Azok a koreográfusok…

Azok a nők, azok a férfiak – Lotharingiai Nemzeti Balett

A Lotharingiai Nemzeti Balett estjére csődült a szakma: táncosok, kritikusok és kurátorok egyaránt beültek puccban a Millenárisba. És jól ráfáztak. Sajnos, minthogy kicsiny hazánkat, arany szegletecskéjét a nagyvilágnak igen ritkán vizitálják külföldi táncegyüttesek – arany szegletecskénk Trafó nevű sarkocskáját kivéve, amit amúgy épp most lehetetlenítenek el –, ha felcsillan egy francia név, rohanunk. A szokás az, hogy ha egetverően pocsék produkciót kapunk, akkor is vörösre tapsolja tenyerecskéit arany szegletecskénk nomád közönsége. Nos, most annyira unalmas, száraz és régi koreográfiákat hoztak Lotharingiából, hogy legalább a vörösre tapsolás elmaradt. Az Azok a nők, azok a férfiak című est “kortárs balettkoreográfiákat” ígért. Ha ez valóban így van, Lotharingiában eljött a Végítélet Napja.
Mestyán Ádám

Mert mit tegyünk, a Ballet National de Lorraine három olyan nevet írt a színlapjára, amik pazar légycsalétekként szolgáltak. Mi pedig rárepültünk. Az első darab koreográfusa a legendás Angelin Preljocaj, aki albán származású, ma franciaként számon tartott művész. Saját társulata is van, igazán érthetetlen, hogy akkor miért készít másoknak rossz műveket. A második alkotást Jean-Claude Gallotta nevével adták el. Ő filmeket is készít, 1979 óta saját társulattal rendelkezik, jelentős és formabontó alkotó. A harmadikat Malou Airaudo jegyzi, a magyar közönség a Beszélj hozzá című Almodovar-filmből is ismerheti. Pina Bausch vezető táncosa volt, és itt bemutatott műve alapján jobban is tette volna, ha az marad. Bár a három ásításra kényszerítő etűd közül még mindig ő volt a legélénkítőbb. Egyszóval, három igazi legenda melléktermékét hozták el a kedves lotharingiaiak.
Preljocaj művének címe La Stravaganza, amit állítólag “Peter Martins, a New York City Ballet igazgatója kérésére írt a neves amerikai társulat számára”. A tizenkét táncosra komponált darab kissé gyermeteg szüzsét kapott. Hat szürkésfehér, seszínű mezben hajladozó táncos hat középkorias kosztümbe öltözött párjával szembesül. Hogy a Jók vagy a Rosszak, a Jelen vagy a Múlt, esetleg Vegetáriánusok vagy Húsevők dichotómiáját jelenítik-e meg, nos, ez nem eldönthető kérdés. Annyi bizonyos, hogy valamiért a nők mindkét oldalon simogatják és istenítik férfijaikat. Aztán, már ahogy a kétosztatú narratívákban lenni szokott, az egyik seszínű hölgy beleszeret egy kosztümös macsóba. Egyik csoport se nézi ezt jó szemmel, s néhány rendkívül harcias pas de deux után kitaszítják a lányt. A férfi, úgy látszik, konformabb. A megrázó cselekmény után arra ébredünk, hogy a lány egyedül áll a színpadon, majd kifut. Az allegóriákban és balettelemekben bővelkedő történet bárgyúságától, az alkalmazott technikák ódivatúságától kissé kábán, engedelmesen kimegyünk a szünetben, hogy átrendezzék a színpadot.
Visszatéréskor meglepődve látjuk, hogy mindössze egyetlen szék került a térbe, mint új díszletelem. Nyilván minden energiájukat megfeszítve, halálos rohanásban díszletezett a Millenáris teljes technikai személyzete. De sikerült: mire beül a közönség, őket már nem látjuk, csak a széket. E bútordarab Gallotta úr Docteur Labus című darabjából kivágott duett kelléke, mely a Kouchotte et Kanélie sokat sejtető címet viseli. A duettben kissé talán túlontúl viccesen az a történet vagyon elmesélve, mely szerint a démoni, sportos nő őrületbe kergeti a kissé tétova, szemüveges férfit. A piros mackóban tréningező hölgy eleinte mintha a hím hatása alá kerülne, később azonban dominává lényegül. A férfi nyakát hóna alá szorítva kivonul a színpadról, előtte még középre hurcolja, mintegy bemutatva, hogy szemléljük egy percig. A darab folyamán olyan megrengető, a kánon vasbilincsét porrá zúzó akciókat szemlélhetünk, mint a fenék kinyalása, hátulról szeretés és cipőnyalás. Nagyon ritkán el-el lehet mosolyodni keserves humorukon, de annyira izzadtságszagú és poros (egy 1988-as koreográfiáról van szó!) a mozgásrendszer, hogy belepirul az egyszeri kritikus. S nem épp időtálló mestermű a szóban forgó duett – hű képet fest a 80-as évek végén uralkodó francia táncesztétikáról.
A látványosan fogyatkozó közönséggel megint kivonulunk a szünetre, remélve, hogy a hősies berendezők ezúttal is feladatuk magaslatán állnak. Miközben találgatjuk, hogy most talán egy lámpaernyő, esetleg ruhafogas miatt kell kivonulnia kétszáz embernek, lelkiekben készülünk a zárócsapásra, a final countdown jelenségére. Airaudo alkotása, a Je voudrais tant… (Annyira szeretnék...) a műsorfüzet szerint 16 táncost vonultat fel. Én ugyan rendkívül rossz vagyok matematikából, de csak 13-at számoltam. A díszleteseknek viszont valóban akadt munkájuk, hiszen egy szélgép mellett még egy óriási lépcsősort is be kellett állítaniuk. A koreográfia, mely szintén a 80-as évek termékeny légkörének nyomait hordozza magán, ezen a lépcsősoron játszódik. A cigányzenére (talán Andro Drom?) komponált darab számomra teljességgel érthetetlen. Néha ugyanis úgy tűnt, hogy volna valami történet – a vadul mulatozó ifjak között egy széplélek –, aztán mégse. Kissé a Grease című rocky-opuszt juttatva eszünkbe, a fiatalok fel-alá rohangálnak, némelyik egy-egy szólót táncol, a végén pedig a társulat legkisebb táncosnője, a pöttöm, ám tüzes cigánylány szerepét igyekszik eljátszani, vajmi kevés hitellel. Olykor azért élvezetes ez a darab, mármint annak, aki szereti a show-táncot. Csak a hosszú lírai részek alatt alszik el.
Összességében tehát a Lotharingiai Nemzeti Balett behúzta a szervezőket a csőbe. Nem tudom, mennyibe került idehozni őket vagy legalábbis turnéjuk során egy előadást ideszervezni, nyilván csomagáron adták. De így is sok. Azért néha nem ártana előzetesen megszemlélni az árut. Sebaj, azért hálával tartozunk, hiszen láthattuk három kitűnő koreográfus gyengébb pillanatait, valamint mélyreható bevezetést nyertünk egy már letűnt táncművészeti korszak berkeibe. Bár örömmel tölt el, hogy annyi magyar táncost lehetett látni a közönségben, utánzásra semmiképpen sem ajánlom.
08. 08. 7. | Nyomtatás |