Valami mást

Beszélgetés Jordán Tamással

A Nemzeti Színház főigazgatója pályája kezdetén, még amatőrként majd’ egy évtizedet töltött Ruszt József műhelyében.

– Nevezhető egyfajta szellemi forradalomnak, ami a 60-as évek elején az Egyetemi Színpadon történt?
– 18 éves koromban, amikor odakerültem, én még alig tudtam valamit a világról, politikáról, egyszerűen csak színész szerettem volna lenni. De ott mintegy varázsütésre kinyílt előttem a világ. Egyszer csak egy másfajta életben találtam magam, amiről azt gondoltam, hogy ilyennek kell lennie a felnőtt életnek. Az Egyetemi Színpadon ment Latinovits Izgága Jézusok című önálló estje, Mensáros 20. század című műsora, itt kezdett zenélni az Omega, ide jártak az Illésék, Sándor Gyuri itt mutatta be az első estjeit, Horizont címmel közéleti beszélgetések zajlottak. Éjjel-nappal ott voltunk, ittunk, beszélgettünk, és örömmel konstatáltuk, hogy ide jár a kulturális-szellemi élet színe-java. Ha szellemi forradalmat emlegetni talán túlzás is, az kétségtelen, hogy a 60-as évek elején az Egyetemi Színpad volt a legjelentősebb hely.
– Mitől válhatott különleges hellyé?

– Kellett hozzá egy szerencsés történelemi pillanat, amikor is húsz évvel a második világháború után, négy-öt évvel 56 után valami új kezdődhetett. És kellett hozzá egy tehetséges generáció, amelyik épp akkor vált felnőtté, és az összetartozást, a szabadságot kereste. (A szónak nem is annyira a politikai összetevői voltak akkor fontosak, hanem a belső tartalmai.) És kellett hozzá a hatalom engedékenysége is, hisz felismerték, hogy szükség van egy társadalmi szelepre, ahol levezetődnek a fölös energiák. Ott lehetett kísérletezni: Ruszt bonyodalmakba keveredhetett Grotowskival, be lehetett mutatni Ionescót, akit máshol nem lehetett játszani, a közéleti vitaműsorokban olyasmiről lehetett beszélni, ami általában tabutémának számított. Azt hiszem, a hatalom mindenről tudott, ami az Egyetemi Színpadon történt, de nem tartották annyira veszélyesnek, hogy ne hagyták volna. Ezért is utazhattuk be Európát. Afféle kirakat áruvá vált az Universitas. Büszkék voltak arra, hogy lám-lám Magyarországon olyan rendszer van, amelyik preferálja a kultúrát, lehetőséget ad a fiataloknak is a megmutatkozásra. Azért a 60-as években évente kétszer kiutazni Nyugat-Európába, az csodaszámba ment. Mámorító élmény volt részt venni a külföldi fesztiválokon. A 68 előtti európai fiatalság tényleg lázban égett: forrongott, szabadulni próbált, kontaktust keresett. Európa minden sarkában akartak valamit a fiatalok. Valami mást.
– Te hogy kerültél az Egyetemi Színpadra?
– Középiskolai osztálytársam volt Bálint Andris, aki járt az Universitas elődjébe, az egyetem színjátszó körébe (például Pártos Géza rendezett náluk). Andrist érettségi után felvették a főiskolára, ekkor mondta nekem, hogy menjek az Egyetemi Színpadra, szívesen beprotezsál, most alakul újjá a színjátszó kör. Ha ő nem szól, akkor biztos a Műegyetem színjátszó csoportjában játszadoztam volna kicsit, aztán nem történt volna velem semmi a színházi területen.
– Mennyi ideig voltál az együttes tagja?
– Érettségi után kerültem oda, 1961-ben, amikor az Universitas is indult, és 1970-ig ott is maradtam. Persze különféle szakaszai voltak ennek a kilenc évnek. Az első, igazán felhőtlen időszak 1964-65-ig tartott. Akkor nagyon erős volt az Universitas, rengeteg tehetséges ember dolgozott ott. A próbák éjszaka voltak, tízkor kezdtünk, és kettőig próbáltunk. Utána még háromig, négyig beültünk valahová. De aztán a bajtársaim, akikkel együtt kezdtünk: Kristóf Tibi, Hetényi Palya, Sólyom Kati kezdtek elszivárogni. A helyükre fiatalok jöttek, így én már öregnek számítottam, amikor diplomáztam… Ruszt még intenzíven dolgozott, de Marton Laci, Zsámbéki Gábor is rendezett nálunk.
– Végül miért hagytad ott az Universitast?
– Ez a pillanat elég későn jött el. Közben sok minden történt velem: 1966-ban földmérő mérnöki diplomát szereztem, következő évben megnősültem, 1968-ban született az első fiam, két év múlva a második. Akkor már nem gondoltam arra, ahogy színész leszek, elkezdtem dolgozni a fővárosi tanácsnál, és kicsit a tehetetlenség tartott az Egyetemi Színpadon. Egész egyszerűen nem tudtam szakítani az életformával. De 1970 tavaszán már végképp úgy éreztem, hogy nem kéne folytatni. Kínálkozott is egy ideális mód a befejezésre: Zsámbéki meghívott Kaposvárra Goldoni Kávéház című darabjába vendégszerepelni. Azt gondoltam, hogy ez méltó lezárás lesz.
– Mármint a színészi pályád lezárása?
– Igen. Nekem már nem volt színészi ambícióm, csak az életformát szerettem. Azt gondoltam, hogy a jóisten azért adta a kaposvári lehetőséget, hogy pontot tehessek a történet végére. 1970 májusában lejátszottam a szériát, és nyáron már lélekben sem voltam színész. De szeptemberben fölhívott Gáspár Zsuzsi, az Egyetemi Színpad titkárnője, hogy megalakult egy új társulat, a 25. Színház. Próbálnak egy darabot, a Szókratész védőbeszédét, Horváth Jenő rendezi, Haumann játssza Szókratészt, de szerepel mellette egy börtönszolga is. És Berek Kati meg Gyurkó László, a 25. Színház vezetői úgy gondolták, hogy Közép-Európában csak én vagyok alkalmas arra, hogy ezt a kis szerepet eljátsszam. Kis tusakodás után elvállaltam – mondván, hogy lehet egy kis pénzt keresni –, de aztán jött a többi szerep, így másfél év után, 1972-ben – mikor már nem volt összeegyeztethető a mérnökség és a sok próba – leszerződtem a 25. Színházhoz. Azóta szőröstől-bőröstől színész vagyok.
– Az Egyetemi Színpad szellemi pezsgésében milyen szerepet töltött be az Universitas? A középpontban állt, vagy csak egyik összetevője volt a színház?
– Abszolút középpontban állt, nagy becsben tartottak minket. Persze voltak más izgalmas események is, zenei és irodalmi estek, közéleti beszélgetések, táncolni is jártak oda a fiatalok.
– És ebben a szellemei pezsgésben mennyire volt meghatározó szerepe Rusztnak?
– Elérkeztünk a lényeghez. Sokszor beszéltem már arról is, hogy a Nemzeti Színházi pályázatom első mondata így hangzott: mindennek az Egyetemi Színpad az oka. (Természetesen később Ruszt neve is elhangzik a pályázatomban mint potenciális partneré.) Ezzel azt akartam érzékeltetni, hogy ez az időszak olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy máig viszonyítási pontnak tartom. Ha nincs ott Ruszt, akkor ez nem történt volna velem így. Akkor nem derült volna ki számomra, mennyire varázslatos dolog a színjátszás, amiről addig csak homályos elképzeléseim voltak. Ruszttól tudtam meg, hogy igazából mit jelent a színház, a színházi munka. Akárcsak azt is, hogyan kell bánni a szavakkal, mondatokkal, miféle kapcsolatoknak kell létrejönni az emberek között. Azt is tőle tudom, hogy a színház mekkora szellemi izgalmat jelent, éppúgy, mint a legjobb társasjáték. Ha nincs Ruszt, akkor – ez meggyőződésem – ilyen erős hatás nem ért volna az Egyetemi Színpadon. Éveken keresztül, a szerepek során át fejlődött a kapcsolatunk. Ennek az időszaknak az alapján tudom azt is, hogy mit jelent az igazi közösségi műhelymunka. Azért vágyódom azóta is a közösségre, amit valószínűleg már sosem fogok megtalálni. Azért van nosztalgiám még mindig az együttlétek iránt, amelyek mára már teljesen kiürültek, és talán már én sem akarom igazán őket. De folyton eszembe jut, hogy mindez mekkora kohéziót teremtett akkor közöttünk. Hogy mennyire fontosak voltak az éjszakai próbák utáni beszélgetések. Az egymásra való feltétel nélküli, önzetlen odafigyelés, a jót tenni akarás, ami mind-mind Ruszttól ered. Azt gondolom, hogy az ő személyiségében már egész fiatal korában megvolt az az erő, amely később alkalmassá tette őt nagy színházi építmények létrehozására. Szigorú volt az értékrendje, nagyon kontúros is, szinte ki lehetetett tapintani, hogy mi van benne. Ugyanakkor mágnesként vonzotta magához a tehetséges embereket, mindenre volt szeme és figyelme, és tudott bánni külön-külön is meg együtt is velünk.
– Majdnem egykorúak voltatok.
– Öt évvel volt idősebb.
– Ruszt épp a színművészetit végezte, ti is többnyire egyetemisták voltatok. Azonos nemzedékbe tartoztok.
– Igen, ez egy generáció volt.
– A kis korkülönbség ellenére kialakult valami hierarchia köztetek? Vagy inkább a baráti viszonyra alapozva dolgoztatok?
– A színház szerintem nem működhet egyfajta hierarchia nélkül. A piramis tetején természetesen Ruszt állt, de lejjebb is megvolt a szigorú rendje annak, hogy ki hova tartozik. Az első években megfellebbezhetetlen volt Kristóf Tibi, Sólyom Kati és Fodor Tamás tekintélye. Ezután következett Hetényi Palya, kicsit lejjebb Halász Péter meg én csatlakoztunk hozzá. Ezután következtek a fiatalok, Székhelyi Jóska, Andai Györgyi, Helyey Laci. Le is tudnám rajzolni, hogy kinek hol volt a helye a hierarchiában, anélkül, hogy ezt bárki érzékeltette, számon kérte volna. Nyilván valamilyen módon – talán a szereposztásokból is adódóan – Ruszt diktálta ezt a piramist, ami kicsit a profi színházak felépítéséhez hasonlított.
– Hogyan dolgozott Ruszt veletek?
– Tudta mindenki, hogy mennyire ragaszkodott a formákhoz. Nagyon fontos volt neki az előadás szerkezete, gesztusrendszere, de fontos volt a verbális része is. Tehát betanított mondatokat, előírt gesztusokat. Ez látszólag kötöttséget jelentett, a kivitelezésben majdhogy nem rabságot, amit mi nem szenvedtünk meg, mert akkor nekünk, vagy beszéljek csak a magam nevében: nekem nem volt önálló gondolatom, véleményem a színházról, és eszköztáram sem volt ennek kifejezéséhez. Megpróbáltam hát a Jóskától kapott gesztust megcsinálni (nyilván eleinte rendkívül mereven, gátlásosan), próbáltam követni az általa előírt dikciót (szinte még beszélni sem tudtam akkor), és ez a látszólag nagy kötöttség a végtelenül nagy szabadságra jogosított fel engem, hisz akkor már nem a mozdulatokkal, hangsúlyokkal kellett törődni, hanem meg lehetett azokat tölteni belső tartalmakkal. Ő is erre volt a leginkább kíváncsi. Az által megszabott rendszerben elkezdtünk egyszer csak magunkról vallani. Az rögtön kiderült egy tekintetből, egy mozdulatból, hogy az adott gesztus megtelt-e belső tartalommal, kialakult-e mögötte valamiféle személyes fedezet. Az általa előírt formákkal Jóska arra adta meg nekünk az esélyt, hogy saját magunkról tudjunk minél többet elmondani.
– Honnan volt Ruszt színházi tudása, hisz maga is akkor tanulta a rendezést a főiskolán. Gondolom nem azt adta át, amit Nádasdy Kálmántól tanult.
– Ruszt merész újító volt. Akkor én nem tudtam, talán a többiek sem, hogy a Karnyóné egy szál dobogóval, két létrával meg egy paddal, az a formanyelvet, illetve a színház eszköztárát tekintve korszakos újításnak számít. Mi ezt evidensnek tartottuk. De a 60-as évek magyar színjátszásában forradalmi tett volt így fogalmazni. Ruszt kétségtelenül őstehetség volt, akiben már eleve benne volt mindaz, ami később kibontásra, kifejlesztésre került. De nagyon sokat tanult – ezt nyilatkozta is – Isaszegen az egyszerű vidéki emberektől. Nemcsak a műkedvelő színjátszó előadásokból, bolondozásokból, hanem abból is, ahogy egy lagzin szerepelt a vőfély, vagy ahogy a templomban viselkedtek az emberek: az arcokból, tekintetektől, ahogy egymásra néztek, ahogy közeledtek egymáshoz.
– Abból a két előadásból, amiből én videóról részleteket láttam, groteszk játékosság, diákos humor áradt. Mennyire mondható el, hogy az Universitasnak vagy Ruszt Egyetemi Színpadon készített előadásainak ez volt a stílusa?
– Ruszt minden előadásában, a későbbiekben is, mindenhol jelen van az a huncutság, ahogyan az életről vagy a színházról gondolkodott. Amikor nagyon komollyá vált valami, akkor ő rögtön megcsinálta annak a kifordítását is. Bármelyik előadására is gondolok, érzem benne ezt a diákos pajzánságot, a fityiszmutató tiszteletlenséget. A groteszk hangsúlyozása nagyon is jellemző volt rá.
– A pokol nyolcadik körének biztos más stílusa volt.
– Arra ez valóban nem érvényes.
– Abban Grotowsksi színházának magyar megfelelőjét kívánta megteremteni. Gondolom, rengeteget tréningeztetek hozzá. A korabeli írásokban, beszélgetésekben rendre a kegyetlen színház fogalma tér vissza az előadás kapcsán.
– Grotowskit mi is láttuk, és el voltunk varázsolva tőle. A szertartásokban hívő ember élhet meg efféle elragadtatottságot. Se kegyetlenségnek, se áldozatvállalásnak nem tűnt az, amit a saját előadásunk közben végigcsináltunk. Azt gondoltunk, hogy nagyon nagy dolgot hozunk létre, és ennek a mámorában csináltunk meg mindent.
– A pokol nyolcadik köre – akárcsak a Karnyóné – több nemzetközi fesztiválon is díjat nyert. Ha ennyire sikeresek voltatok, akkor miért nem akartatok nemzetközi utazó társulattá válni?
– Mert mi igazából színház sem akartunk soha lenni. A tagok többsége sem színész akart lenni. Jogászok, bölcsészek voltak főleg köztünk. Ahogy egy amatőr együttesnél lennie kell, nem professzió volt számunkra a színház, hanem a szívnek fontos időtöltés az egyetem mellett. Nem gondoltuk – én sem –, hogy ennek később folytatása lesz. A nemzetközi fesztiválok sem a színházról szóltak elsősorban. Inkább abba a pezsgésbe, lendületbe kapcsoltak be bennünket, ami Európában végül is elvezetett 68-hoz.
– Miközben Ruszt éjszaka veletek dolgozott, nappal Debrecenben rendezett (a kettő közötti időt pedig jobbára a vonaton töltötte.). Mi vitte rá erre a kétlakiságra?
– Elsősorban a megélhetési kényszer. De az Egyetemi Színpadot tartotta az igazi terepnek, ahol a művészi elképzeléseit megvalósíthatja.
– Később megpróbálta a formaújító, stílusteremtő elképzeléseit a kőszínházakba is bevinni. Ez elsősorban a zalaegerszegi és a kecskeméti előadásokban sikerült. Hogy látod, mennyire fogadta be Rusztot mint újító rendezőt a színházi szakma?
– Azt hiszem, nem nagyon fogadták be. Valahogy nem tartozott sehova sem. Ő maga nem kereste a lehetőséget, hogy különféle brancsokba, klikkekbe bekerüljön, hogy részt vegyen bármiféle szakmai teamben, amire azért szép számmal adódtak volna lehetőségek. Ettől azonban, ha nem is gőgösen, de elzárkózott. Sokkal fontosabbnak tartotta magát a munkát. Ami pedig az eredményeit illeti, a színjátszást megújító szerepét áltatában nem ismerték el. Azt gondolták, hogy jó, amit csinál, de ennek nincs nálunk gyökere, hagyománya, előzménye. Úgy gondolom, hogy mások némi aggodalommal figyelték, hogy mi is történik Ruszt körül, és megnyugodva tapasztalták, hogy mégsincs olyan átütő ereje a működésének, mint amitől tartottak.
– Tehát nem kényszerített senkit arra, hogy másképp kezdjen el gondolkodni a színházról?
– Nem zavarta mások köreit. Nem kellett szembenézni azzal, hogy Ruszt valami fontosat csinált, amire másoknak is lépni kell valamit.
– Ezért volt megnyugtató, hogy ő alapvetően vidéki színházrendező maradt. Te később a pályádon hol találkoztál vele?
– Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez. Üldögéltem a Várszínházban – ami a 25. Színház és a Déryné Színház összevonásából létrejött Népszínház központja volt –, és egyszercsak beállított a kecskeméti csapat Gábor Miklóssal, Vass Évával, Trokán Péterrel együtt, ugyanis Ruszt lett a Népszínház egyik vezetője, és hozta a társulata egy részét. Akkor megrendezte az Egyetemi Színpad egyik sikerdarabját, Triana Gyilkosok éjszakáját, a következő évben meg egy krimit, a Tíz kiló aranyat, amiben igen jó szerepem volt.
– Két újító szellemű társulat egyesítéséből miért nem jött létre igazán jelentős színház?
– Ez számomra is kérdés. Lázár Katival azért szerződtünk 1980-ban Kaposvárra, mert nem éreztük meggyőzőnek a Népszínházban kialakult életformát.
– Később dolgoztál még Ruszttal?
– Amikor meghalt Kalocsay Miklós, akkor beugrottam a helyére a Dybukba, de mi nem dolgoztunk később együtt. Mégis tartottuk egymással a kapcsolatot, még akkor is, ha időnként évek teltek el, hogy nem beszéltünk. Ha ismét találkoztunk, ugyanott tudtunk folytatni mindent. Az utolsó fél évben rendszeresen leveleztünk e-mailben. Amikor kiderült, hogy beteg lett, elhatároztam, hogy megosztom vele a gondolataimat, mert nagyon sokat volt egyedül. Gyorsan kiderült, hogy az évek alatt nem változott közünk semmi. Ismét nagyon erős lett a kapcsolatunk.
– Mit végzett el Ruszt József a magyar színházban?
– Ha összeszedném magamat, akkor nyilván föl tudnék sorolni fontos előadásokat, általa életre hívott társulatokat. De nem ez a fontos. Mert Ruszt nem a Karnyónét jelenti nekem az Egyetemi Színpadon, a Don Carlost Kecskeméten, Az ember tragédiáját Zalaegerszegen. Ő mást jelent számomra: a kis korkülönbség ellenére is létező apai fensőbbséget, valami megfellebbezhetetlen tudást, valami állandó figyelmet, intelmet… És ha mindezt kimondva úgy érzem, hogy még mindig nem mondtam el róla, amit szeretnék, akkor nem tudok máshova nyúlni, csak az emlékeimnek abba a tartományába, amelyek nagyon személyesek. Fölrémlenek a gesztusai, a tekintete, a mondatai… De ezek is csak szavak. Azt tudom, hogy benne van az életemben, meghatározója mindannak, ami velem történt. Nemcsak abban van jelen, amit csinálok, hanem abban is, ahogy gondolkodom, érzek, közlekedem az emberek között. Én nem úgy összegzem magamnak őt, hogy a mit is végzett el a színházban, hanem úgy, hogy ő volt az, aki engem megcsinált ilyenre, amilyen most vagyok.
08. 08. 7. | Nyomtatás |