Szőrglória

Tybalt – Szegedi Kortárs Balett

A fémesszürke, geometrikusan rideg városkulissza előtt Rómeó kuporog a földön. A flitteres-bőrcsizmás Rosaline mellette áll, hátát a falanszter-sikátorfalnak vetve. A higanyszerűen amorf zene belefolyik a szűkre szabott, urbánus élettérbe, és Rómeó puha, könnyedén visszafogott mozgássorokkal ostromolni kezdi Rosaline-t, aki mereven elzárkózik. A messze nyúló, hosszú-lágy mozdulatok ellenpontja a makacsul megfeszülő, minimálmozgásos ellenállás. Tybalt szakítja félbe a kettőst: felcsapódik egy fém zsilipkapu, és a bakancsos, pokolfekete ruhás antihős bedübörög, mint gladiátor az arénába. A cezúrát nemcsak a keményebbé, militánsabbá váló zene jelzi; a kitörni készülő indulatok minden lezárt, szögletes mozdulatban ott feszülnek. Tybalt a szó szoros értelmében szétlöki a szűk falanszter-díszletet, és ez akár jelképként is megállná a helyét – ha sikerülne a mozdulatot és a színpadtechnikát flottul összehangolni.
Gálla Nóra

De már döng is a kemény metál a színpadon, méghozzá élőben: a szegedi Heaven’s Drink bőgeti a gitárokat a háttérben felállított minipódiumon. Unatkozó pultoslány törölgeti a poharakat a bárpult mögött, miközben Benvoliót elpáholja a terepszínűbe öltözött Capulet-galeri. A megfelelő lélektani pillanatban a Montague-klán is megjelenik Mercutióval az élen, és a két tábor egymásnak esik. A stilizált, néha kissé erőtlennek tűnő nekifutások és ütő-rúgó mozdulatsorok között a táncosok összeállnak hosszabb-rövidebb közös részekre. Hirtelen túlzsúfoltnak és kaotikusnak tűnik a színpadkép – nem azért, mert túl sok minden történik egy időben, hanem mert a táncosok között hiányzik az összhang. A herceg közbelépése vet véget a bandaháborúnak. Csönd lesz, elülnek az indulatok, lenyugszanak a fények. A keresztapás eleganciával öltözött Escalus háttal áll; elegáns, egyszerű karmozdulatainak súlya van. A szívdobbanásnyi szünet minden egyes gesztus-sor befejezéseként olyan, akár a pont a mondat végén.
A Capulet-galeri már az esti álarcosbulira készülődik, a Heaven’s Drink gitárosa a pultnál pötyög a húrokon. Júlia boldogan lobogtatja fehér tüllruháját, a Luhrmann-féle kultuszfilmet idéző szőrglóriát Tybalt fejébe nyomja. Nyugodt tempóban, harmonikus mozdulatokkal táncolja el világra fittyet hányó optimizmusát, életigenlését. A zenére rásimuló nagy, hosszú íveket először két barátnője kíséretében írja meg, majd egyedül folytatja hatalmas, lábujjtól ujjhegyig tartó nyúlásokkal, plasztikusan egymásba olvadó mozdulatokkal. Tybaltot is bevonja; kettőjük duettje az összetartozásról szóló kedves évődés. Júlia fut előle, felmászik a bárszékekre, Tybalt felkapja, megpörgeti; a fizikai kontaktus táncnyelvén, az átadott lendület erejével lélektanilag is definiálódik egy kölcsönösségen alapuló szeretetkapcsolat, ami új fényben tünteti fel a Shakespeare-figura jellemét.
Benvolio sebesülten fekszik a sikátorban. A gondolataiba merült Rómeó először észre sem veszi, kivetített belső monológja hétköznapi gesztusok felnagyításából épül fel: összefonja a karját, vagy épp megadóan felemeli kezét. Benvolióhoz érve a monológból dialógus lesz: karjába veszi, Benvolio pedig dermedt mozdulatlanságban csüng a nyakában. Mercutio csatlakozik hozzájuk, kezében az esti mulatságot előrevetítő fehér álarc. Bábjátékosként irányítja két barátját: közéjük áll, mozgásba lendíti őket, lendületet ad és vesz el, amíg kialakul a dinamikai-érzelmi összhang.
Felbőg a “zúzós” metál, megnyílik a diszkó-aréna, és a lányok magukra kapkodják az esküvői-habos giccsruhákat, de a motoroskesztyűk és bőrcsizmák rajtuk maradnak. A tánc hevében kivillanó fekete alsónemű implicit üzenete: kívülről talán romlatlannak tűnünk, de szőröstül-bőröstül bekebelezett minket ez a kafkai világ. Az őrült pörgésben hárman-négyen összekapcsolódnak egy szólamba, hogy azután a kavargás újra atomizálja a csoportokat. A zene egyre dobhártyaszaggatóbb hangerővel és ritmussal sodor, több koncentrikus kör alakul ki, és ellentétes irányba forog. Paris tűnik fel Tybalt oldalán, Júliának csapja a szelet: a nagy pliék és hosszú, frontális irányra szerkesztett hajlások precízen, ám némileg szenvedélytelenül csengenek le. A nagyjelenet, Rómeó és Júlia találkozása csendben, szinte mellékszálon zajlik: leveszik az álarcot, aztán visszasodródnak a tömegbe. Az orgiának lassan vége, mindenki elmegy, csak ők ketten maradnak. Egyelőre semmi közük egymáshoz: paralel univerzumokban mozognak, nem is érnek a másikhoz.
Tybalt lép ki a sikátorba, kezében az elmaradhatatlan üveg. Rosaline vele sokkal kevésbé tartózkodó, mint Rómeóval. A mozdulatsorok némileg didaktikusra sikerültek, a testiség nincs eléggé “átfordítva” táncnyelvre. A jelenet Tybalt jellemét hivatott tovább árnyalni: a szerelem önmagában semmin sem változtat.
A szürke utca tágas agorává öblösödik: baloldalt sekély vizű medence, a térfalakon az urbánus életforma vakondnyílásai, köztük egy kakukktojás-ablak fehér zsalugáterrel. Júlia lép be, Rómeó követi, mint az árnyék; nem tudja, talán nem is akarja megzavarni. A lány hátrahajtja a fejét, és eldől, de Rómeó már ott áll mögötte. Elkapja. A feltétlen bizalomnak, a tökéletes önátadásnak ez a képi metaforája többször visszatér a darabban. Az összhang egyre jobban egymásba fűzi a mozdulataikat. A szerelem érzékeny mozgásnyelvi ábrázolását az unisono dinamikai ereje húzza alá. Megnyílik a fal, Júlia belép a képtelenül magas ajtón az esti aranyfénybe, de Rómeó nem ereszti: a szerelmesek ráfeszülnek a falakra, az egydimenziós metropolisz-lét kereteire, és a duett egy tökéletesen síkra komponált résszel zárul. Igazán kár, hogy az instabil díszletek apróbb kilengése egy-egy pillanatra elvonja a néző figyelmét. Rómeó felkapaszkodik a falanszter-kulisszára, Júlia ledobja neki tüllszoknyáját. Ezzel egyértelmű, ám merőben fölösleges fogódzót kap a néző: íme, az elmaradhatatlan erkélyjelenet.
Tybalt és Paris lépnek színre a két gitáros kíséretében. Piás-pezsgős metál-szerenád kezdődik; Paris nekivetkőzik, szólóját egyre sűrűbb és energikusabb ugrások, egyre feszesebb tempó jellemzik, a hangulat mégis hamar “leül”.
A Jézus-pólós Lőrinc barát nyugtatót szed, a háttérben gyertyák égnek, és kísértetiesen EKG-hanghatású zene festi alá a neurotikus egyházfi tépelődéseit. Rómeó érkezik boldogan és ziláltan, és az ezután következő jelenet – a pap csitítani próbálja, Rómeó a fehér zsalus ablak alá vonszolja, átadja neki a tüllruhát – zavaróan szájbarágósra sikerült.
A felvonást záró képben a zenekar az egyik aréna-rács mögül dübörgi Shakespeare szövegét rockosítva. Az összeverődő tömegben a két “bandavezér”, Mercutio és Tybalt kakaskodnak, kerülgetik egymást. Rómeó Tybalt nyakába borul, mire ellenfele durván fellöki, ő pedig végigcsúszik a földön, és nem mozdul.
A második felvonás kezdő képében Júlia a karikagyűrűjét hordozza körbe büszkén és boldogan. Barátnői lépnek ki a színpad közepére betolt folyosó ajtón. Lassan elindulnak felé, mozdulataik visszafogottak, szögletesek, kvázi-befejezetlenek. Átadják a rossz hírt.
Tybalt egy széken gubbaszt a koszos üvegtégla-fal előtt; a kép akár egy David Fincher-filmből kiollózott részlet is lehetne. Lelkiismeretével küzd. A merev karmozdulatok, a térdben hajlított lábemelések lendülete leveri a lábáról, de nem omlik el tónustalanul. Görcsös pózban tartja magát a föld fölött, fejét a padlóba veri. Az egyes szekvenciák ismétlésével erősödik a gyász-hangulat. Rosaline hiába próbálja visszatartani, Tybalt elrohan, és csak az elmaradhatatlan üveget viszi magával.
A színpad hátterében feltáruló steril, hófehér tér első pillanatra Lőrinc barát kápolnájának tűnik, benne lepedővel takart test. Csak később tűnik fel az ipari porszívó-szerű lélegeztetőgép, és a nézőt ezzel egy időben éri a felismerés, hogy ez mégsem ravatal, hanem kórházbelső. Benvolio és Mercutio kómába esett barátjukat siratják. Benvolio fénykörbe zárva fekszik mozdulatlanul, Mercutio a gyász bénultságát próbálja kirázni elakadó, dadogós mozdulataival, amikor felbukkan egy bőrkabátos-csuklyás figura. Az Ismeretlen mindenhol ott van, ahol történik valami. Megvillan egy pisztoly, hogy aztán ugyanolyan gyorsan el is tűnjön – Fincher filmjeivel ellentétben teljesen váratlanul és dramaturgiailag indokolatlanul.
A pszeudo-özvegy Júlia Prokofjev zenéjére harcias-masírozós vonulásba kezd két barátnője társaságában. Egyre több és több nő csatlakozik a trióhoz. Kemény, katonásan szögletes és dühös-frusztrált mozdulatok alkotják a monotonul ismételt kombinációt. A férfiak is csatlakoznak az ad hoc sereghez, és a zene finomabbá, lágyabbá válik. Próbálják magukra vonni a figyelmüket, megfordítják, körbejárják őket, ledöntik a lábukról, de a lányok kimásznak alóluk, és a csapat tovább menetel feltartóztathatatlanul.
Néhány apróbb jelenetsorban táncban nehézkesen megfogalmazható történéseknek lehetünk tanúi: Mercutio megveri Rosaline-t, Júliát apja Paris karjaiba kényszeríti, és Lőrinc barát elveszti a gyógyszeres fiolát. A betegágynál felbukkan az Ismeretlen, és Rómeó felébred a kómából. Júlia be akarja venni a kórházi szobában talált gyógyszereket, ám Rómeó még idejében megakadályozza az öngyilkosságot. Miközben a szerelmesek újra egymásra találnak, a színpad hátsó traktusában boldog családi tablót látunk; mintha fotográfusnak pózolna a teljes csapat. Rómeó és Júlia háttal ülnek a földön, elkezdett mozdulataik, félig-elindulásaik lélegzetnyi mozdulatsorokba tördelik az egymásra találás örömét. Hátul váratlanul szétdől a tabló, Tybalt átgyalogol a szereplőkön, és elindul a szerelmesek felé, de a színpad közepén láthatatlan hálóba gabalyodik – vagy saját démonaival küzd. Nem juthat el hozzájuk.
A némileg kaotikus záró képben Tybalt fejbe lövi Mercutiót. Rómeó rárohan barátja gyilkosára. Némi közelharc után Tybalt vízbe fojtja, mire előkerül az ominózus pisztoly, és Júlia golyót ereszt unokatestvérébe. A két családfő egymás torkának esik, mindenki a másikra mutogat, miközben Júlia Tybalt mellé ül, kezét gyengéd mozdulattal az arcára teszi. És lemegy a függöny. 
Tucatnyi izgalmas, ígéretes ötlet színesíti a produkciót, ám a részletek mégsem állnak össze szerves egésszé, és ez már az első húsz perc után egyértelművé válik.
Az élőzene emberközelivé teszi az előadást; a szegedi rockerbanda kiválasztása nemcsak lokálpatriotizmusról, hanem dicséretes merészségről is árulkodik. A modern és klasszikus zenei anyag keverése viszont némileg zavaros elvek mentén történt. A váltások indokolatlanok, és ezt még az átkötésként használt szívdobbanásszerű intenzívosztály-hajnali-kettőkor zen dallamfolyondárral sem sikerül elkendőzni.
A jelmezek a hollywoodi filmek gettóhangulatát idézik. A díszlet jóval eredetibb koncepció mentén készült, viszont fölösleges másodpercek mennek el a falanszter-falak mozgatásával. A víz fétisnek számít a szegedi darabokban, de itt ismét megvan a maga helye. Zavaró és tökéletesen indokolatlan azonban a kellékek többsége: a Csillagok háborúja kisrobotját idéző lélegeztetőgép, a csöpögő művér és a szétrepülő orvosságos fiolák. A pisztoly pedig kifejezetten idegen testként hat.
Maga a koreográfia a szegediektől megszokott formanyelvből építkezik: síkra feszített, elegáns nyújtásokból, végtelenített folyamatokból, melyeket a táncosok remekül végigvisznek. A társulat huszonhat fős létszáma azonban túldimenzionált. A tömegjelenetek valóban tömegjelenetekké válnak, és ez elmossa a finom részleteket.
A “pszichomesei” fordulat nem jön át olyan tisztán, ahogy az alkotó megálmodta. A szájbarágósság és a követhetetlenség éppolyan jin–jang körben ér össze, mint a kétnyelvű, vörös-fekete műsorfüzetben emlegetett közöny és erőszak. A záró jelenet bosszantóan teátrálisra sikeredett, és egy csapásra megöli a gondosan felépített feszültséget.
A Tybalt a populáris és artisztikus műfajok összebékítésére tett bátor kísérlet, nyitás a szélesebb nézőközönség felé. Vitathatatlanul látványos produkció, melyben a szegediek rajongótábora nem csalódhat. De biztosan sokakban marad hiányérzet. A koncepcióban benne volt a lehetőség: elmenni a végletekig; a várva-várt katarzis mégis elmaradt. Pedig a punk attól punk, hogy nem ismeri a megalkuvást.
Akkor sem, ha szőrglória van a fején.

Tybalt
Szegedi Kortárs Balett

Díszlet: Székely László
Jelmez: Földi Andrea
Zene: Heaven’s Drink, Szergej Prokofjev
Rendező-koreográfus: Juronics Tamás
Előadók: Juronics Tamás, Barta Dóra, Fodor Zoltán, Haller János, Palman Kitti, Tarnavölgyi Zoltán, Fekete Zoltán, Finta Gábor, Kalmár Attila, Pataki András, Gulyás István, Markovics Ágnes, Hajdú Mária, Hámor József
08. 08. 7. | Nyomtatás |