Fullajtár Médeiája

A Katona előadásának címszereplője a kritikák tükrében

A díjakat tekintve kétségtelenül a Katona József Színház Médeia-előadása volt a tavalyi évad legsikeresebb bemutatója. Az elismerések az előadásnak is szóltak (1.), de többnyire a főszereplőt illették. (2.) A színikritikusok is díjazták Fullajtár Andrea játékát. (3.) De vajon mit tekintettek értéknek az alakításában? Milyen kulcsokat kínáltak hozzá, hogyan próbálták megragadhatóvá tenni? Milyen módszerekkel elemezték, értékelték a kiemelkedőnek tartott színészi teljesítményt? Mit sikerült így rögzíteni a tünékeny alakításból a színházi emlékezet számára? Ezekre a kérdésekre a kritikai recepciót elemezve válaszolhatunk. 
Sándor L. István

A címszereplő avagy felfogások a színészi játékról

Manapság még mindig az a legáltalánosabban elterjedt – szakmai körökre is jellemző – közfelfogás, amely szerint a kritika elsősorban bírálatot jelent. És a legtöbb olvasó keresi is a véleményt egyértelművé tevő megfogalmazásokat – nemcsak az előadás egészére, hanem az egyes összetevőkre vonatkozóan is. A Katona Médeiáról megjelent írásokra az jellemző, hogy az előadást általában nem minősítik (4.) (inkább jellemzőinek megnevezésére, körülírására törekednek), ezzel szemben sokszor fogalmaznak meg direkt véleményt a színészi alakításokról, elsősorban Fullajtár Andrea játékáról, hiszen egyértelműen az általa megformált figura áll az előadás centrumában. (5.) A címszereplő alakítására vonatkozó minősítéseknek, véleménymondatoknak az összegyűjtéséből, rendszerezéséből arra következtethetünk – már ha elfogadjuk a kritikákat reprezentatív szakmai megnyilatkozásoknak (6.) –, hogy manapság milyen felfogások léteznek a színészi játékról. 
A legevidensebb felfogás szerint a színész egy tőle független személyiséget jelenít meg. Játékát az minősíti, hogy ezt milyen módon teszi. NAGY Imre szerint Fullajtár “páratlan erővel jeleníti meg a hősnőt.”(7.)  Ezzel a megfogalmazással egybecsengve a véleménymondatok egy része a megjelenítés erejére keres szinonimákat, körülírásokat:  “ritkán látni ilyen magával ragadó, erős, pontos alakítást” (BALOGH), “Fullajtár Andrea… végig elképesztő hőfokon valósítja meg” a figurát (JÁSZAY), “Mindent elsöprő szenvedély árad belőle” (BALOGH), “Fullajtár Médeiájából a természeti erők elemi ereje sugárzik” (HELMECZI). A színészi hatást megragadni igyekvő metaforák (például a több helyen, több variánsban visszatérő “árad belőle”, “sugárzik” kifejezések) azt a benyomást keltik, mintha a mai magyar a színházi gondolkodásban is élne az a felfogás, amely a színészt olyan médiumként képzeli el, aki a legszélesebb értelemben vett emberi dimenziók közvetítésére vállalkozik. “Fullajtár a fájdalomnak, a bosszúőrület monomániájának… köznapi és mitikus… sőt animális dimenzióját is közvetíteni tudja” – írja KOLTAI Tamás.
Bizonyos fokig tehát a “médium-szerep” miszticizmusa uralja el a véleménymondatokat, így szakmai szempontok kevésbé érvényesülnek bennük. Ha mégis, ezek egy része olyan panelkifejezés, amelyet kritikáról kritikára újból és újból konkrét tartalmakkal kellene feltölteni, hogy ne általánosságként hassanak. Mert egyébként nem világos, hogy például mit jelent a Médeia esetében “Fullajtár Andrea sallangtalan játéka” (METZ). Azt, amire egy másik írás is utal? Fullajtár “figurálisan tökéletes, de ritka, hogy külsőségekre többet vesztegetne a kelleténél”(8.) (TARJÁN) Nyilván csak a részletes figura- és szituációelemzés – a konkrét összetevők kibontása – adhat tényleges tartalmat az afféle megjegyzéseknek, hogy a színésznő az “összetett jellemet, a bonyolult helyzetet játssza”… “minden mozdulata valóban többértelmű”… “Mindig van új színe a játéknak.” (ZAPPE) A szakmai teljesítményre utaló véleménymondatokból sokszor inkább csak maga a vélemény derül ki, és nem az, hogy milyen tényleges szakmai teljesítményre vonatkoznak. Többnyire ugyanis a rendszeresen visszaköszönő jelzők sem nyernek konkrét tartalmat. (Például Fullajtár “utcai beszédhangja, arcjátéka, gesztusai megindítóak és kifejezőek – SELMECZI Bea –, “Szerepét kevés, ám adott pillanatban expresszív mozgással, s kivált pontosan, racionálisan értelmezett, megkomponált szövegmondással építi fel”.– METZ – “Hiteles és kidolgozott alakítása több mint berobbanó visszatérés, a pálya egyik csúcspontja” – CSÁKI.)
Fullajtár Andrea Médeia-alakításának kiemelkedő szakmai rangját többnyire egy színházi tradícióra, a hagyományos szerepkörök egyikére való visszautalással próbálják megragadni a kritikusok. Fullajtár “nagy tragikus színésznő lett” (9.) (BÓTA), “alakításában a tragikai erő bravúrosan érvényesül” (ZAPPE), “Médeiája egy nagy tragika érett, pazar, megrendítő alakítása” (KOVÁCS). Miközben a mai színházi közbeszédben a szerepköröket jelölő kifejezések nem tartoznak az aktív szókincshez, sajátos módon a Médeiáról szóló kritikákban ez a “visszafordulás” feltétlenül pozitív értelmet nyer.   

Milyen Médeia?

A véleménymondatokban megfogalmazott összképet nyilvánvalóan a részleteket is felidéző érvelés teheti meggyőzővé. Az átfogó értékelést szükségszerűen kell kiegészítenie annak a szempontnak, hogy milyen is a megjelenített szereplő. Így láthatjuk meg működésében a figurát, “munkája közben” a színészt.
Ezért feltűnő, hogy vannak olyan írások, amelyekben az érvelés egyáltalán nem jelenik meg hangsúlyos összetevőként. Az egyik kritika például – miközben talán a legtöbbre értékeli Fullajtár Andrea játékát – mind a megjelenített figuráról, mind a színésznő szakmai munkájáról alig mond valamit. Az előbbit néhány tulajdonság kiemelésével letudja, amelyeket fokozó értelmű, illetve oximoron jellegű jelzőkkel lát el. (10.) Ezekből azonban még elnagyolt foltokban sem állhat össze egy figura rajza. A szakmai munkáról szólva itt is a médium-szerep sejlik fel, amennyiben a színésznő a személyiség mélyéről érkező irracionális erők közvetítőjeként jelenik, amelyek magára is hatást gyakorolnak: “Fullajtár Andrea megszenvedett, mélyről fölszakadó, minden részletében… (11.) hiteles és kidolgozott alakítása” – olvassuk, bár ez a formula épp a lényeget kerüli meg, nevezetesen azt, hogy mitől érzünk hitelesnek, illetve kidolgozottnak egy-egy alakítást. Talán attól is, amelyre a cikk egy másik, szintén kifejtetlen részlete utal: “alkat és szerep, rendező és színész ilyen kivételesen szerencsésen, a legjobbkor találkozik össze.” Olyan kiemelkedően fontos szempontok ezek, amelyeket más kritikák szinte egyáltalán nem érintenek, pedig a színész eredményes, sikeres munkájának elengedhetetlen feltételének tűnnek. (12.)
A kritikák Fullajtár Andrea játékáról szólva az érvelő, kifejtő részekben többnyire mindig a megteremtett figuráról szólnak, a teremtés módjáról, a felhasznált színészi eszközökről szinte sosem.
A figura felidézésének legegyszerűbb módja – ahogy ez az előbbi példából is kiderült – a tulajdonságainak sorolása. Gyakran az ilyen jellegű megjegyzések indítják a cikket, illetve annak az adott alakításra vonatkozó részét: “Médeiaként olyan őserő, annyi fájdalom, sebzettség, düh, szeszély, igazságérzet és ugyanakkor gonoszság, féktelen harag, mindent elsöprő szenvedély árad” a színésznőből – BÓTA. “Fullajtár Andrea Médeiája… esendő és félelmetes, higgadtan okos és szenvedélytől túlfűtött – KOVÁCS. “Fullajtár a fájdalomnak és a bosszúőrület monomániájának” különféle dimenzióit közvetíti – KOLTAI. Ezek a felsorolások többnyire címkék, amelyek alaptulajdonságok előrevetítésével próbálják orientálni az olvasókat a figura felfogásában. Használatukkal csak akkor van baj (akkor maradnak pusztán címkék), ha nem követik őket kifejtő és értelmező részletek (mint például az utóbbi példában). 
Ritkább az a megoldás, amely a szereplő külső megjelenésének leírásával indítja a figura bemutatását. (“Most Zsámbéki Gábor az asszonyisága teljében lévő Fullajtár Andreát [küldte elénk a szerepben]. A színésznő testén szakadozott fekete gyászruha, de nem beteges dekadencia sugárzik belőle, hanem mérhetetlen energia” – HELMECZI.) Általában elmondható, hogy a külső jellemzésre nem sok gondot fordítanak a kritikák (13.), így ha utalnak is a színészi munka alapvetésére: alkat és figura együtt- vagy különállására, azt többnyire csak lelki értelemben teszik. 
Gyakoribb az a megoldás, hogy a figura, illetve az alakítás bemutatását egy-egy jellemzőként kiemelt akció, illetve cselekvéssor leírása indítja. “A házból közben artikulálatlan, szinte állati üvöltések hangzanak. Benn Médeia tombol. Ezek a benne dúló embertelen szenvedély legszélsőségesebb kifejezései.” (ZAPPE) Ezt az “off stage üvöltés”-t (KOLTAI) több kritika is szóba hozza, és rendszerint hasonlóképp egyértelműsítő értelmezéseket kapcsolnak hozzá. (“Előbb csak mély, bömbölő hangját halljuk a falak mögül, animális szűkölését, rettentő horkanásait, embertelen nyüszítését” – KOVÁCS. “Médeia első megszólalásai rabul ejtett vadat idéznek. Tagolt beszéd, rituális ének, állati bőgés és artikulálatlan üvöltés között éles átmenet nélkül cikáznak a zárt oszlopsor mögül kiszűrődő hátborzongató hangok” – JÁSZAY. “Úgy üvölt a kis kalyibájában, mint akit nem lelkében, hanem húsában sebzettek meg” – HELMECZI.) Ha ezeket az értelmezéseket az alkotói megnyilatkozásokkal vetjük össze, akkor határozott különbségeket fedezhetünk fel. Míg az előbbiek az állati jelleget hangsúlyozzák, az utóbbiak a barbárságot. (14.)
A színpadi cselekvések leírásában ritkán jelenik meg kritikai elem. Többnyire azért nem, mert ezek a felidézett részletek inkább az értelmezés számára hangsúlyos pontokat igyekeznek megragadni. Bírálat esetében a kritikus megfordítja nézőpontját: nem azt közvetíti és interpretálja, ami a színpadon történik, hanem az előadás elemeit valamiféle normával veti össze, azaz végső soron azt kérdőjelezi meg, hogy az előadás lehet-e olyan, amilyen. (Egyetlen olyan kritika van, amely megkérdőjelezi valamelyik színpadi akció jogosságát. Erre az írásra egyébként is jellemző egy következetesen végigvezetett normatív szemlélet, azaz az előadáson – annak értelmezése helyett – pontról pontra számon kér egy attól teljesen független drámaértelmezést. Különös, hogy ez a rég túlhaladott kritikusi attitűdöt képviselő írás épp egy szaklapban jelent meg.) (15.)
A színpadi cselekvések leírása gyakran jelenik meg a kritikákban azzal a szándékkal, hogy az adott alak tulajdonsága, viselkedése, motivációja érthetőbbé váljon. Ezek egy része szokásszerű cselekvéseket ragad meg. Például Médeia “lelki magányára jól utal a Dargay Marcell kavicszenéjét folytató szokása: a cselekmény sűrűsödési pontjain összegörnyedt testtel guggol, s két követ ütöget egymáshoz, kizárva a fölöslegessé váló külvilágot” – JÁSZAY. Ugyanennek a “szokásnak” más olvasata is van: “ha lankadni látszik az ereje, összegyűjtött kavicsok monoton, tompa koccanásával sokkolja” – KOVÁCS. A bemutatott akciók sokszor valóban az előadás “sűrűsödési pontjait” idézik fel, amelyben a legintenzívebben mutatkozik meg az adott figura tulajdonsága, érzelmi-lelki állapota: Médeia “mint az eszelős, vadul és sebesen kezdi kaparni két kezével a kavicságyat, hogy előbányássza a tőrt, amivel legyilkolhatja gyermekeit. Fullajtár ádázul, katatón daccal rágcsál valami gyümölcsöt, kék lesz tőle a szája széle, mintha alvadt vér tapadna rá.” – KOVÁCS.  
Máskor a kritikusok úgy idézik fel a figura akcióit, gesztusait, mintha benne a személységének egy-egy lényeges jegye tárulna fel, amely alapján azonosíthatóvá válna valakivel vagy valamivel: “váratlanul eltorzul [a hősnő] arca, s fojtott sikoly hagyja el az ajkát. Ez már a démon, a varázslónő, Héliosz unokája, aki rettenetes bosszút fog állni… amikor felszegi a fejét, egy istennő büszke tekintete vetül ránk... ősvilági boszorkány, ahogy zilált fürtjei az arcába hullanak.” (NAGY) A kritikusok többsége általában ez utóbbi, deduktív utat követi, a figura elvont lényegiségét próbálja bizonyítani a felidézett konkrét akcióval. Vannak olyan írások, amelyben a jellemzésnek az a meghatározó módja. (“Félistennő, amikor kegyetlen fájdalmát elfojtva kihúzza magát, és eljátssza férjének és az őt száműző királynak, Kreónnak, hogy immár úrrá lett a szenvedélyén…, nyüszítve őrjöngő hús-vér asszony, amikor tébolyultan kéri számon Iaszón árulását…, Didóként szenvedő anya, amikor habozik, majd rászánja magát a rettenetes lépésre, s… önnön gyermekeit is legyilkolja – METZ.)
A főszereplő valakivel vagy valamivel való azonosításának elég széles spektruma alakult ki a kritikákban. Ezek egy része egyszerűen a létezők hierarchiájában igyekszik elhelyezni Médeiát, folytonos problémaként jelezve, hogy benne valamiképp az emberi és isteni egyesül (“földönfutó, remegő asszony és istenség egyszerre”– BÓTA) (16.) Máskor egy-egy tulajdonságot emelnek lényegivé az azonosítások (pl.: “a bosszú szenvedélybetege” – TARJÁN). Innen már csak egy lépés, amikor valamilyen metaforában (vagy hasonlatban) próbálja megragadhatóvá tenni a kritikus a figurát. Médeia esetében ezekben alapvetően valamilyen természeti elem jelenik meg hasonlóként (néha költői túlzásokba is hajtva az elemzőt): “titokzatos, magányos szirtként magasodik a többiek fölé” – JÁSZAY, “kőlavina Médeia”, “kőlelke” van – TARJÁN, olyan, mint egy nagymacska, fekete párduc, amely fogát villogtatva, puha léptekkel kering kiszemelt áldozata körül, amit darabokra fog tépni…,  vulkán, szökőár, földrengés lesz az anyából” – HELMEZCI. “Bosszúszomjas, megalázottságában mások halálát óhajtó őrült fúria – BALOGH.
A szóképek megjelenése a kritikákban nyilván azzal függ össze, hogy az elemzők Fullajtár játékában Médeia viselkedésében, személyiségében olyan rétegeket is érzékelnek, amelyeket nehezen lehet fogalmi síkon megragadni, ezért fordulnak a sejtetés nyelvi eszközeihez. (17.) Az írásokban megjelenő egyéb stilisztikai eszközök is értelmezhetők a jellemzés indirekt módjaként.
Bizonyára Fullajtár játékának egyik alapjellemzőjeként kiemelt erővel függ össze, hogy gyakoriak a cikkekben az erősítés nyelvi eszközei, például a fokozó értelmű jelezők: “gyilkos indulat, embertelen szenvedély” (KOVÁCS), “démoni szépsége” (JÁSZAY); a nagyítás: “fájdalmánál csak romboló ereje nagyobb” (KOVÁCS). Néha a nagyítás szóképpel kapcsolódik össze: “küldetéssé égeti az elhibázott igazságszolgáltatást” (TARJÁN). Az utóbbi idézetben szereplő oximoron is jelzi, hogy Médeia figurájának bemutatásában a paradoxonok különböző formái a leggyakoribb alakzatok. Ez nyilvánvalóan összefügg az előadás címszereplőjének ellentmondásosságával, amelyet a kritikusok más módon is kiemeltek írásaikban. Vannak olyan cikkek, amelyek szinte csak paradoxonokban fogalmaznak, legyen szó a tulajdonságokról vagy a motivációkról: “rombolásában van gyöngédség, ellágyulásában is van könyörtelenség… Többször kell józan okossággal, ravasz csellel élnie, hogy esztelen szenvedélye szerint cselekedhessen… Médeia mélyen emberi és emberen túli lény. Ember alatti és ember feletti. Szenvedélyessége állati és isteni. Állatian ösztönös és istenien tudatos” (ZAPPE). Ezek a továbbfűzött és új ellentétekbe fordított kifejezések azért hatnak egyszerűen csak a szavakkal történő játéknak, mert a cikk végül túlságosan is leegyszerűsítően oldja fel az ellentmondásokat: így “válik az asszony magatartása egy másfajta, igazabb, ősibb, elemibb s egyben modernebb emberség kifejeződésévé.”

Színész, előadás, rendező 

Ezzel elérkeztünk a színészi játék recepciójának egyik legfontosabb kérdéshez, ahhoz, hogy az alakítás milyen viszonyban van az előadás egészével, mennyire hangsúlyos eleme annak, hozzájárul-e jelentésének kialakításhoz, és ha igen, akkor milyen jelentést sugall, és ezt hogyan teszi.
A kérdés hátterében természetesen a színházi létrehozói közötti hierarchia (vagy semlegesebben: feladatmegosztás) problémája áll. A kritikák többsége természetesen az utóbbi évtizedekben meghatározó rendezői színház evidenciáiból indul ki: “érezni, hogy a rendező Médeia minden egyes külső és belső rezzenését pontosan elemezte, Fullajtár Andrea pedig végig elképesztő hőfokon valósítja meg” (JÁSZAY). Ebben a felfogásban “helyzetbe hozza a rendező” a színészt, jelen esetben “a szokásosnál is nyomatékosabb helyzetbe” (METZ). Ez oly mértékben megtörténik a Katona előadásában, hogy a kritikákban némi zavar érezhető atekintetben, hogy a rendezői interpretáció vagy a színészi játék szemszögéből értelmezzék és értékeljék a produkciót. Bár az írások egy része a hazai kritikai gyakorlatnak megfelelően a rendezői olvasatot teszi meg viszonyítási ponttá, a színészi alakításokat is ennek függvényében értelmezi (18.), a Médeia kapcsán jóval több olyan cikk jelent meg, amely Fullajtár Andrea alakítását szinte önálló összetevőként mutatja be.(19.)  
Kevés elemző igyekszik érzékeltetni rendező és színész munkájának egyensúlyát, pontosan kijelölve egymást feltételező feladatmegosztásukat is: “Zsámbéki értelmezése racionális és analitikus: kőkemény szerkezetbe foglalva látjuk az emberi szenvedélyek működését, pusztító erejét, megértjük az okokat, a motivációkat…, ami ezt a világot és benne Médeiát mozgatja… a címszereplőnek [mindezt] kell érzékien megmutatnia” (KOVÁCS). 
Mindez természetesen összefügg az előadás által használt színpadi nyelvvel, hisz a színész feladata (játékmódja, színészi stílusa) csak ezen belül értelmezhető. Ennek ellenére erről alig esik szó az írásokban, miközben azt többen megemlítik, hogy a rendezés eltávolodik az Euripidész-darab mitikus rétegeitől: “Zsámbéki Gábor a mitológia ma már követhetetlen burjánzó allúzió-bokrától megfosztva” játszatja a darabot (METZ), “rendezése tovább egyszerűsíti a mítoszt, ha ugyan interpretációja teljesen meg nem szünteti azt… a történet tökéletesen maivá válik… (SELMECZI). Így a rendezés “kielégíti azt a természetes igényt, hogy az előadás tárja föl… Euripidész tragédiájának realista hétköznapiságát…” (KOLTAI). Ennek eredményeként “van egy realista rétege a [színészek] játékának” (HELMECZI). Ezt a legtöbb elemző így véli, hisz a legtöbben – bár ugyan nem nevezik meg – lelki motivációk, pszichológiai folyamatok alapján elemzik a figurákat, elsősorban a címszereplőt. Kevesen vannak, akik úgy látják, hogy ez “csak egyik rétege az előadásnak”, amelyben jelen van “a profán mítoszteremtés” szándéka is (KOLTAI). (20.)
Mindez felveti azt a kérdést is, hogy miképp interpretálható a mítosznak és a darabnak az a mozzanata, hogy Médeia a férje (és a korinthosziak) elleni bosszújában végül megöli a saját gyerekeit is, hisz a mai erkölcsi érzék ezt egyértelműen elutasítja. Van olyan írás, amely csak felveti a problémát, és ügyes csúsztatásokkal átsiklik felette. (21.) Egy másik elemző szerint maga az előadás negligálja ezt a problémát. (22.) Van, aki az erő és a kétségbeesés együttes jelét látja benne. (23.) Van, aki önpusztításként értelmezi ezt a mozzanatot. (24.) Van, aki annak ellenére is elfogadhatatlannak tartja a gyilkosságot, hogy elismeri azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az előadás az érzelmi hitelesítése érdekében tesz.(25.) Más épp ellenkezőleg, ezt a mozzanatot tartja az előadás egyik hiteltelen pillanatának. (26.) Megint mások filmnyelvi allúziókat fedeznek fel benne, s így a banális és a megrendítő furcsa egyensúlyát vélik felfedezni benne. (27.) Többen – nem téve igazán problémává Médeia tettét – a műfaji konvenciókhoz fordulva értelmezik a történetet: van, aki a végzet beteljesülését látja benne (28.), van, aki a tragikai vétséget keresi. (29.) 
Egyetlen kérdés vethető föl még Fullajtár Andrea Médeia-alakítása kapcsán: milyen kapcsolatot érzékelnek a kritikák a színész és szerepe között. Az írások – ha ugyan felvetik a problémát – inkább közelséget érzékelnek a kettő között: “Fullajtár Andrea izzó szenvedéllyel, lelke mélyéről fölörvénylő monológjai rendre meggyőzik a nézőt” (METZ), “megszenvedett, mélyről fölszakadó” alakítás (CSÁKI). De ezt a közelséget hangsúlyozza a rendező is, amikor egy szakmai beszélgetésen arról beszélt, hogy miért Fullajtár Andreára bízta a szerepet. (30.) Sőt talán az előadás létrejöttének is ez az igazi oka. (31) Rendező és színésznő együttműködése így annak ellenére megteremthette ezt az azonosulást, hogy személyes élethelyzetük épp eltávolította volna őket tőle. (32.)


Hivatkozott kritikák:

BALOGH Róbert: Fullajtár Médeiája – terasz.hu [2005. 06. 10]
www.terasz.hu/main.php?id=egyeb&page=cikk&cikk_id=8142
BÓTA Gábor: A tragédia feltámadása – Magyar Hírlap, 2004. december 21.
CSÁKI Judit: Mégis. Mégsem (Euripidész: Médeia) – Magyar Narancs 2005. január 6.
HELMECZI Hédi: Girl power. Euripidész Médeia című darabja a Katonában – kontextus.hu www.kontextus.hu/hirvero/szinhaz_2005_0222.html
JÁSZAY Tamás: Emberi, túlságosan is emberi – Criticai Lapok 2005/1. 6–8. o.
KOLTAI Tamás: Szenvedély és istenítélet – Élet és Irodalom 2005. január 7. 27. o.
KOVÁCS Dezső: a Bosszú anatómiája. Euripidész: Médeia – Kritika 2005. február 33-34. o.
METZ Katalin: A végletes szenvedély rabságában. Médeia: mágikus méregkeverő vagy félelmetes bosszúálló – Magyar Nemzet 2005. január 3.
NAGY Imre: A folyók visszafordulnak. A Médeia a Katona József Színház előadásában – Dunántúli Napló 2005. június 15.
SELMECZI Bea: Mítosztalanság. Euripidész: Médeia – Színház 2005. március 11–14. o.
TARJÁN Tamás: Kő kövön – Criticai Lapok 2005/1. 5-6. o.
ZAPPE László: A napisten unokája – Népszabadság 2004. december 27.


1. A színikritikusok a legjobb előadás és megosztva a legjobb rendezés díját szavazták meg a Médeiának.
2. Fullajtár Andrea Médeiáját ítélte a legjobb női alakításnak a POSZT színész zsűrije, de a Fővárosi Önkormányzat színházi díját is megkapta a színésznő ugyanebben a kategóriában.
3. Fullajtár A legjobb női alakítás kategóriájában lett az első. A színésznő ezenkívül a legjobb női alakítás kategóriájában megkapta a Vastaps Alapítvány díját is, amely a Katona társulatán belüli teljesítményeket ismeri el.  
4. Kivétel természetesen akad. “Áttetszően tiszta, kristályos szerkezetű, mégis titkokat rejtő, ritka előadás a Katona új bemutatója” – kezdi például Kovács Dezső az írását. Később a rendező munkájáról is hasonló véleményt formál: “Zsámbéki Gábor erőteljes, formátumos rendezése…” Egy másik írás felütése is egyértelművé teszi a kritikus véleményét: “Van, amikor a legtöbbet a legkevesebb szóval kellene leírni, valahogy így: mindenki nézze meg a Médeiát a Katona József Színházban. Legalább egyszer, de inkább kétszer” – olvassuk Csáki Judit írásában. Később sem fukarkodik a minősítő melléknevekkel: “minden ideális”, a fordító “bravúros alkotása”, Zsámbéki rendezése “gondos, pontos, higgadt”, a rendező “a maga eltökélt, szinte mániákusan mélyre ásó rendezői nyelvén mindent kibontott” a darabból. 
5. Ez a kiemelés a darab természetével is indokolt rendező szándék eredménye. “Mi izgatott legjobban a Médeia-kérdésben vagy a Médeia-figurában? Természetesen a férfi-nő viszony... mi más, és nagyon fontosnak tartottam azt, hogy van egy igen erős központi női alak, és lényegében a gyenge férfiak galériája fogja őt körbe”– mondta Zsámbéki Gábor a Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetésén 2005. június 10-én. Ennek szövege megtalálható a POZST honlapján: www.poszt.com (kiemelés tőlem – SLI)
6. Már pedig kénytelenek vagyunk elfogadni, hisz az előadásról mindeddig egyetlen tudományos igényű elemzés sem látott napvilágot.
7. A kiemelések minden esetben tőlem származnak – SLI
8. Ha jól értem, a megjegyzés a külsődleges jelzések visszafogott használatára vonatkozik, bár a cikk eleje mintha épp az ellenkezőjét állítaná: “A címszerepet alakító Fullajtár Andrea száján lehetne tartózkodóbb a feketéhez közelítő ajakfestés, s a színésznő bánhatna takarékosabban az ajakrángással.”  Az ellentmondást mintha azzal próbálná feloldani az írás középső része, hogy a külsődleges eszközöket céltudatosan használja az előadás: “Ama szájgörbületek, rángás viszont mindig szerves része a sokszoros gyilkos asszony Gyöngyösy Tamás tervezte mozgásokhoz igazított testi összerándulásainak, a bosszúszomjas elfeketedésben testtorzóvá vonagló gyönyörű korpusz epileptikus kivetkőzéseinek.”
9. Ráadásul a cikk a sorstragédiák elrendeltetettségét is hozzárendeli az állításhoz: “Nagy tragikus színésznő lesz, mondták többen Fullajtár Andreáról… még főiskolásként… És mint a végzet a görög drámákban, a jóslat beteljesedett: Fullajtár Andrea nagy tragikus színésznő lett.”
10. “az állati bődülésekben, csöndes keserűségben, az okos gyűlöletben és a féktelen szenvedésben…” (CSÁKI)
11. Ide van betoldva, mint néhány kiemelt részlet, az előbbi felsorolás.
12. Ebben a kifejtetlen formájukban azonban nem mondanak többet, mint amit elkoptatott formulák időnként felidéznek a múlt kritikusi közhelyszótárából: “Fullajtár Andrea és Médeia ritkán látható, nagy egymásra találásának lehetünk tanúi” (BALOGH).  
13. Ennél többet nemigen tudunk meg a kritikákból Médeia külsejéről: “csapzott hajú, eszelős, megalázott, elgyötört és büszke asszony (KOVÁCS), “sugárzóan gyönyörű asszony” (BALOGH), “első megjelenésekor arcába hulló hajával…” (KOLTAI).
14. “A barbársághoz kapcsolódóan szeretnék még beszélni a hangokról a darab elején. Igen fontos eleme a darabnak, hogy Médeia Kolkhiszból jött. Azt, hogy más kultúráról, más szokásról, más szenvedélyességi szintről van szó, mindjárt az elején egyértelműen jelzi a darab… Fullajtár Andreától én azt kértem jóval a produkció megkezdése előtt, hogy tudjon majd olyan hangokat képezni, amilyeneket európai torokból nem nagyon tudnak. Ha színésznőtől ilyet kér a rendező, akkor az kedvesen szokott mosolyogni, és tudja hogy a rendezőnek megint elment az esze. Nagyon ritkán történik meg az, ami itt megtörtént, hogy Fullajtár nekiállt, és minden nap dolgozott Bagó Gizivel. Több hanggal lement a saját hangja, iszonyatosan megerősödött, és elképesztő terheléseket bír…” Euripidész Médeiája. Beszélgetés Zsámbéki Gábor rendezéséről. Ókor 2005/3. 129–135. o.  131. o.
15. “Fullajtárnak “egyetlen félresikerült mozdulata van, amikor szívszorítóan Kreón lába elé veti magát, és a király áldását kéri fejére, hiszen a félistennő még fondorlatosságból sem kérheti egy halandó ember áldását, ha pedig megteszi, még sötétebb bűn terheli a lelkét annak meggyilkolásáért” (SELMECZI).
16. További példák a paradoxonokra: “örökkön szenvedő égi lény” (BALOGH), “vergődő megalázott asszony” (NAGY). Gyarló félistennő és erkölcsileg tiszta földi asszony” (SELMECZI).
17. Ezt az egyik kritika meg is fogalmazza: “mindig marad a háttérben valami lappangó titok, némi misztikum és irracionalitás” (KOVÁCS). 
18. “Zsámbéki interpretálásában Iaszónt csak a karriervágy, kisszerű önző érdekei hajtják, Médeiát pedig pusztán a féltékenység vezérli” (SELMECZI). “Zsámbéki kísérletet tesz arra, hogy összehozza a hétköznapit és a mitologikusat…” (KOLTAI).  
19. Ezen írások egy része igencsak redukálja a rendező szerepét, hisz a fogalmazásmódból – abból, amilyen szövegösszefüggésben említik a nevét – az derül ki, hogy nem az egész előadás mozgatójaként képzelik el: “Zsámbéki kiegyensúlyozott rendező, épp elég végletes neki Euripidész, ő maga tartózkodik a végletes eszközöktől. Biztos kézzel, valami fatalista nyugalommal rendezi színpadra ezt a klasszikust” (HELMECZI). “Zsámbéki Gábor (az előadás rendezője) modernizálta az amúgy is sok tekintetben modernnek ható Euripidész-tragédiát. Zsámbéki rendezése a nőről szól. Mert milyen is a nő?” Ezután következik a női szereplők bemutatása, kiemelve közülük Médeiát (BALOGH).  “Zsámbéki Gábor… letisztítva a szöveget, s némileg leegyszerűsítve a cselekményt… játszatja a darabot.” Ezután a címszereplő alakjának részletes bemutatása következik, a rendező nevének említése nélkül (METZ). Egy másik írásban szinte mindvégig a címszereplőről olvashatunk, s csak ezután kerül említésre a rendező: “A tragédia köré Zsámbéki Gábor józan, értelmes kisemberek teljes színi világát teremti meg” (ZAPPE).
20. Ennek bizonyítására két révet hoz fel a cikk. Egyrészt a jelmezek sajátosságait (“Szirtes Ági Dajkájára adott gumi strandpapucs és “svájcisapka” nem akadályozza meg, hogy a parasztasszony gönceiben meglássuk a mitikus figurát”), másrészt azt, hogy “a rozsdás csap vaskarikáját… csak Médeia, “a napisten unokája” tudja úgy kinyitni, hogy működjék.” Ezt a – rendezői nyilatkozat szerint a próbán véletlenül megtalált – játékötletet más is hasonlóképp értelmezi: “varászerejének csupán egyetlen vdevalválódott bizonyítékát látjuk: a kiszáradt csapból egyedül ő tud vizet fakasztani” – JÁSZAY.
21. “Egy házaspár már-már mindennapi, egzisztenciálisan és érzelmileg mégis világot rengető tragédiája a történet. Mégis – és mégsem. Mert kerüljön bár padlóra mindenki, hulljon darabokra számos élet – gyereket nem ölünk. Vagy mégis. Mégsem. Ebben a mégis-mégsemben csapódik Médeia” (CSÁKI).
22 A címszereplőben “az istennő harcol az anyával, ám ezek a belső vívódások eltűnnek a színpadra állításkor: itt Médeia olyannyira a szenvedély rabja, hogy anyai ösztöne egy pillanatra sem ingatja meg gyilkos tervének megvalósításában” (SELMECZI).
23. “Fullajtárból eddig is erő áradt, megkérdőjelezhetetlen hatalom, de az előadás közepén nemcsak sejtjük, hanem döbbenetes bizonyítékunk van rá. Mert kiben van akkora kétségbeesés, hogy megöli a két gyermekét” (HELMECZI).
24. “…A fájdalomba belerokkanó asszony megmutatja országnak-világnak, hogy erősebb mindenkinél, legyőzhetetlen, s a női bosszú elpusztíthatatlan, még ha hordozója önmagát is elpusztítja közben” (KOVÁCS).
25 “Ma is csak nehezen felfogható, hogyan vetemedhet egy szülő a legszörnyűbb tettre, gyermekei életének kioltására. Zsámbéki Médeiája leírhatatlan belső vívódását kínzó fájdalommá alakítva közvetíti felénk… A döntéshez vezető monológ és az előzmények alapján megérthetjük bár a tett mozgatóit, elfogadni már nehezebb” (JÁSZAY).
26. “Majdnem tökéletesen kimunkált előadás, a letisztult drámaszerkezetben három jelenet tűnt elnagyoltnak… Nem igazán lett szerepe az akciórésznek a gyerekek halálában” (BALOGH).
27. “Zsámbékinál a gyerekek szimfonikusan hömpölygő zenei aláfestésre halnak meg az autóroncsban, vergődő kezecskéjüket az üvegre tapasztva, ami ma köznyelvi filmhorror (KOLTAI), Médeia “amikor megöli a gyerekeit, akiket előtte a nyílt színen kerget, kezében egy akkora késsel, amint amekkorát a Pshycho Mrs Bates-ének a kezében láttunk – íme egy szemtelenül jó, Euripidészre hajazó effektus” (NAGY).
28. Médeia “szédült őrültséggel teljesíti be a maga és mások végzetét” (BÓTA).
29. Médeia “tragikai vétsége nemcsak a nagyság, a különös, a mások számára elviselhetetlen minőség. Hanem az is, hogy az elsivárosodott világban egyáltalán érezni képes” (ZAPPE).
30. “Mindaz már az elemzés része is, ha elmondom, mi az, amitől Fullajtárt annyira alkalmasnak találja az ember. Elsősorban az, hogy olyan áradóan szenvedélyes, sőt ha úgy tetszik pusztítóan szenvedélyes tud lenni.” Euripidész Médeiája. Beszélgetés Zsámbéki Gábor rendezéséről. Ókor 2005/3. 129–135. o.  130. o.
31. “Én hittem abban: Fullajtár Andrea oly mértékben alkalmas erre a szerepre, hogy minél előbb találkoznia kellene vele” – mondta Zsámbéki Gábor. I. m. 130. o.
32. – Nem tartja perverz ötletnek, hogy akkor kell játszania a gyerekgyilkos Médeiát, amikor a gyerek még nincs egyéves?
– Valóban nehéz másként felfogni, mint perverziónak. De Zsámbéki Gábor azt mondta, amióta felvett a főiskolára, tudja, ez az én szerepem – egy tragika. Várni kellett, míg beérek hozzá. Tény, hogy nehéz úgy próbálni, hogy kicsi gyermekem van otthon. Egyébként a rendezőnek, Zsámbéki Gábornak is nyáron született gyereke… Az olvasópróbán még elbőgtem magam, és pár hete még néhány részt nem bírtam ki sírás nélkül. A próbák alatti ismétlésektől azonban az egész elkezdett színházszerűvé válni.” Szemere Katalin: Médeia, a terroristanő – Népszabadság 2004. december 18.
08. 08. 7. | Nyomtatás |