Zapptime Compagnie Non Nova társulat

Két vékony férfi nagyjából egy órán keresztül labdákkal zsonglőrködik. Hol egymaguk bűvészkednek az esetenként hatra is felduzzasztott számú golyóbisokkal, hol pedig egymásnak dobálják azokat. A gyorsan változó képekben a (cirkusz)színészek egyszer pokémon-gépemberek, másszor munkások, olcsó bűvészek, a tévében tizenöt perc hírnévért küzdő ripacsok vagy éppen nehezen, sőt egyáltalán nem megfeleltethető (azonosítható) alakok. A zene pedig csak szól, az egyes részekét két sajátosság kapcsolja össze: a lehengerlő hangerő és a monoton ritmikusság.

A francia Compagnie Non Nova társulat Zapptime – egy kapcsolgató éber álma, kortárs cirkusz színház című produkciója próbára teszi a befogadót. Elsőként mindjárt kissé szokatlan önidentifikációjával: cirkuszszínház. Mit takar ez a címke? A szín, eltekintve a két oldalt elhelyezett projektortól, illetve a nézőtérrel szemben álló, mozgatható, agyonzsúfolt kellékes-szekrénytől, üres. Ebbe a térbe robban be a két színész, akiknek jelmeze, illetve mozgása hűen megidézi az akciórajzfilmek képi világát: élénk színű, eklektikus, főként nylon ruháikban viselkedéssablonokat ismételnek. A jobb oldali kivetítőn számítógépes harci játékok illetve a Pokémon című rajzfilm kiemelkedő pillanatai futnak. Mindeközben a “szupermenek” szemeteszsákokat szórnak szét a színpad elején. Itt ér véget a digitális brutál, nyílt színi átöltözés után munkásmellényben áll a két alak a színre, és elkezdik véget nem érő virtuóz labdagyakorlataikat. A kivetítőn futó filmen is ők láthatóak, amint dobozokat pakolnak szisztematikusan egymásra. Mikor a dobozfal elkészül, a két Pokémon imitátor előront és mindent tönkretesz, a munkások pedig a rutin fáradt nyugalmával újra kezdik a látványosan felesleges és haszontalan munkát. Eközben a színpadon egyre több labda vesz részt abban a játékban, mely tökéletesen rímel a filmrészletre. A golyók mindig ismétlődő, alig variálódó röppályája ugyanolyan monoton, unalomig ismert és ezért virtuóz cselekvésre készteti a színészeket a színpadon, mint a dobozok és az általuk meghatározott munka diktatúrája a filmen. A két első jelenet alapján körvonalazható egy értelmezési lehetőség, mely a feltűnővé, érdekessé maszkírozott és a mindennapiságában is artisztikus test szembesítésén nyugszik. Az előadás további képei alátámasztják és árnyalják is ezt a megközelítésmódot. A tér jobb oldalán az egyik színész feltűnő színű ruhákban, a természetesség látszatára még csak nem is törekvő parókában hullahopp karikát pörget. A háta mögött a kivetítőn különböző népszerű tévéműsorok (például a Legyen ön is milliomos) képei villódznak. Elkeseredett küzdelmét a feltűnésért, a fogyaszthatóságért bal oldalt egy majdnem teljesen csupasz emberi test labdagyakorlatai ellensúlyozzák. A bal oldali kivetítőn a ruhátlan színésznek van egy virtuális “hasonmása”, aki ugyanazokat a mozdulatsorokat hajtja végre, mint ő. A filmen rögzített alteregó és az élő test együttműködése több szempontból is említésre méltó. Egyfelől játékra szolgáltat lehetőséget, hiszen a színész többször is határozott érdeklődéssel figyeli, hogy “tükörképe” miért jár tőle független utakon. Másfelől olyan élmény keletkezik, mely elsősorban nem a befogadó intellektusára, hanem érzékeire hat. A labdákkal összeolvadó emberi test(ek) látványa és a dobás zajainak egyhangú ismétlődése olyan vizuális és akusztikus asszociációsorokat generál, melyek nem rendeződnek (és nem is rendeződhetnek) egy totalizáló értelemmé, “jelentéssé”. A feldíszített, fogyasztásra szánt és a csupasz, kiszolgáltatott emberi test párhuzama, viszonya ebben a képben tehát módosul. Az előbbihez egy határozott (és meglehetősen általános) társadalomkritikai él és jelentés rendelődik, míg az utóbbi esetében az érzéki élmény válik hangsúlyossá. A test, amely kiszolgálja az arctalan fogyasztó igényeit, amelyet el kell takarni, be kell fedni, hogy tökéletesebbnek látsszon eklektikusnak és talminak mutatkozik a labdáival összeolvadó emberi test sokkoló látványossága mellett.  Az előadás a továbbiakban megtartja ezt a szerkesztési módot, mely a létrejövő értelmet a virtuóz emberi test képeivel szinte ellényegteleníti.
És talán ebben áll(hat) a cirkuszszínház lényege. Színház, mert nem csak az emberi test lenyűgöző leleményeire fókuszál, és cirkusz, mert a jelentés újra és újra kétségbe vonódik, hogy átadja a helyét a már nem emberi testek terhelő látványának.
Czékmány Anna
08. 08. 7. | Nyomtatás |