Édeshármas?

Donna Uchizono: Butterflies from my Hand

“Ütős” jelenettel indul a japán származású, New York-ban alkotó koreográfusnő táncszínháza, aki 1990-ben alapította társulatát, s most első ízben járt hazánkban. A koromfekete színpadot megvilágító fénycsóvában egy vörös, függönyszerű kötél válik láthatóvá, melybe szorosan beburkolózva egy alak lebeg ég és föld között. Viharzúgást imitál a zene, majd egyszer csak a fény fémtárgyon csillan meg. Egy olló – s a láthatatlanul csimpaszkodó lassan elkezdi vágni az őt fenntartó szövetet. Elmetszi éghez fűző, biztonságot jelentő szálait, s hatalmasat puffan a talajon. “Ütőset”, hatásosat. Formatervezői tökéllyel megkomponált nyitó kép teremti meg az előadás alaphangulatát, s erősíti fel azt a feszített, jól kiszámított dinamikát – zenében, mozgásban, színpadképben –, mely az egész mű sajátja.
Szoboszlai Annamária

Emberi kapcsolatokról, kötődésről, szakításról, s nem utolsó sorban az “édeshármas”-dilemmáról kapunk képet a vörösbe s annak árnyalataiba bújtatott szereplők által. Wendy Winters jelmeztervezőnek köszönhetően a külső “burok”, az anyag maga is jelentéshordozó tényezővé válik. Egyrészt jelen van mint “kötél”, azaz átjáró ég és föld között; majd a történet során az egyik férfitáncos ingcseréjével (társa szétnyirbálta rajta a régit) egy új szerep, új élet szimbólumaként; végül teherré lesz, amit a szereplők egyike kénytelen magával cipelni.
A jelenetek rendjében haladva kerek mese bontakozik ki a színpadon. Miután a lány levágta magát az elkülönülését, bezártságát, de egyben biztonságos kívülállását is biztosító dimenzióból, a fénycsóva – filmszerű, belső vágással – három, földön fekvő alakra vált. A talajhoz tapadva gesztusaik azt sejtetik, lehetetlen az elszakadás, s bár a mozdulatsorok közösek, mind külön-külön, önmagukban zárt egységként vannak jelen a színen. Ebbe kapcsolódik bele a negyedik táncos, maga is átvéve, elfogadva a többiek ritmusát. Történeteik egybekapcsolódnak, feltárul előttünk egy szerelmi háromszög, melyben a két rivális fiú felváltva ragadja magával a tűzpiros köntösbe öltözött táncosnőt. Aztán a “győztes” drámai kielégülésének lehetünk tanúi (eleinte kedvese társaságában) éles reflektorfénybe állítva, s ebben a megvilágításban perceken keresztül lángolni, izzani látszik a végén már csak mechanikus, gépies rángásokat végző, magára maradt alak. A mámor nem tarthat sokáig, az ellenfél fiú újra támadásba lendül, s megfosztja őt vörös ingjétől.
Az olló – immár harmadszor – ismét főszerephez jut. Az “égből pottyant” lány felvágja a színpad padlóját, a hasítékból “ex-győztesünk” előhúz egy lila inget, s felveszi meztelen felsőtestére. A konfliktusok látszólag megoldásra leltek, tüskék azonban mindig maradnak. Az egyik fiú csikizni kezdi a másikat, mire az elkezd fészkelődni; az égből pottyant lány pedig “kötél-köldögzsinórjával” a vállán csoszog be színpadra, mintha elviselhetetlen terhet vonszolna… és valóban! A szövet végén ott ül a szerelmi háromszög női főszereplője széles mosollyal az arcán, s integet nekünk. A két “vesztes”, a lila inges fiú és cipekedő hősnőnk – ahogy az minden valamire való romantikus történetben kötelezően írva van – végül egymásra talál.
A koreográfusnő s a társalkotó jelmeztervező és zeneszerző finoman árnyalt, mégis egyértelmű helyzeteket tár fel, melyek a hétköznapokból kiragadva válnak az ember–ember közti kommunikáció s az ebben működő pszichológiai történések alapmotívumává. 
A címbeli pillangó motívuma – az újjászületés, a valami lényegében más minőség kialakulásának szimbóluma – különféle képekben (és hangokban) bukkan fel a darab során. Kezdve az első jelenetben függöny-kötélbe burkolózó, lecsüngő, bábszerű állapotot (is) imitáló testtel, folytatva a burkát “levedlő”, azaz kényszerűségből lila színű inget öltő táncossal s a zenében megjelenő zümmögő bogárhangokkal.
Persze az is lehet, hogy mindez csak hermeneutikai túlmagyarázása a látottaknak, ennek a különös mozgásszínháznak (az alkotó szóhasználata szerint), és inkább arról van szó, hogy koreográfusunk szabadjára engedte táncosait improvizációra alkalmas helyzetet teremtve, amit az a tény is igazolni látszik, hogy Donna Uchizono mindvégig szoros kapcsolatot tart fenn “teremtményeivel”, mintha ő is egy lenne a szereplők közül, bár a nézőtéren ül. Volt szerencsém épp mellette helyet foglalni, s így nyomon követhettem a “párbeszédet”, amit ideális (utópikus) esetben maguk a nézők is lefolytatnak a színpadon játszókkal, amennyiben van szemük felfedezni a felszólítást az aktív részvételre, azaz a látottakra adott közvetlen válaszra. A felszólításban azonban kétértelműség rejlik, s ezáltal humorforrássá válik! A csikizős jelenetnél a nézőtéren valahonnan hátulról kuncogás hallatszik – bizonyára valamelyik néző így kívánja kimutatni, mennyire mókásnak találja a szituációt. Ezen a tényen – s nem magán a hangon! – mi is mosolyogni kezdünk, “kinevetjük” egy társunkat. Aztán rá kell döbbennünk, hogy a hang valójában az egyik táncosnőtől származik... Játszottak velünk. Belecsöppentünk a “társas lény”-en, illetve vele végzett kísérletbe. “Tesztelődtünk” magunk is. S vajon visszaintegetünk-e a bohókásan kezét felénk lengető, függönyön ülve vonszolt táncosnőnek? A koreográfusnő ezt teszi. A nézők közül – magamat is beleértve –, ha jól láttam, senki sem. Szemérmességből? Mint az előadás végén az egymásra találó fiú–lány páros, akik hason csúszva kúsznak egymás felé a földön, érdeklődve a másik iránt, s miután a végén ajkuk egy röpke pusziban összecsattan, már tova is rebbennek...?
Nem jöhet létre őszinte, félelemtől, elutasítástól mentes, tiszta kérdés-felelet, kommunikáció két szerelmes között, illetve előadó és befogadó közt? A koreográfia lehetővé teszi az interaktivitást. Mi nem élünk vele, döbbenünk rá!
Kidolgozott szimbólumrendszer, letisztult, karakteres koreográfia, ügyes táncosok... ragaszkodásról, elengedésről, erőről.
Mindenkiről.
08. 08. 7. | Nyomtatás |