Mesterkurzus

Beszélgetés Székhelyi Józseffel

A Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója amatőrként az Egyetemi Színpadon kezdte pályafutását. Hivatásos színészként első jelentős szerepe a Ruszt József által Kecskeméten rendezett Hamlet címszerepe volt.

– Mi vitt téged az Egyetemi Színpadra?
– Engem mint forradalmár lelkületű gyereket, aki ráadásul mániákusan szerettem a színházat, hihetetlenül vonzott az a hely. Az Universitas előadásai mellett fontosak voltak a politikai beszélgetések, irodalmi estek is. Például Tersánszkyval lehetett találkozni, nagy professzorokat, például Király Istvánt hallgatni, Mensárosnak A XX. század című estjét lehetett élvezni tucatszor is, ráadásként ahogy mesélt fiatalkoráról. Ebben a lobogó, világmegváltó miliőben dolgozott egy majdnem végzett színházrendező, aki a hivatalos Egyetemi Színpadi hierarchiában természetesen csak harmadik vagy negyedik ember lehetett. A néhány éve elhunyt, rádióssá lett Petur István volt az igazgató, Dobai Vilmos professzionális rendező volt a főrendező, a remek és áldozatos, finom ízlésű Mezei Éva a Népművelési Intézetből a rendező (tudomásom szerint emlékkönyv készül róla is), és utánuk következett Ruszt…
– Aki viszont arcot adott az Universitasnak
– Nemcsak arcot adott, hanem árasztotta magából a teatrista világlátást, a lenyűgöző szakmai tudást. Az ő karizmatikus egyénisége is azt sugallta, hogy az Egyetemi Színpadon olyan szellemi világba lehet belecsöppeni, ami az iskola, a hivatalos kultúra egysíkú, unalmas világszemléletével szemben deviánsak tűnik ugyan, mégis azt sugallja, hogy a 60-as években is van alternatívája az életnek.
– Hogy lettél az Unireveristas tagja?
– Százötven vetélytársammal együtt felvételiztem 1963-ban. A többiek általában egyetemi hallgatók voltak, én még középiskolába jártam. A felvételi bizottságot nagyon meggyőzte Karinthy Móricz-paródiája, amit előadtam, így felvettek azzal a kikötéssel, hogy érettségi után majd ambicionálom a bölcsészkart. Így kerültem “alkorosként” az Universitasba. Akkor Ruszt már leszerződött Debrecenbe, mert közben elvégezte a főiskolát, de természetesen dolgozott tovább nálunk is. Igazán kétszer futottam ott össze vele. Az egyik közös munkánk az emlékezetes bukásunk volt Nancyben, a forradalmi etűd, amit igencsak félreértettek a derék franciák. Emellett A végzetes szerelem játékai második szereposztásában játszottam.
– Él még az Universitas szelleme?
– Feltétlenül. Nemcsak Jordán írt a Nemzeti Színházi pályázatában arról, hogy minden az Egyetemi Színpad miatt van, hanem én is végig “egyetemi színpadoztam”, a saját pályázatomban, csak ez nem híresült el, mert nem én nyertem. Olyan mélyen ágyazódott belénk a világlátás, amit gyerekként eltanultunk ott egymástól, Ruszttól, Mensárostól, hogy a halálunkig biztos kitart. Ruszt próbái mindig hihetetlenül izgalmasak voltak, és a csomó hozzám hasonlóan szakmailag teljesen képzetlen fiatalember számára komoly mesterkurzussá lettek az éjszakai együttlétek. Ott tanultunk meg figyelni egymásra. A színháznak ugyanis komoly szakmai argumentuma, hogy kíváncsiak legyünk a másikra. Jóskától tanultuk, hogy már abban eldől egy kapcsolat hitelessége, ahogy egymásra nézünk. Tőle tanultunk poentírozni, mozogni. Azt is tőle tudjuk, milyen ereje van annak, ha a színjátszó ura a fizikumának, ha minden porcikája ugyanazt mondja, amit a szavai ki akarnak fejezni. De azt is ő sugallta, hogy mit jelent benne élni egy adott anyagban… Mindez már az Egyetemi Színpadon szóba került, de onnan én hamar kikerültem, mert végül felvettek a főiskolára. Az igazi szakmai együttlétet számomra Kecskemét jelentette vele, hiszen az első professzionális évemben rögtön Hamletet játszottam nála.
– Ez 1972-ben történt, amikor Ruszt még a debreceni színház rendezője volt, onnan ment át vendégként Kecskemétre.
– Radó Vili bácsi, a kecskeméti direktor az Üvegfigurák-vizsgám után hívott színésznek, sőt a Hamletet is felajánlotta. Amikor megkérdeztem, hogy ki fogja rendezni a darabot, visszakérdezett, hogy ki rendezze. Erre mondtam Ruszt nevét.
– Te indítottad el Ruszt és a kecskeméti színház kapcsolatát?
– Nem szívesen beszélek erről – már csak a szemérmesség okán sem –, de hogy Ruszt a következő évben Kecskeméten főrendező lett, abban az én szolid hisztériámnak is része van.
– Miért ajánlottad Rusztot a Hamlet rendezésére?
– Mert azt gondoltam, hogy az akkor általam ismert rendezők közül kevesen tudnák jól megcsinálni a darabot, Ruszt viszont egész biztosan valami érvényeset tud róla mondani. Ráadásul nekem nagyon hiányzott még a “rusztikus” képzettségemből egy mesterkurzus, és erre a Hamlet kiválóan alkalmas volt.
– Ismerted a debreceni előadásait is?
– Igen, jártam le nézni őket. Emlékszem a Rómeó és Júliára, az Amerikai Elektrára…
– Egyfajta kettősség jellemezte akkor Rusztot: avantgarde rendező volt az Universitasban, ugyanakkor tradicionális előadásokat készített Debrecenben, mert – az egyik nyilatkozata szerint – lebénította a professzionális színházi közeg.
– Életünk szépséghibája, hogy amatőr korunkban tehetségesebbek, kreatívabbak voltunk, a munkát sokkal komplexebben, mélyebben éltük meg, mint profi korunkban, mert a struktúra már akkor is levetette magáról azt a különleges szakmai elkötelezettséget, amit mi az Egyetemi Színpadról hoztunk, és amit alapvetően Ruszt oltott az önmagát megmutatni vágyó, rendkívül tehetséges huszonéves csapatba. 
– Kecskeméten – nyilatkozta Ruszt – Debrecenhez képest felszabadultabban tudott dolgozni.
– A Hamlet próbái alatt valóban épp ezt az Universitas-feelinget tudta megvalósítani. Mondok egy példát. A kőszínházban a próbatábla egyfajta szentség. Ki volt rá írva: 10 óra, III/1. A Hamlet esetében a III/1-es beosztás azt jelenti, hogy nagymonológ:  “Lenni vagy nem lenni”. Reggel tízkor nem lehet a nagymonológot próbálni. Jóska ezt felismerte, és azt mondta: szünet. Lementünk a büfébe, ott látszólag a darabtól teljesen idegen dolgokról beszélgettünk, de egyszer csak véletlenül eljutottunk a Hamletig, véletlenül visszaszivárogtunk ¾ 11-kor a színpadra, és nem vettük észre, hogy már délután három óra van, és mi még mindig dolgozunk, miközben Ruszt szinte észrevétlenül megrendezte a nagymonológot. Tehát teljesen átrajzolódott az idő, átrajzolódott a próbatábla, átrajzolódott az idegrendszer. Nekem még extra szerencsém is volt, hogy nem volt színészházi szobám, ott csak ágyrajáró voltam, de a Hamletet ágyrajáróként nem lehet próbálni, ezért Radó Vili bácsi felajánlotta az akkor még hivatalban lévő szegény Turián Gyuri főrendezői szobáját, ahol volt egy heverő is, és ha hiszed, ha nem, én három és fél hétig ki sem tettem az utcára a lábam, végig a színházban voltam összezárva Hamlettel.
– Három és fél hét alatt készült el az előadás?
– Igen. Természetesen először mint friss diplomás titán hisztériázva felrohantam az igazgatóságra, hogy a Hamletet nem lehet ennyi idő alatt megcsinálni, halasszuk el a bemutatót, de Radó Vili bácsi, az én direktori példaképem, azt mondta: “Ide figyelj! Minden premier akkorra készül el, mikorra én kitűzöm, mert én vagyok a színház igazgatója. Neked egy feladatod van: foglalkozz a szereppel, van abban munka elég. Szevasz.” És el lehetett készülni három és fél hét alatt.
– Mennyire voltál elégedett ezzel az előadással, ezzel az alakítással?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy átrendezte az életünket. Kecskeméten a premiert követően három és fél hétig játszottuk a darabokat, amelyek ezután lekerültek a műsorról, mert jött a következő bemutató. A Hamletet a Párizsi vendég című zenés vígjáték követte volna, de az a bemutató csúszott, mert olyan nagy sikere volt a Hamletnek, hogy a város rendelt még egy hetet belőle. Így felborult a műsorrend. A csilláron is lógtak. Békés Bandi, a főiskolai mesterem a büfés Lajos hokedlijén nézte végig az előadást. Ezt ma már alig lehet elképzelni. 
– Mi fogta meg a kecskemétieket? 
– Az előadás hihetetlen ereje és szelleme, furcsa, áthallásos politikuma, ami áradt az előadásból. 68 nagyon közel volt. A mi Hamletünk nem egy elegáns, szép királyfi volt, hanem egy lobogó, deviáns fiatalember, aki az igazságérzettől és a szabadságvágytól vezettetve szétfeszítette az udvart, szétfeszítette az adott hatalmi struktúrát. Amikor azt mondtam, hogy Dánia börtön, akkor felnyögtek a nézők. Rosencrantz-nak és Guildensternnek nem fuvolát nyújtottam át, hanem egy meztelen tőrt: az volt a “fuvola”. Ez a gesztus azért volt természetes, mert olyan voltam, mint egy terrorista. Mint egy forradalmár. Mint a 68-as párizsi diáklázadás bácsmegyei letéteményese. Hihetetlen ereje volt a figurának. Nem tudom, hogy ebből mennyi köszönhető az én munkámnak, annak az elborult agyú lobogásnak, amivel a királyfit felruháztam, sőt “leruháztam”, hiszen mezítláb játszottam.
– Játszottál más Ruszt-rendezésben is Kecskeméten.
– A következő évben a Troilus és Cressidában, amivel botrányt csináltunk Budapesten. El tudod képzelni, hogy az operettszínházi vendégjáték végén – ahol 1200 néző látta az előadást – 28 percig tartott a taps? Majdnem egy felvonásnyi időn át.
– Mi volt a siker titka?
– Talán az – és ezt nagy tisztelettel mondom az akkori kollégáim felé –, hogy egy nem létező, névtelen együttesből erős társulatot formált. Mi nem voltunk azonos súlycsoportban akkor a Nemzetivel, a Madách Színházzal, a Tháliával, a Víggel. Ki tudta akkor, hogy ki az az Andorai Péter, Trokán Péter vagy Székhelyi József? Mi afféle snidlingek voltunk a Gábor Miklósok, Darvas Ivánok, Sinkovits Imrék, Benkő Gyulák, Páger Antalok, Ruttkai Évák szemében, ha egyáltalán tudtak rólunk. De Jóska társulatformáló karizmája pont abban érhető tetten, hogy a hátrányokat, a ballasztokat, a hendikepeket elképesztő szakmai tőkévé tudta transzformálni. Szegény Hetényi Pali pösze volt, de ezekre a rossz susogókra Ruszt olyan szerepet osztott, hogy annak karakterizáló ereje volt. Én sem egy hősi alkat voltam, szakmai gyerekkoromban sem, hanem egy karakterfigura. Hamlet nyilván ezért is lett egy díjbirkózó alkat, aki szétfeszített maga körül mindent.
– Ruszt színházi gondolkodása a struktúrán belül igazán csak Kecskeméten és Zalaegerszegen tudott érvényesülni.
– A struktúráról nekem akkor is rossz véleményem volt, most is rossz véleményen van. Ha úgy tetszik, egész pályafutásom érzelmi muníciója ez a düh, hogy rossz a struktúra. Ezzel csinálom a színházamat (most véletlenül főigazgatóként), rendezem a darabjaimat, játszom a szerepeimet.
– Hogy lehet ezt a véleményt struktúrán belül kifejezni?
– Úgy, hogy folyamatosan veszekszem szakmával, fenntartóval, mindenkivel. Egyrészt a struktúra védelméért és gondozásáért, másrészt az ésszerű lebontásáért. Ez ambivalens helyzet. Meggyőződésem, hogy ameddig jobbat nem találunk, nem szabad szétverni. A jelenlegit kell csúcsra járatni.
– Ruszt ezt hogy csinálta? Veszekedett? Kivonult?
– Ruszttal rosszul bánt a struktúra, és ő is rosszul tudta elviselni a struktúrát. Az volt a meggyőződése, hogy a magyar színjátszás – a hagyománya révén is – társulatközpontú, és ha nem tudjuk a társulatainkat megformálni, fenntartani, fejleszteni, akkor rossz színházat fogunk csinálni. Akkor csak hol jobban, hol kevésbé jól fogyasztható előadásokat fognak létrehozni a struktúra tehetetlensége folytán egymáshoz sodródott emberek. De esélyük sincs arra, hogy társulattá formálódjanak. Ahhoz kell egy közös nyelv, egy együttesen felvállalt kifejezésmód. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egyenruhát kell hordanunk, de a szemléletünknek, a színház megvalósítása körüli filozófiánknak azért azonosnak kell lennie. Ez azért kellene, hogy más rendezőkkel való munka után a mester olyan állapotban kapja vissza a csapat tagjai, hogy ugyanott tudja folytatni velük a munkát, ahol abbahagyta. De a mostani struktúrában mindent elölről kell kezdeni,
– Kecskeméten részben olyan színészek voltak, akiket ő hívott oda, részben maradtak a régi társulat tagjai.
– Ez az arány 8:2 volt a régiek javára. Ruszt az adott társulat varázsainak mérnöke volt.
– Hogy sikerült mégis a rutinból, a rossz beidegződéseikből kimozdítani a színészeket?
– Valaminek történnie kellett, mert nem létező segédszínészekből országosan ismert sorsok bontakoztak ki. Nyilvánvalóan ez Ruszt színészpedagógiájának az eredménye. Ami adott esetben a tökéletes szabadságot is jelentette. A Troilus és Cressidában, ha hiszed, ha nem, egyetlen instrukciót kaptam Thersitesnek, a mocskos szájú görögnek a megformálásához: játsszak a többiekhez képest ellenritmusban és dinamikában. Innentől kezdve végtelen volt a szabadságom, minden azon múlt, hogy mennyire vagyok fantáziadús, mennyire vagyok korrekt vagy önkorlátozó, hogy a többiek elé tolakszom-e, vagy az összjátékban próbálom-e megtalálni a helyem. Hogy egyáltalán mennyire vagyok képes koncentráltam figyelni.
– Mi volt Ruszt színészpedagógiájának a lényege? Egyfajta mentalitás átadása, technikai tudás felépítése vagy egy személyiség kibontása?
– Minden egyszerre. A pedagógiának több rétege van. Egyrészt az adott képességek felismerése és fölismertetése, ugyanakkor ezek reproduktív gyakoroltatása. Ez a kényelmesebb út. A másik – ezen járt Ruszt is – egyfajta beavatási pedagógia, ami majdhogynem a szakrális szertartásokhoz hasonlít. Ez egyszerre akarja megerősíteni és elbizonytalanítani a “tanítványt” a képességeiben. Egyrészt legyen elég tudása arról, hogy mit tud, mire képes, másrészt legyen kételye is magával szemben, azért hogy ne legyen gőgösen merev. Kerülj tisztába azzal, hogy ki vagy te, de azzal is, hogy ki nem vagy. Egy öntörvényű pályán egy öntörvényű művészalkat nehezen szembesíthető azzal, hogy ő mi nem. Mert a sok csalódás sebet okozhat. Ezért az elfogadás bájával kell sebezni. Ruszt ezt is tudta. Nagy mester volt ő, mágus…
– Ha ez igaz, akkor miért ennyire hullámzó a pályája? A folytonos helyzetbe kerüléseket rendre az azokból való kihullások követték.
– Ez Magyarország. A pályára tökéletlen alkalmatlan, stupid “helyzetben levők”, direktorok, főrendezők számára tehertétel volt az ő jelenléte. Nem is értették Rusztot. Miután nem értették, ingerültek lettek tőle. Miután ingerültté váltak, einstandoltak. Miután einstandoltak, megnyugodtak, hogy ők jók, a Ruszt pedig nem. Nálunk általában így járnak a tehetségek. Felismerjük, hogy súlyuk van, de inkább ne legyen súlyuk. Ez ilyen egyszerű nálunk. Ugyanez történt itt Szegeden Szent-Györgyi Alberttel is. Nem itt lett Nobel-díjas, hanem New Yersey alsón.
– Ruszt kétszer is dolgozott Szegeden. Az egyik kivonulásából született meg a zalaegerszegi színház, a másik botrányos szakításból jött létre a Független Színpad. De Szegeden három-négy évente újabb és újabb színházi botrányok születnek. Az egyik legutóbbinak majdnem áldozatául esett a Szegedi Kortárs Balett, akiket az elődöd kirúgott a színházból.
– Aznap, amikor kineveztek, visszahívtam őket. Pedig itt valóban nem ez volt a szokás. De én az Egyetemi Színpadon másképp szocializálódtam.
– De mi ez a szegedi átok?
– Ez nem szegedi jelenség. Ez az ország mindig a saját halottjának tekinti azokat, akiket nem tekintett a saját élőjének. Most mindenki saját halottjának tekinti Ruszt Józsefet. Saját élőjükként viszont nehezebben viselték el. Ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik az is, hogy egy olyan társadalmi korszakban működött, amikor voltak megbocsátható homoszexuálisok és megbocsáthatatlanok. Ő abba a kategóriába tartozott, akinek nem nézték el a másságot. Ez az országot nem tűrt el semmilyen másságot. Aki kikezdhető volt, azt ki is kezdték. És ebben a nagyon előítéletes világban Ruszton volt egy olyan stigma, amivel nagyon nehéz a hatalomban lévő emberekkel polemizálni. Megjegyzem, ez még ma is problematikus kérdés, a demokrácia 15. esztendejében is. (Mindig van arra hajlam, hogy mi mondjuk meg a másikról, hogy ők mi vagyunk-e, vagy mások.) De azt mondta Brecht, hogy ha meg akarod váltani a világot, már pedig akard, akkor el kell fogadnod olyannak, amilyen.
– Ruszt ezt mennyire vette figyelembe? Beletörődő volt vagy harcos?
– Önironikus volt. Amíg lehetett, addig harcolt, de amikor észrevette, hogy a harca szélmalomharc, és megalázó helyzetekbe keveredhet, vagy önfeladó kompromisszumokra kényszerülhet, akkor csomagolt és ment. Nem volt több érve.
– Ezért mindig afféle zárvány-helyzetekben alkothatott csak igazán jelentőset.
– Kódolva volt az alkatában, hogy ő zárvány.
– Kívülálló maradt?
– Az opera világában prózai rendező volt, a próza világban pedig operarendező. Nehéz ember – hihetetlen nagy formátummal. Ha nem lett volna nehéz ember, akkor nem lett volna Ruszt.
– Nagyobb kompromisszumkészséggel kellett volna rendelkeznie, hogy ne maradjon kívülálló?
– Bizonyos technikákat muszáj megtanulni, még ha utálom is őket. A lobbi szót gyűlölöm, mert nem jelent egyebet, mint hogy az ügyeket nem a hivatalos teremben intézzük el, hanem a lépcsőfordulóban. De ameddig a világ legitimálja a lobbit (manapság vannak lobbikutatók, sőt lobbi intézetek is), a célom érdekében nekem is gyakorolnom kell ezt a formát. Például azért is, hogy végre tudjam hajtani azt a programot, amit Ruszttól tanultam. Hogy itt a szegedi színházban, ahol mindig főigazgató úrnak meg direktor úrnak szokták szólítani a vezetőket, engem papának hívnak, meg Jocóznak, ezt ennek a technikának köszönhetem. Ha ezt meg tudod csinálni, akkor talán azt is el tudod érni, hogy tudsz társulatot építeni, és talán megvalósulhat valami abból a szeretetszínházból, amiről Ruszt álmodozott.
– Ruszt nem tett meg mindent azért, amit el akart érni?
– Volt, amit nem vállalta fel. Vagy azért, mert nem akart még jobban konfrontálódni, vagy azért, mert félt a sebezhetőségétől. Ez különösen akkor vált fontossá, amikor nem volt mögötte egy olyan rendkívül erős védőháló, mint Radó Vili, aki mindent el tudott intézni. Amikor azonban Vili kihullott mögüle, akkor Rusztnak magának kellett volna elintézni a dolgokat, de ezt már nem tudta felvállalni.
– Te előbb eljöttél  Kecskemétről, mint Ruszt.
– Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy van a vidék Magyarország, és van a Budapest ország. Én mint tősgyökeres budapesti, visszavágyódtam Pestre. A másik az, hogy nekem gyerekkori álmom volt, hogy egyszer a Madách Színház tagja legyek. A Madách Színházat tartottam a világ legjobb színházának. Hihetetlen fontos hely volt számomra. Ott játszott Pécsi Sándor – mindmáig legnagyobb bálványom. Lenyűgözött Gábor Miklós vagy Mensáros László is. Amikor megcsörrent a telefon, és Ádám Ottó közéjük hívott, előbb csak egy beugrásra, aztán szerződést is ajánlott, akkor nem mondhattam nemet. Végigcsináltam a szezont, és elköszöntem Kecskeméttől.
– Mások épp fordított utat jártak. Gábor Miklós és Vass Éva a Madáchból szerződött le Kecskemétre.
– Ma már értem őket. Akkor csodálkoztam, de minden csoda három évtizedig tart.
– Mit végzett el Ruszt József? Mi marad utána mint színházi ember után?
– Néhányunkban magától értetődővé tudta tenni, hogy nincs fontosabb dolog a színháznál. Mély humánum áradt belőle, nagyon nagy szeretet és az életnek, a szépségnek, az ember iránti elkötelezettségnek a tisztelete – noha ebben nyoma sem volt annak a patetikusságnak, tanáros-papos kenetteljességnek, ahogy ezt most meg tudom fogalmazni. Meg azt oltotta belénk, hogy a társulatépítésnél szentebb kötelesség nincsen. Hogy fölnövesszük egy színészsorsot a kis Ostricokból az Edgáron át a Hamletig, majd Learig. Hogy építsünk a személyiségekre, és ne rablógazdálkodást folytassunk velük. Kevés ilyen karizmatikus alak volt a mi életünkben. Talán Nádasdy Kálmán lehetett hasonló.
– Miközben Ruszt teljesen mást csinált, mint a mestere.
– Nem a mestert utánozta, hanem a mester tanításai alapján új útra tért. Színházi őstehetség volt. Szerintem eleve mindet tudott. Ebbe a színházüzem teljes technikai ismerete éppúgy beletartozott, mint az emberi–művészi tudás. A lámpapark, a kelléklista, az állomány emberi egyeztetőlapja, az irodalom, a dramaturgia, a zene ismerete. A humor. Az önirónia. A látvány. A ritmusérzék. A teljesség igénye nélkül ezt a komplex szellemi és gyakorlati tudást jobb híján ma színháznak hívjuk.
08. 08. 7. | Nyomtatás |