E-motions Budapest Táncszínház

Émotions – érzések, érzelmek franciául – mégpedig egymás után négy: a félelem, a szomorúság, a düh és az öröm. Aki elolvassa a társulat szórólapját az előadás előtt, az már tudhatja: ezek különböző megközelítéséről lesz majd szó, így aztán jó játék a visszakeresés, a felismerés. Ráadásul nem is túl nehéz játék, mert a francia Marie-Laure Tarneaud 1 órás darabjában teljesen “méretarányosan” és az írásban megjelölt sorrendben követi egymást a négy alapérzelem megfogalmazása.

Indulásként hullámhegyeket vetít a hátsó vászonfalra (a víz visszatérő motívum lesz a darab során); s ezek robaja, súlya kelti a színpadon az első pánikot (nyilván táplálta ezt az ötlet alakulásakor a mindenki hétköznapjait tematizáló cunami), innen indul a félelem. A vízbefúlástól való rettegést, a kétségbeesett menekülési próbálkozásokat adekvát  kortárs tánc mozdulatok adják vissza: nincs mutogatós szájbarágás. A tétel vége felé mintha az irónia is megjelenne (legalábbis remélhető, hogy a szemmeresztgetősre vett mű-félelem szándékolt, mert ellenkező esetben kínos előadói hiba), s a “hova kerültem, hova jutottam?” riadtságát egy szép átkötő képpel taszítja tovább a szomorúság felé.
Az átvezető kettős az est legeredetibb, legszellemesebb része: itt értelmet kap a vetítés, a világítás, a hang, a test, a gesztus. Itt világos az irónia – a kicsi ember folyton az órájára nézve rohanja le ugyanazokat az utakat, míg a széles, szenvedélyes mozdulatokat végző lány elölről megvilágított alakja óriás kontúrokat vet a háttérre.
Mellette éles fényminta forog a falon, mintegy mókuskerék gyanánt. A lány tíz méter, a fiú apró, nyughatatlan, s érzi, hogy fel sem érhet addig az óriási árnyékig: sem ideje, sem alkalma. Ez a szomorú bohócszám vezet át a szomorúság tételéhez. Érthető, hogy ezután a lehangoltság veszi át a terepet. A lassúbb mozgások, a föld felé irányulás jellemzi a letargiát ábrázoló mozgást. S mint a nihil érzetéből általában, szinte egyenesen következik ezután a frusztrált egymás ellen feszülés: a düh tétele. Az erősítőkből a nagyvárosi csúcsforgalom dudáló kórusa bőg, s megadja az alaphangot az ideges és türelmetlen önromboláshoz, mely azután – kemény diszkózene mentén – őrületes vadulásig fajul. A csajok hisztiznek, a fiúk akrobatikus bunyókba bonyolódnak. A tétel végére szó szerint mindenki kivetkőzik magából: gúnyos, provokatív tekintettel fixálva a közönséget, lehajítják magukról a ruhát, nadrágot – testszínű alsóneműik meztelenséget jeleznek –, így hullanak szét a padlón. Ekkor ismét megjelenik a vásznon a vetített tenger, most békésebben hömpölygő, partot nyaldosó hullámokkal: maga a nagy kék megnyugvás.
A táncosok lassan eszmélnek, mosdást imitáló mozdulataik a megtisztulást jelzik, s az ezt követő kettős maga a tiszta ártatlanság, kedvesség, szeretet. A szinte gyermeki öröm jegyében kapcsolódik a párhoz a csapat (lassan visszakerülnek a ruhák is), hogy azután áradó mediterrán dallamokra pergő és virtuóz latin táncnyelven örüljenek...
A lezárás pedig maga a játék, itt már tánc nélkül, egyszerű “eljátszásiból” azon tüsténkedik a csapat, hogy az óriási piros e, m, o, t, i, o, n és s szivacsbetűkből össze tudjanak rakni egy értelmes szót. Ez természetesen végül sikerül is – a közönség pedig ezt is, és az előadás igen komoly előadói teljesítményét is hálásan jutalmazza.
Kellemes, tiszta és egyértelmű játékról van szó, amelyben az eklektikus zenei montázs kötőeleme a vízzel társítható (vihar, eső, vízpart, vízimadarak) természeti hangok: ezek visznek át tételről tételre. A jelmezek egyszerűek: nadrág és ujjatlan póló a fiúknál (s az egyik lánynál), rövid, színes “civil” ruha és vele egyszínű körömcipő a lányoknál; nyilván egyszerre kívánja aláhúzni az életszerűséget, az “életből lesettséget”, valamint azt, hogy nem kíván a jelmezekkel tolakodni. (Ugyanakkor, míg a fiúk végig mezítláb táncolnak, a lányok néha jelentőségteljesen megszabadulnak magas sarkú cipőiktől – nyilván szerepet játszik ebben némi gyakorlatias szempont is.)
Szinte mindig, mindenkit a színpadon látunk: 4 lány és 3 fiú teszi ki most a Budapest Táncszínház társulatát: Csetényi Vencel, Hain Ildikó, Katona Imre, Lakatos János, Nagy Grácia, Somorjai Ildikó (a sérült Ujszászi Dorottya helyén) és Zsadon Flóra. A szórólap egyiküket sem nevezi meg, de talán most tényleg a társulatiság a jellemző. A tételekben élénken váltják egymást a ki-befutásokkal kötött egyéni, páros, hármas, négyes (stb.) pillanatok, az összbenyomás ennek ellenére, sőt talán épp ezáltal: a csoport, a csapat.
Jó, hogy Földi Béla gyakran hív vendégeket csupa egészen fiatalból álló társulatához (szemmel láthatóan fejlődik mindenki a változatos “táplálékon”), az pedig bizonyára külön ajándék nekik, hogy Marie-Laure Tarneaud darabját a franciaországi próbaidőszakot követően Limoges-ban mutathatták be, április végén. Itt nálunk, Európában ez akár természetes is lehetne...
Lőrinc Katalin

E-motions
Budapest Táncszínház

Fény: Philippe Lacombe
Koreográfus: Marie-Laure Tarneaud
Előadók: Csetényi Vencel, Hain Ildikó, Katona Imre, Lakatos János, Nagy Grácia, Somorjai Ildikó, Zsadon Flóra

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 7. | Nyomtatás |