. Azt hiszem, sokan átmegyünk ezen az élményen, sőt még azon is, hogy visszautasítjuk azt, hogy lengyelek vagyunk. Lupa abban erősített meg, hogy otthon is lehetek önmagam, még ha különbözöm is attól a társadalmi közegtől, amiben élek.
Brook ezzel szemben egészen más művészi életutat választott. Ha lehet mondani, ő országot és nemzetet is váltott, amikor Párizsba költözött. Ez a kozmopolita életmód másféle döntéseket kíván. Azért vett maga mellé, mert tudta, hogy lengyel vagyok, és a lengyel színházzal szerette volna kiegyensúlyozni saját nyelvét. Csakhogy akkoriban én alig tudtam valamit a lengyel színházról. Nem vittem magammal szülői örökséget, nemzeti specifikumot. Külföldön élő, nyelveket beszélő meleg voltam, aki könnyen közlekedik a világban, de nem gondol arra, hogy honnan való. Brooktól éppen azt tanultam meg, hogy a színházban önmaga mélyére menjen az ember, hogy az identitásából is merítkezzen. A mesterem volt, és amikor A vihart láttam, amit ő rendezett, arra gondoltam, az ő fekete bőrű Arielje, hajó formájú fejdísszel mennyivel excentrikusabb, mint az én Arielem. Hiszen akkor már a lengyel közeg számára készítettem az előadást, és arra a specifikus színházi nyelvre figyeltem, amelyet a lengyel közönség befogad.
– Ezek nagyon eleven, életközeli tapasztalatok. Hogyan éli meg elméleti előtanulmányait?
– Nem mondhatnám, hogy Szczecin a magas kultúra körébe tartozik. Amikor Krakkóba kerültem, minden erőmmel azon voltam, hogy megtagadjam magam, és azt, ahonnan jöttem. Filozófiát olvastam, és igyekeztem megfelelni a tanárok elvárásainak. Teletöltöttem az agyam szövegekkel, és amikor a rendezői szakra kerültem, rá kellett jönnöm, hogy ezek egyáltalán nem segítenek. Persze lényeges volt mindezt megtanulnom, mert így legalább tudtam, hogy mihez ragaszkodjam, és mit utasítsak vissza. A színházi gyakorlatban egyre inkább rájöttem, hogy a saját élményeimre kell támaszkodnom. Visszamentem a gyerekkoromba, érzelmi tapasztalataimhoz. Úgy éreztem, az emberek közötti kommunikáció nagyon is konkrét, praktikus dolog, és egyre lényegesebbnek tartottam, hogy megbízzak a tulajdon tapasztalataimban, abban, ahogyan én megéltem a világot, és erről beszéljek az előadásokban is. A színház felkínál egy általános nyersanyagot a darabok által, én pedig az élményeimnek megfelelően válogatok bennük. Ezért kedvelem Koltés-t, Kane-t, általában a homoszexuális írókat. Az, amiről Koltés ír, személyesen érint engem, és nem valami általános művészieskedés. Amikor Kane darabját rendeztem, már kiforrott rendezőnek éreztem magam, és lényegesnek tartottam arról szólni, ahogyan ő látja a világot. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején még felháborítónak tartották volna, hogy valaki Lengyelországban meleg témájú darabot vigyen színre. Sőt, a szexualitás mint téma egyáltalán nem is létezett. De akár beszélhetünk az Othellóról is. Ha félretesszük a politikai korrektséget, amely a felszínen elsimítja a konfliktusokat, maga szerint hol van ma az a civilizáció, amely valóban feltétel nélkül elfogadja a feketéket? Talán majd a jövőben. És ott A velencei kalmár aktualitása. Pár évtizede még keringtek a rémhírek, miszerint a zsidók titokban megölik a gyermekeket.
– A példáiból is látszik, hogy előszeretettel rendez Shakespeare-t. Egyszer azt mondta róla, hogy a mesterének tartja abban, ahogy rengeteg szálon, több dimenzióban és szemszögből mutatja meg a világ komplexitását.
– Igen, a sok szál arra is való, hogy néha hátrább lépjünk, és lássuk, elhelyezzük magunkat a világban. Hogy azt mondhassuk: ez itt most az én életem, nem a múltam, nem is a lehetőségeim, hanem éppen az, amit megélek. Arra való, hogy tanuljunk magunkról. Én például azt tanultam meg, hogy second-hand vagyok: egy olyan társadalom tagja, amely igyekszik a felsőbb tízezer látszatát, az arisztokratikus kultúrát eljátszani, miközben mocskosak az utcák, és az emberek nem tudnak késsel-villával enni. Sehonnai vagyok. Másodkézből való liliputi. A színház arra tanít meg, hogy nevén nevezzük a dolgokat, hogy megértsük őket.
– Rendez külföldön is, és sokat turnéznak az előadásai: Párizsban, Nizzában, Stuttgartban, Milánóban, Bonnban. Szinte lehetetlen utánaszámolni. Hogyan éli meg a kulturális különbözőségeket ilyen alkalmakkor?
– Mindig nagyon vonzottak a különböző kultúrák és emberek. Úgy élem meg ezeket, mint egy kalandot. Leginkább azokhoz az előadásokhoz ragaszkodom, amelyeket Lengyelországban rendezek. Mint említettem, a színház lokális műfaj, nem lehet kulturális specifikumokat csak úgy átültetni egyik országból a másikba. Tanulságosak ebből a szempontból a fesztiválok vagy például a turnék. A Dybukkal turnéztunk többek között New Yorkban, Kanadában, Moszkvában, és mindenütt egészen másra volt érzékeny a közönség. Nagyon figyeltünk erre, és az előadások után közönségtalálkozókat szerveztünk, hogy megbeszéljük, mire reagáltak, és mire nem. Franciaországban például mindent a logikának vetnek alá, míg a lengyelek a miszticizmuson keresztül ismerkednek a világgal, ott nem érdekes a ráció, csak az érzések, az irracionalitás. Ugyanez vonatkozik Oroszországra is. Az, ahogyan Magyarországon Schilling színre vitte a Feketeországot – ironikusan és önironikusan – egészen egyszerűen soha nem történhetne meg Oroszországban. Megint csak ott tartunk, hogy ilyenkor az ember konfrontálódik mindazzal, ami nem ő, és közelebb kerül ahhoz, hogy megtudja, ki is ő valójában. Az identitásáról kezd el gondolkodni.
– Vannak olyan darabok – például a Hamlet és A vihar – amelyeket két különböző helyen és alkalommal vitt színre. Ez azt jelenti, hogy más körülmények között másként teszi föl a kérdéseket?
– A vihart először Németországban rendeztem meg, és egyszerűen még nem voltam elég tapasztalt. Majd amikor újra színre vittem Lengyelországban, akkor már én is érettebb rendező voltam, és a téma valóban másként merült fel otthon. Eszerint Miranda egy lengyel lány, Ferdinánd pedig Amerikából érkezik meg. Kiderül, hogy Ferdinánd zsidó őseit épp a lány nagyszülei üldözték annak idején. Ki tud ilyen körülmények között örülni a szerelmüknek? Minden elválasztja őket. Körülbelül ekkor jöttem rá, hogy kezdek rátalálni arra a nyelvre, amelyet otthon megértenek, amely ahhoz a társadalomhoz szól, amelyhez tartozom.
– A témaválasztása szinte mindig a fájdalomról szól. Még az úgynevezett komédiákat is úgy válogatja meg, hogy éles kegyetlenség csendül föl bennük. Labiche-nak A Lourcine utcai gyilkosságára gondolok, vagy A makrancos hölgyre. És valahogy mindig társul hozzá a megmagyarázhatatlan szépség. Ilyennek látja a világunkat?
– Egyrészt ott van mindaz, amiben élünk. Amit meg kell nevezni, amit el kell tudni helyezni. Ez elől nem bújhatunk el. Olyan, mint egy ítélet. Ugyanakkor létezik egy érték, ami felé lehet még menekülni, amiben még reménykedhetünk. És én ezt a szépségben találom meg.
08. 08. 7. | Nyomtatás |