,,Munka után, estefelé…

Bála-Gála; Vasgyári capriccio –

Hajlamosak vagyunk könnyen ítélkezni. Azonnal rávágjuk a Bála-Gála díszletében a rendszerváltást jelző ,,Tovaris, konyec…” plakát alkalmazására, hogy közhelyes. Aztán jön a szünet, egy középkorú pedagógus hölgy maga köré gyűjti középiskolás diákjait, hogy segítsen nekik az előadás értelmezésében: ,,A plakát, amit láttatok, akkor került az utcákra, amikor ti születtetek…” S beszél a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáról, a hajléktalanok megjelenéséről, majd a második részt előkészítendő arról, mit jelentett a vasgyár az itt élőknek. No igen, ami negyven felett magától értetődő, az a tizen-huszonévesek számára ismeretlen múlt. A miskolci két egyfelvonásos, a Bála-Gála és Vasgyári capriccio sajátos ,,családi színházként” is működhet: alkalmat teremt arra is, hogy egy közösség személyes múltjáról meséljen az újabb generációknak. Krámer György koreográfus nyilatkozatát olvasva úgy tűnik, ez (is) volt az alkotói szándék: “…Dudál a gyár. Reggel ötkor ébreszt, aztán hatkor jelzi a reggeli, kettőkor a déli, tízkor pedig az éjszakai műszak kezdetét. A kérdés az, kinek jelzi? Valaha sok ezer ember életének adott ritmust a dudaszó. Ők ma talán csak pár százan vannak. Persze a dudaszó ezrek számára jelez ma is, jelzi, hogy valami elmúlt, kimúlt… Hogyan lehet azok számára “érthetővé” tenni a múltat, akik a nagyipar hőskora után születtek, akik a rendszerváltozás generációjához tartoznak, akiknek a szülei élték meg/át/túl a változásokat? Mit lehet arról mesélni, aminek ma csak a romjai láthatók? Érdekel ez ma bárkit is?” A szünetben látott-hallott közjáték megerősíti az alkotókat: van, aki együtt tud emlékezni, és segít is a múltidézésben.
Mikita Gábor

Kozma Attila koreográfus a korábbi Fekete zaj után ismét szociografikus előadás rendezésére vállalkozott. Az operafesztiválok szabadtéri kiegészítő programjaiként a járókelőket évről évre pár perces groteszk táncetűdökkel lepte meg, melyek közt nem egy helyi ihletésű volt. Sejteni lehetett, hogy az ironikus táncközjátékok témaválasztása, stílusa egész estés vagy legalábbis egyfelvonásnyi produkciót szül. A Bála-Gála ,,proletár burleszkje” többek közt e rövid utcai produkciókból nőtt ki, szerkesztésmódja is etűdszerű – a tárgyak, mozgások adta asszociációk füzére a  játék. Egy-egy tárgy újabb jelenetsorokat indíthat el: például matrjoskababa-szerűen egymásba rakott hatalmas ajándékdobozok aljából ,,ajándékként” szőrös hernyó kerül elő, végigkúszik a munkások dolgozóasztalán, hogy aztán észrevétlen a szereplők arcán hatalmas bajuszként ,,szülessen újjá”, s kezdődjön egy újabb akció.
Maga a cím a turkálókra utal, s az üzlettípust magával hozó rendszerváltás korszakát jelöli, a helyszín viszont valami kisüzem: az egyentrikóba és nadrágba öltözetett táncosok Singer varrógépek asztalkájánál dolgoznak – a munkagépet, a terméket nem látjuk, csak a  megfeszített munkát. Maguk a munkaasztalok  szellemes megoldásokkal idővel egyre több funkciót töltenek be, s a munkáslét létterének metaforájává is válnak. A zsinórpadlásról lelógó köteleket, amelyekkel a játék elején a munkásokat mozgatták, később ezekhez az asztalokhoz kötik, így azok nemcsak a felülről irányítottságot sugallják, de a proliléthez való (röghöz)kötöttséget, a kiszakíthatatlanságot is. Ugyanezt erősíti az a kényszerű helyzet, hogy az asztalok betöltik a Játékszín csöppnyi stúdiószínpadát, így a táncosok mozgástere meglehetősen szűk: főleg rendkívül dinamikus egyhelyben mozgásra van lehetőség, ahol a karok, kezek lendületes koreográfiája hat. Feszülő erő, hatalmas energia – és mégsem lehet előrébb lépni, továbbjutni. Az egyenjelmez és az azonos mozgássorok természetesen arctalanná, egyetlen masszává teszik az ,,üzem” táncosait. Amit külön is megjegyezhetünk: Székely Viktória kemény nekiveselkedéseit és Kürthy Zita értetlenkedő, nézőre kitekintő tágra nyílt csodálkozásait.
Burleszkről lévén szó Kozma kellő távolságtartással ábrázolja kisembereit: némi szentimentalizmus csak Majoros István hajléktalanjának ,,önsajnáló” jeleneteit jellemzi. A társulat koreográfus doyenjéről a Diótörőben, Coppéliában megformált szerepei alapján tudjuk, hogy kiváló clown. S most is azok a jelenetei a legerőteljesebbek, ahol elővillanhat a komikusi véna. Groteszk pillanatai közül a legfélelmetesebb, amikor cilinderrel játszik, s a kalappal való ügyeskedés hirtelen egy-egy pillanatra koldulásba vált át – nemcsak szánalmas a suta kéregetés kézmozdulata, de ijesztő is a tekintet, amelyből sugárzik a mohóság a sikerre és az alamizsnára.
A színpad másik oldalán elegáns fiatalember vacsorázik: Janicsek Péter nekiszabadult iróniával mosolyogja végig a játékot. A Zsótér Sándor rendezte A vágóhidak Szent Johannájából örökölt, Ambrus Mária tervezte kis furcsa, oldalra dőlő cilinder izgalmasan billenti el a figurát, aki egyszerre tartja szemmel a játszókat és a közönséget.
A kabarék hangütéséből, az elégedetlenkedő kisember kritikus iróniájából táplálkozó burleszk után a második rész, Krámer György Vasgyári capricciója fáradt elégia. Műszakot jelző dudaszóval indul az előadás – ez az egyetlen konkrét utalás a gyár világára –, egyébként bárhol játszódhatna a darab. A tér egyetlen eleme egy kocsmai pult, ezt támogatják a szereplők: a fiatalok s egy középkorú férfi, akik műszak utáni munkások éppúgy lehetnek, mint munkanélküliek. A játék eleje ennek a kocsmai talponállásnak adja sajátos táncos megfogalmazását: amíg az első rész munkásait a ,,hajtás” –  a dolgokból semmit nem értő, de ezért mindennek nekifeszülő energia – jellemezte, addig itt a tehetetlen üresség, a tartalmatlanná vált lét lesz láthatóvá.
Fordulatot a magasból aláereszkedő vörösruhás lány megjelenése hoz: innen kezdve Krámer mintha korábbi – férfi és nő kapcsolatát boncolgató – munkáit, a Bolerót és a Hattyúk tava mulatót gondolná tovább. Összekapaszkodások, szétválások sorából azok a pillanatok maradnak meg, amelyek azt jelzik, hogy a munkások inkább csak birtokba vehető testként kezelik a lányt – hangsúlyos, ahogy a  fekvő nőalakot lábukkal könnyedén továbbgurítják.
Azt a skizofrén helyzetet, ami a nagymúltú vasgyártás szétverését, a munkásdinasztiák légüres térbe helyezését jellemzi, félelmetes erejű képpel fogalmazza meg az előadás: a koreográfus megformálta korosodó férfi földön guggol, mereven előrenéz, miközben kezével izgatottan maga mellé hessegeti a fiatalokat, majd hangtalanul a fülükbe ordít, mire azok kezüket fülükre tapasztva rémülten ugranak el – az igazságtól vagy az őrült beszédtől rettentek meg? A néző maga dönthet, miként abban is, hogy a záró jelenetben vajon ,,csupán” a lánnyal való kapcsolata vagy félelmetes titkai miatt lincselik meg az ,,öreget” – netán a vasgyári kolónia munkásságának passiója zárul le a kivégzéssel…   

Bála gála
Miskolci Nemzeti Színház Tánctársulata

Látvány: Kozma Attila, Hircsu Mariann
Ruhák :Kenézné és a Lányok
Zene: Fagyi co.
Szcenikus : Hazsega Miklós
Koreográfia: Kozma Attila

Táncolják: Bodor Németi Gyöngyi, Erdődi Zsolt, Janicsek Péter, Józsa Gabriella, Kürti Zita, Majoros István, Székely Viktória


Vasgyári capriccio
Miskolci Nemzeti Színház Tánctársulata

Ruhák: Kenéz Edit
Zenei munkatárs: Szakács Sára
Szcenikus :Hazsega Miklós
Látvány, koreográfia: Krámer György

Táncolják: Fekete Viktória, Fűzi Attila, Gál Lóránt, Lukács Ádám, Újhelyi István
08. 08. 7. | Nyomtatás |