Le Carré des Lombes: Duettek testekre és hangszerekre

A Trafó programfüzete előre figyelmeztet, hogy a francia-kanadai társulat előadása nem lesz könnyed élvezet: “gerjedő erősítők, mozgás- és hangzáskísérlet!”, amire vállalkozunk. Ennek megfelelően valóban kevésszer dől hátra elégedetten a néző, leginkább csak várakozik, hogy vajon mi fog kibontakozni az estéből. A végeredmény a kezdeti elképzelésekhez képest talán kisebb port kavar.

A színházterem a megszokottól eltérően néz ki: nem a nézőtéren ülünk, hanem a színpadot három oldalról körülvevő székeken. Ezzel a leválasztással a játéktér sokkal intimebb lesz, mindent egész közelről figyelünk, és talán ez is megalapozza a “csapjunk már bele!” hozzáállásunkat. A téglalap alakú színpadot a hátsó fal előtt hosszú keverőpult keretezi, az előadás folyamán itt ül a koreográfus és a hangtervező, akik feltehetőleg a táncosok mozdulataira reagálva változtatnak a beállításokon. A keverőpult mögött lévő falon zajlik az egyetlen valóban a szépérzékünkre ható momentum: ide vagy színeket, vagy a táncosokról felvett mozgóképeket vetítenek. A kezdeti képben kéket látunk, ami a darab során fehér és zöld is lesz.
A nézők érkezésekor már a színpadon van egy táncos, egy oldalt elhelyezett erősítőn ül. Szinte meg sem mozdul, ám ha igen, akkor a lábára erősített apró mikrofon elkezdi gerjeszteni az erősítőt. Tulajdonképpen ez az előadás fő történése; a három táncosnő különböző intenzitással azt próbálgatja, hogy milyen hangokat csalhat ki az erősítőből attól függően, hogy mennyit mozog illetve mennyire fogja vissza magát. Ha meg akarnánk ideologizálni a darabot, feltehetnénk, hogy az alapja egy metafora: meddig mehet el az ember következmények nélkül? Ugyanakkor nem valószínű, hogy van az előadásnak (hasonló) alapötlete. Sokkal inkább egy életformát vagy inkább karaktereket jelenít meg: a három nő konzervatív, de láthatóan minőségi “utcai ruha”-jelmezt visel – mintha csak a munkájuk vagy az azt követő szolid teázgatás közben figyelnénk meg a felső középosztálybeli hölgyeket, akik épp a saját és egymás idegeire mennek.
A kezdeti puszta gerjedést időnként zene váltja fel, ami szintén elektronikus, majd visszatér a láb-mikrofon-erősítő alkotómunkája. A második táncosnő egy nőiesebb, öntudatosabb karaktert képvisel, a harmadik karakter pedig energikusságával és énközpontú figurájával vonja teljesen magára a figyelmet. A bemutatkozó szólókat duók és triók követik, időnként a táncosnők távoznak, hogy lefejtsék magukról a lábfejükre szerelt szinte láthatatlan mikrofont; ezt követően a tánc visszacsorog a klasszikusabb kortárs mederbe.
A táncosnők mozdulatain leginkább akkor figyelhetjük meg az összeszokottságot és a meggyőző tánctechnikai tudást, amikor a burleszk-jelenethez érkezünk. Az előadás utolsó harmadában az utoljára megismert táncosnő folyamatosan beszél a társaihoz, és kívülről szemlélve őrültségnek tűnnek idegesen repetitív mozdulatai. Társai mintha szégyellnék az exhibicionizmusát, próbálják őt leállítani, de sikertelenül. Hol és mikor van helye az önkifejezésnek? – veti fel a kérdést az előadás ezen a ponton. A jelenet ezután az ellenkezőjébe csap át, a két konszolidált figura mintegy egymásba gabalyodva, harmadik társuk jelenlététől kissé felingerelve közvetlenül egymás aurájában táncol. Ekkor már a harmadik válik “normálissá”, és igyekszik őket kikerülve egy bőröndöt átjuttatni a saját maga által kijelölt útvonalon. A kezdeti duó ekkor már megállíthatalanul csetlik-botlik, szinte egymás karjába esve és a másikat letaposva. A nézőközönség először félve nevet fel, amikor az egyik táncos a másikban elbotolva nagyot huppan a földre, vagy épp a másik fejére támaszkodva próbál magassarkúban felállni, bokája pedig gumiszerűen tekereg. A táncosnők ezt nyilván ezerszer begyakorolták már, és noha a bőrönddel megrekedt társuk is rájuk kiáltoz ijedtében (“Ezt ne csináld! Figyelj, ez veszélyes!”), megnyugodhatunk. Ki van ez mind próbálva, a táncosnők egyértelműen gyerekkoruk óta a táncra készültek.
A háttérre vetített színek érdekes hangulatokkal egészítik ki az amúgy nem nagyon változatos koreográfiát. De hiába vártuk, hogy a fények és a hangok valóban érdekes játékra lépjenek a mozgás-koreográfiával – lehet, hogy a fülünk érzéketlen az erősítő és az effektpedál rideg felelgetésére.
Farkas Eszter
08. 08. 7. | Nyomtatás |