Nemigen

Metzger/Zimmermann/dePerrot: Janei

Az üres színpad mélyén egy négy méter magas, négyszögletes elemekből álló fal, amely lassan a nézőtér felé csúszik, közvetlenül előtte megáll, majd elindul visszafelé. Kinyílik a fal egyik eleme, egy feneketlen fiók, és kizuhan belőle egy félmeztelen ember. A fal ismét előre indul, fenyegetően közeledik a földön fekvő testhez. Ám amint eléri azt, a fenyegetés hirtelen humorba fordul át: a színész hagyja magát könnyedén előre görgetni az úthengerszerűen előrenyomuló fallal. A függőleges sík ismét hátrafelé mozog, kinyílik egy csapóajtó, amelyben megjelenik egy mereven álló öltönyös alak, mögötte ismét becsukódik az ajtó. A fal egy nagyobb eleme hirtelen lecsapódik, mögötte egy dj kuporog lemezei között. Elindítja a lemezjátszót, és kezdetét veszi a Metzger/Zimmermann/dePerrot előadása.
Nánay Fanni

A Janei – az 1999-es Hoi és a 2001-es Gopf után – a trió harmadik produkciója. A korábbi alkotásokhoz hasonlóan ezt az előadást is a tragikum, a komikum és a látvány ötvözete, a három szereplő közötti összhang, a mozdulatok és a zene pontossága, a meghökkentő fordulatokat szülő ötletesség s a mindezt átható játékosság és humor jellemzi. A tér és a rafinált díszlet ez esetben is a cselekmény tengelyét, kiindulópontját jelenti, amely köré a három különböző területről induló művész (Metzger a Béjart Balettben szerzett tapasztalatokkal érkezett a társulatba, Zimmermann az új cirkuszon nevelkedett, dePerrot pedig jelentős dj-múlttal rendelkezik) előadását felépítette.
A díszlet mindhárom előadásban egy-egy egyszerű mértani konstrukció, amely ugyanakkor rengeteg variációs lehetőséget nyújt. A Hoi esetében e konstrukció különböző méretű, nyitható oldalú kockákból áll, amelyek egymásba tolhatók, el lehet bennük bújni, az egyikből át lehet járni a másikba. A Gopfban egy kb. egy méter magas deszkapódium alkotja a színpadot, s a deszkák felnyitásával, kiemelésével variálható a tér, a Janeiben pedig a mobil fal egyes elemei ajtókként, fiókokként, kuckókként funkcionálhatnak. Tehát míg az első előadásban egy háromdimenziós konstrukció változtatta az alakját percről percre, addig a Gopf-ban egy egybefüggő vízszintes, a Janeiben pedig egy egybefüggő függőleges síkból született meg a térbeli elrendezés. Mindhárom előadás esetében elmondható, hogy a test (ráadásul táncosok testének!) plaszticitása és a díszlet merevsége érdekes kontrasztot alkot. A rugalmas testek könnyedén másznak fel-le, járkálnak ki-be a rigid lapok között, mintegy uralva azokat, ugyanakkor a falak, oldalak, dobozok gyakran maguk közé szorítják, magukba zárják őket. Az élő test és az élettelen elem közötti kontraszt rendkívül erősen jelenik meg a Janei egyik jelenetében: Metzger egy emberméretű sablonba próbálja beleállítani a testét megmerevítő Zimmermannt – a táncos teste hol egyszerre mozog a sablonnal, hol kizuhan abból.
A díszlet mindhárom esetben egyszerre fenyegető, ugyanakkor alkalmat ad a játékra. A Hoi dobozai labirintussá, a Gopf deszkái sűrű erdővé változnak, a két szereplő pedig elveszetten bolyong közöttük. A Janeiben e szimbolika még erősebbé válik, hiszen a fal – a kegyetlen lassúsággal mozgó hatalmas függőleges sík, amely egyrészt elgázolhat, másrészt le lehet róla esni – sokkal szuggesztívebben jelzi a fenyegetettséget, mint a korábbi labirintusok. Ugyanakkor a váratlanul felnyíló kisebb-nagyobb terek búvóhelyet, a folyton változó konstrukció pedig menekülési utat nyújthat. S nem utolsósorban a tér segíthet abban, hogy a humor, a játékossá váló kergetőzés feloldja a menekülés félelmetességét.
A Metzger/Zimmermann/dePerrot trió soha nem kényszerít a nézőre egyértelmű történetet, üzenetet, ám az ember fenyegetettségének, törékenységének, elveszettségének érzése mindhárom előadásukon átüt. A Janeiben a történet határozottabban megragadható, mint a korábbi produkciók esetében – s ebben minden bizonnyal jelentős szerepet játszott az is, hogy most először vett részt az előadás létrehozásában egy negyedik személy, akit ők dramaturgnak neveznek, ám hivatását tekintve festőművész, s inkább a külső szem, a szűrő funkcióját töltötte be az alkotás folyamatában. Míg a korábbi előadásokban a szereplők védtelenségét a labirintusszerű külvilággal, a másik emberrel való kapcsolatteremtéssel szemben érezhettük, addig itt konkrét képi utalások jelennek meg a politikára, a politikai erőpróbákra (igaz, hogy már a Gopfban is felbukkant egy érthetetlen parancsszavakat üvöltő megafonfejű szörny). Korábbi előadásaikra készülve az alkotók autisták, alkoholisták, marginalizálódott csoportok viselkedését figyelték, most viszont a politikusok, a vezetők, a hatalommal rendelkezők gesztusait, kommunikációját tanulmányozták. Ám előadásukat semmiképpen sem tekintik politikai manifesztumnak, csupán a politika világával szemben érzett nyugtalanságukat szeretnék azon keresztül megmutatni.
A Janei “története” kapcsán az alkotók elmondták, hogy az “erős ember” kultuszáról, “a kis emberben rejlő nagy emberről” kívántak szólni, hiszen “mind elnökök vagyunk a saját országunkban”. A komolyságot sugalló fekete öltönyös Metzger fokozatosan egyenruhába öltözteti a törékenyebb Zimmermannt, aki az előadás elején csupán egy fehér alsónadrágot visel. Zimmermann mindvégig megpróbál kibújni a (pontosan nem meghatározható) “felelősség” alól, védelmet keresve rejtőzik Metzger mögé, a fal zegzugait kihasználva menekül az újabb és újabb ruhadarabok elől. Ám végül mégis ott találja magát fehér egyenruhában egy pulpitus mögött, társai pedig arra várnak, hogy beszédet mondjon. A pulpituson mikrofon áll, ám nem csupán az, hanem a mikrofonállvány, sőt az egész pulpitus ki van hangosítva, ezért ha csak véletlenül is hozzáérnek, hangos csikorgás hallatszik a hangszórókból. Zimmermann a másik két szereplő komikus ovációja mellett halandzsa nyelven szónoklatot tart, ám időről időre elerőtlenedik, és hangos robajjal a pulpitusra hanyatlik a feje. A némiképp militáns hangulat a következő jelenetben is folytatódik, amikor Zimmermann egy pergődobot vesz a nyakába, s annak – valamint a dePerrot által kevert zene – ritmusára menetel a színpadon. Néha felsandít a fal egyik beugrója felé, ahol Metzger törzse jelenik meg fenyegetően. E képben rejlő félelmetességet azonban ismét a humor tompítja: egyrészt Zimmermann menetelés közben elkezd zsonglőrködni a dobbal, a dobverőkkel, a sapkájával, másrészt Metzger egyszercsak leül, mikrofont fog a kezébe, s a katonás ritmusra édeskés sanzont énekel.
A Janeiben tehát (a korábbi előadásokkal ellentétben) a két színész is zenél, ugyanakkor dePerrot is csatlakozik a fizikai cselekményhez. A Hoiban még a színpad mélyén álló magas, széles emelvényen, az egymástól pár méter távolságban elhelyezett lemezjátszókon keverte a zenét, a színpadi történésekbe egyáltalán nem “folyt bele”, hanem zenéjével irányította azokat. A Gopfban a táncosokhoz hasonlóan a pódium alatt közlekedett, ahogy a színpadból kiemelkedő deszkákra erősített lemezjátszói között cikázott, a másik két szereplő pedig gyakran visszanyomta, visszakergette a padló alá. A Janeiben pedig immár ugyanúgy ugrál, mászik, lóg a falon, mint társai (az egyik jelenetben fél kézzel a fal felső peremébe kapaszkodva igyekszik elérni a karnyújtásnyi távolságban felerősített lemezjátszót, amelyet végül sikerül elindítania). Részt vesz a kergetőzésben, hol Metzgert, hol Zimmermannt segíti, akik őt is ugyanúgy ijesztgetik, megfélemlítik, mint egymást. Tehát míg az első előadásban mindvégig megőrizte a dj pozícióját, a másodikban pedig gyakorlatilag ugyanúgy díszletelemként szolgált, mint az őt körülvevő deszkák (a két táncos ugyanúgy tolta vissza a padló alá, ahogy egy-egy felhajtott deszkát illesztett a helyére), addig a Janeiben már önálló karakterként szerepelt.
Az előadás záró jelenetében ismét az üres színpadot látjuk, s ismét elindul felénk a fal. Ám a fiókból dePerrot zuhan ki, az ajtó mögül Zimmermann bukkan fel, a dj kuckójában pedig Metzger ül. A szerepcserék, szerepváltások az egész előadáson végigvonulnak, gyakran azt se tudni, ki az áldozat és ki az üldöző, mi történik a fal előtt és a fal mögött, mikor válik az áldozatból üldöző, az üldözőből pedig áldozat. E polaritást, a világban uralkodó ellentétességet, “határozatlan korunkat” tükrözi az előadás címe is, ami egy svájci német szócska – akárcsak a hoi (“a francba”) és a gopf (“üdv”) –, a janei ugyanis egyszerre jelenti azt, hogy “nem” és “igen”.
08. 08. 7. | Nyomtatás |