Üres képek?

A Határeset-sorozat három előadásáról

“Nem vagyok önelemző alkat”( Flicker)

Az alábbiakban a Határeset-sorozat három utolsó bemutatójáról szólok. Az összesen nyolc előadásból álló sorozat (mely a Trafó tavalyi évadjának a táncról a színház felé forduló figyelmét is demonstrálja) a színház határterületein mozgó nemzetközi társulatokat mutatott be, amelyek a különféle társművészetek elemeit is beépítették munkájukba. A Határeset-széria utolsó három alkalmát összeköti az, hogy a holland, az angol és az amerikai daraboknak egyaránt kiemelt eszköze (külön is vizsgálandó formanyelvi megoldása) a film volt. Ezen túl azonban nehéz közös pontokat találni. Nemcsak a bemutatott előadások műfaját nehéz meghatározni, de a budapesti bemutatók alkalmára magyar címet sem sikerült nekik találni. Külföldi fesztiválok sikerdarabjai importálódtak néhány estére a Trafóba, és aki ott volt, az a szervezők reményei szerint beleszagolhatott valamilyen a honi színházi levegőt frissítő áramlatba, gazdagodhatott egy illatélménnyel.
Csete Borbála

Animált rettenet

2004 decemberében egy rotterdami csoport, a Hotel Modern mutatta be The Great War című projektjét. Egykori színiiskolatársak (Pauline Kalker, Arlène Hoornweg és Herman Helle) alapították meg az együttest 1996-ban. A Nagy, azaz az első világháborút ismét életre hívó alkotásuk az “animált történelem terepasztalra” alcímet viselte. Számomra valóban illusztrált történelemóra volt ez az este, amelyen az alkotók (és minden bizonnyal a nézők) egykori (gyerekkori) terepasztalos álmai ötvöződtek áldokumentum- és animációs filmek részleteivel, illetve bizarr bábszínházi vagy inkább tárgyszínházi megoldásokkal. Ennyi előadásforma felvetése több oldalas meghatározásokat hívhatna elő, ennél bizonyosan egyszerűbb lesz a színpadra installált kelléktárat számba venni.
Már a lámpapark is valamiféle forgatási helyszínt idézett. A színpadot betöltő terepasztalokon szétterített föld, burjánzó növények és különféle installációk (például egy akváriumban helyet kapott hajó). És mindez kétszeresen elevenedett meg, amikor a játszók mögötti vásznon nagyban is láthatóvá váltak a terepasztal eseményei. A “vetítés” nyitányaként, a szikár történelemkönyvi narráció aláfestéseként az ipari lendület illusztrálódott, amint városok nőnek ki a semmiből, miközben a hangalámondás történéseit gondos kezek animálják.
Majd a háborút közvetlenül kirobbantó merénylet felidézése után egy bizarr, a harcoló bábukat komollyá bűvölő, manipuláló, mégis játékos hang borzongató tónusa veszi át a főszerepet. Leveleket idéz a frontról, melyekben mellbevágó a tűzvonalban rekedt katonák kiszolgáltatottsága: előbb csak azon szomorkodnak, hogy az otthonról jött barack miért nincs gondosabban becsomagolva, míg végül oda jutnak, hogy bajtársuk megfagyott holttestét használják puskatámasztéknak. A szemünk előtt zajlik a táj mérges mocsárrá változása. Noha a terepasztal történése nem több a kisujjra húzott csizmában történő sárban cuppogásnál, a kivetített kép kietlensége a végtelenbe nyit. A lövészárokbeli mini állóháború “borzalmaiból” semmit sem von le a játéktank, kefenádas, petrezselyemerdő kicsiségének felismerése. Kinagyítva ugyanis mindez új dimenziót nyer, félelmetessé válik, a rombolás képsorozatává. A zeneszerző Arthur Sauer mindezeket aláfestő zörejeket produkál, és dj-ként a film “eredeti zenéjét” keveri.
Leginkább egy animációs film forgatásának látszatát keltő előadás ugyan némelykor könnyekre fakasztó katarzissal kecsegteti a nézőt, az este fő vonzerejét azonban inkább a kulisszatitkok izgalmai adják. Hiszen a csapat az előadás után a színpadra invitálja a nézőket, valóban megtapintható közelségűvé, kipróbálhatóvá válnak a filmen látható díszletek.

Családi mosolyalbum

A második előadás főszereplője, Ursula Martinez több ismert experimentális színházi csapattal (többek között a már Trafóban is járt Forced Entertainment) dolgozott; illetve dolgozik: saját produkciók készítése mellett a Duckie nevű színházi társulás tagja. A Show-off sztriptízében néhány éve volt szerelmét léptette fel, ezúttal a szüleit hozta magával egy háromszemélyes stand up comedyhez. A két előadás a Martinez repertoárját képező trilógia darabjai, az egyébként a Show-offnál korábban készült családterápiás darab a konceptuális színielőadások ürességét parodizáló, és rendkívül mulattató társánál komolyabb, személyesebb kihívást ígér.
A Family outing (családi kiruccanás) címet viselő este középpontjában tulajdonképpen a művésznő leszbikusságát a szülei előtt feltáró vallomása áll. A “kortárs színház” itt populáris műfajokhoz közelít: a televíziós kibeszélőshow-hoz vagy “híres ember emlékezik” műsorszámához. Meghitt, családi intimitásokat sejtet a központi díszletelem, a kanapé, illetve a köré installált rendetlenség is. Találgathatjuk, hogy valóban Ursula szüleit látjuk-e a színpadon, és ha igen, akkor vajon mekkora munka van a kreált spontaneitásban (bizonyára rengeteg, hiszen a színlapon külön feltüntetett rendezővel dolgoztak).
Sikeresen valósul meg a non-chalance, vagyis hogy egy gondos kanavászt követve gördülékenyen folynak egymásba a szólók, duók és nagyjelenetek. Néhol valóban humoros pillanatokat eredményez a szülők egymásratalálását rekonstruáló kísérlet, az Ursula nővérét is megidéző, illetve az egész “szeleburdi” (félspanyol) család tablóját felrajzoló előadás. Ide ékelődik be a szülők első randevúját a lányuk romantikus képzelete által újraálmodott (s eszerint túlzásokkal teli) filmszösszenet, amely különösen könnyed betétje az amúgy sem túl mélyreszántó előadásnak. Így azonban nem teremtődik olyan közeg, ahol súlyosnak hangozhatnék bármilyen megnyilatkozás.  Vagyis mindaz a drámai tét, amellyel a beharangozó szövege kecsegtetett, a semmibe vész. Egy percig sem tud felkavaró lenni az amúgy nagyon is személyes sorskérdéseket feszegető darab. Számomra a legkedvesebb ötlet a szülők és Ursula egészalakos aktját ábrázoló póló eladásának, nézőkre tukmálásának kísérlete, ekkor mintegy az előadóművészek meztelenségébe öltözhetnénk. Ez a művészetkritika-paródia újra csak a korábbi Show-off mulatságára kacsint ki. Ekkor figyelhettünk fel Ursula Martinez nevére, aki ez alkalommal inkább csak egy tisztes hakniban léptette fel amúgy nagyon kedves szüleit Budapesten.

Karikatúra-klónok

A Határeset-sorozat záró darabja, a New Yorkból jött Flicker az Amerika másik arca című sorozat nyitóelőadása is volt egyben. Így a nyüzsgő Trafó-évad mintha az egymásba érő sorozatok mozgójárdája lenne. Az alternatív színjátszás rocksztárjaként aposztrofált Caden Manson által vezett Big Art Group 1999-ben alakult. A gyakran a Gay theatre (homoszexuális színház) skatulyájába tuszkolt társulat mostani darabja a Blair Witch Projekt és a Sikoly-filmek paródiájaként is felfogható.
A Nagy háborúhoz hasonlóan jelen idejű filmfelvétel zajlik a színpadon. Maguk a színészek alig látszanak ki a vetítővászonként működő, szinte az egész embert takaró paravánok mögül. Csak arcukból lóg ki valami, illetve a lábuk látszik. Így állandó humorforrássá válik a kirakó-darabok összerakásának nehézsége, az épp feltűnő női-férfi (kar stb.) felcserélhetősége. Valóban remek felütés, ahogy a “Fiction” és “Nonfiction” címek egybemosódása adja ki a Flicker (’rebbenés, vibrálás’) címet. A filmes keretjáték azáltal is hangsúlyossá válik, hogy a bemutatott szerelmi háromszögben az egyik fiú, Jeff megszállott videós. Így az előadásban egyfajta metanyelvévé is válik a film, amely mindenféle – amúgy rejtett – rettenet megörökítésére hatalmazza fel a kamerát kezében tartót. Jeff többek között a társfüggő fiúcska, Jon öngyilkossági kísérletét elemzi, mintegy képes naplót komponálva magának. A két fiú kapcsolatának pikantériáját a társaság lánytagja adja: Pam, Jon volt barátnője, aki Jont a közelmúltban a lakásába fogadta, ekként bővítve szerelmi háromszöggé a történetet.
A Blair Witch Projecthez egy független történet, egy kirándulás meséje köti az előadást. Erdőben vagyunk, (ugyan csak fotók pörögnek a kamera előtt, ám az elképesztően pontos színészet mindebből hatalmas illúziót képes teremteni). A szövegszerűen említett filmek, tévéműsorok (Megtörtént bűnesetek) semmi jót nem ígérnek, például ilyeneket hallunk: “Amikor a dolgok rosszra fordulnak”. Végül már nem is meglepő, amint a piknik-túra az erdőben lecsapó, rejtőzködő rémmel sorozatgyilkosságba torkollik. A két cselekményszál között a vér, a bűn és kiszolgáltatottság teremt egyre nyomasztóbb kapcsolatot, míg a civakodó szerelmesek halálos kimenetelű autóbalesetet nem szenvednek.
A kétfajta valóságshow egymásba kapcsolgatott epizódjai egyszerre beszélnek a halál irreális jelenlétéről és a mindennapok csöndes erőszakáról, vagy épp hisztérikus erőjátszmákról, amelyek végül a szintúgy értelmetlen halálba torkollnak. Manson maga sem tagadja az alapanyag “szemét” voltát, de a létrehozott óramű-formanyelv abszolút lenyűgözően működik az előadásban.
Ám a számos kritika által magasztalt hiperokosság meg is feneklik a technikai bravúr szintjén. Ott motoszkál bennem a  kérdés, hogy micsoda előadás születhetne, ha a felvonultatott tudástár egy Szöveg szolgálatába állna. Láttuk ugyan a remekül kivitelezett műhelygyakorlatot, de ez, utólag visszagondolva, fájóan üres maradt. Ennyire telne a kortárs társadalomkritikától, melyet Mansonék erényeként szokás emlegetni? Banalitások gyűjteményére, amelyek helyi értékükön túl (mikro)történelmi kordokumentumokká nemesednek?
Kész a leltár? Újralapozzuk a Határeset-sorozat mellé kedvcsinálóként kapott kalauzt, a Kérdések könyvét. De az az érzésünk, hogy a “hová is tart a kortárs színház” problémájára valószínűleg árnyaltabb választ kellene adnunk, mint amit az utóbbi előadások sugallnak, miszerint talán a kopottas filmklubok irányába.
08. 08. 7. | Nyomtatás |