John Millington Synge: A Nyugat hőse Bárka Színház

Ritka szép szimbiózisban él itt együtt díszlet, jelmez, színész, egyik a másikat árnyalja, erősíti. Finoman, alig érzékelhetően ing-ring az előadás: ég és föld, nevetés és szomorúság, tragikum és komikum, álom és realitás, közel és távol, múlt és jelen között.
A nézőtér szélén kezdi húzni mosolyogva a magányos hegedűs – lehet, hogy magát a kezdetben muzsikusnak készülő, ír falvakban kolduló Synge-t idézi? (Kicsit rontja a hatást, hogy a zeneszó nem felőle, hanem a színpadi hangszórókból érkezik. Talán csak legenda az is.) Mind a szépen "írizáló" zene, mind a mosolygó hegedűs végig velünk marad: előbbi a dramaturgiai fordulópontokra erősít rá, utóbbi néma szemlélőként is követi a filléres balladába való eseményeket. Sőt: ő a hegedűs a kidőlt-bedőlt háztetőn, ha van itt tető egyáltalán. Titokban, alig észlelhető, vagy talán nem is létező iróniával át-átkacsint egy másik műfajba, egy másik, szintén erősen – csak másképp – folklórban gyökerező  történetbe. A szereplők világához is tartozik, meg nem is. Tulajdonképpen senki nem törődik vele. Nem ő a Nyugat hőse.

Hanem Christopher Mahon, a (majdnem) igazi garabonciás, aki csodálatosan kiluggatott, elnyűtt gönceiben, ormótlan – bohócos – bakancsában úgy toppan be a világszéli kocsmába (Írországban kocsma csak a világ szélén lehet), hogy megelőzi a híre. A maga módján mindenki őt várja – mint homályban késlekedő régi dicsőséget, mint jó hírt, eldeformált, kifordított evangéliumot, ismételgethető, továbbmesélhető történetet. "Mint a messiást."
Mintha ez a kidőlt-bedőlt, istenhátamögötti kocsma is legalább annyira közel lenne a földhöz, mint az éghez. Különben is: a  barna sörnek és a közösségi életnek áldoznak benne a helybéli (jámbor, ír, katolikus, de mindez tulajdonképpen mellékes) emberek. Ha így nézem, kocsma, ha úgy, furcsa szárnyasoltár. A díszletben, kellékhasználatban leheletfinoman ismétlődő motívum a kereszt (kereszt a virrasztáshoz, kereszt az öreg Mahon nyakában): egészen a (fél)igazság pillanatában akasztófává-keresztfává változó tartógerendáig. Ez a drabálisan törékeny díszlet a drabálisan törékeny szereplőkkel tökéletesen egylényegű. (Milyen jellemző: a nehézkes, nehézkedő Shawn – Szikszai Rémusz – egyik kezében balta, a másikban összegyűrt virág. De itt mindennek két arca van: ha kell, a pálinkásüveg, sőt, a virág  is fegyverként lendül a másik felé. Vagy ha más nem, kicsit ökölbe szorul és könyökből máris emelkedik a különben ártatlan kéz. Vagy úgy lendül a lavór, úgy fröccsen belőle a víz. A vízre egyébként is érdemes figyelni: a szinte biblikus lábmosástól a fröccsenéseken át Christy bájosan groteszk fürdési jelenetéig.)
Christopher Mahon olyan, és mégsem olyan, mint a többiek. Messziről jött ember. Ollé Erik irreálisan szakadt, vékony, rebbenő és szögletes – de amikor megszólal, szivárványos, plasztikus, gömbölyű hangok és szavak gurulnak elő a szájából. Körbeállják mind: a virrasztásra induló férfiak. Nekik – mint majd a Christy látására étellel érkező, cicamódra kosárba gömbölyödő "három királylánynak" – egyébként se lesz sokkal több dolguk: néha, egy-egy pillanatra csoportképbe rendeződnek. A nyílt, holdvilágképű, kedélyes kocsmáros: Gados Béla, meg Jimmy Farrel: Kardos Róbert –, aztán Philly Cullen:  Egyed Attila. Ők a helybéli krumplitermesztő földművesek: rendes, részeges, el-elmélázó emberek. (Szép, amikor a pirospozsgás Philly Cullen pirospozsgás almát varázsol elő a zsebéből, és évődve átadja özvegy Quinnének. A bűnbeesés almája szinte világít ebben a festői szürkeségben.)
Christy Mahon itt van, Pegeen félni készül, most már muszáj történnie valaminek. Ha a lány keze nem lendülne fenyegetően, talán ki se mondaná a bűvös (megváltó) mondatot, hogy "megöltem az apámat". (Pegeen nem tréfál, úgyhogy a kérdés, hogy "most akkor mennyire is ölte meg", nagyon finoman, de ha akarom, sokáig – a "második megölésig" – nyitva marad.) A történet közepén minden értelemben Christy áll. Szép, ahogy felnő az őt fogadó ámulathoz, ahogy egyetlen éjszaka alatt ragyogóvá növeszti, kifényesíti pici gyilkossági történetét. Valahogy muszáj szeretni. A többiek mind a hozzá való viszonyban értelmeződnek. (Minél kevésbé kötődnek Christyhez, a szereplők annál kevésbé kidolgozottak, annál inkább képeslapszerűek.)
Christy tükre: Pegeen. (Amikor a falról leveszi, a lány tükrében "új" önmagát szeretné megpillantani.) A piszén pisze kölyöklány, Varga Gabi vállrándító, a szavak végét alig-tájnyelven elharapó, kamaszos elszántságában és szögletességében ott van a lágyság ígérete (és az az apró turnűr...). Egymásban saját álmaikat növesztik: ha nem is az égig, csak a söröshordók tetejéig. Szép az is.
Pegeen (görbe)tükre: özvegy Quinné. A piszén pisze Varga Anikó hajdani szögletességét túlgömbölyítette, kaján tekintete alá árnyékot vont, álmait földi józanságra váltotta, elharapott szavait dallamossá kukorította az idő. (Shawn tükre meg talán Quinné furcsa körülmények között elhalálozott férje. Ebben az összefüggésben az özvegyében tökröződik Christy _ várható _  története.) 
Christy (görbe)tükre: az apja. Az öreg Mahon – Ujlaki Dénes – úgy érkezik, mint egy csetlő-botló látomás. Önjáró, megállthatatlan természeti csapás. Kifordított kabátjában tényleg ő maga a “fordulat”, röhejes óriás valami elbaltázott mitológiából.
Amikor aztán a dülöngélő kocsma-oltár középső fala szépen leereszkedik – rétté válik, sírni kezd –, elkészül az utolsó csoportkép is. A rét közepén a két Mahon (szomorú Stan és Pan), előttük a helybéliek, akik már rég nem látják őket (nem őket látják): valahova el, a távolba néznek. Megváltás nincs, ilyen az élet. Most erről mesélt a háztetőn a néma hegedűs is.

Ölbei Lívia
A cikk a Bárka Színház szombathelyi vendégjátéka alapján készült.

John Millington Synge:
A Nyugat hőse
Bárka Színház

Fordtotta: Nádasdy Ádám
Díszlet, jelmez: Gadus Erika m.v.
Zeneszerzuő: Faragó Béla
Dramaturg: Háy János
Rendező: Bérczes László
Szereplők: Ollé Erik, Varga Gabi, Szikszai Rémusz, Varga Anikó, Újlaki Dénes, Gados Béla, Kardos Róbert, Egyed Attila, Császár Réka, Hajós Eszter, Sulyok Judit
08. 08. 7. | Nyomtatás |