Hattyúk és Faunok

Táncelőadások a Tavaszi Fesztiválon

Vajon szerte a világon hány koreográfust kísértett már meg Ravel jól ismert Bolerója? És a megszámlálhatatlan változatból mennyinek sikerült legalább érinteni a zenemű lényegét? E két kérdést legutóbb a Tavaszi Fesztivál aktualizálta, mert a táncprogramok részint épp a Boleró köré szerveződtek – négy társulat is műsorára tűzte a darabot –, ám a vonulat egyetlen estje sem hozott igazi revelációt. A koreográfusok ugyanis nem tudtak szabadulni az erős zenei struktúrától, de a mélyéhez sem fértek hozzá, így műveikkel legjobb esetben elszánt küzdelmüket dokumentálták.
Péter Márta

Ilyen értelemben ígéret maradt a Ballet Biarritz-tól látott verzió is, pedig Thierry Malandain koncepciója akár közelebb is juthatott volna egy lehetséges változathoz. A zenéhez itt a zárt térből, vagyis általában a zártságból való kitörés metaforája illeszkedik; a neki-nekilendülő kísérletek, s végül a sikeres szabadulás elvben akár működtethetne is egy némileg elvont táncszínpadi dramaturgiát, azonban két akadály is mutatkozik. Az elsőre frappánsnak ható ötlet például, amellyel átlátszó paravánok mögé kényszerülnek a táncosok, végső soron statikussá, nehézkessé teszi a képletet. E mesterségesen szűkített tér ráadásul a táncolókat is akadályozza, ám egy pillanatig sem inspiráló minőséggel, hanem egyszerűen a mozdulatok dinamikája, térbeni élete szenved csorbát. Lehet, hogy ez az oka annak is, hogy a társulat úgy a hatodik-hetedik zenei “strófánál” leragad, a feszültség pedig szépen elpárolog.
A Bázeli Balett színpadán ugyancsak dolgoztak díszletezők, hiszen a háttérben terpeszkedő lépcsősorokra nyílik a függöny; ezen ücsörög a társulat, férfiak és nők hasonló szabású fehér felsőben, szoknyanadrágban. Csak egyetlen pár kivétel, s kivételességét rögvest másképpen is igazolja. A sötétnadrágos félmeztelen férfi civil udvariassággal társnőjéről is lesegíti a sötét zakót, így most már nagyon egyenlőek, kivéve azt az “apró” különbséget, hogy a hölgynek igen figyelemre méltó keblei vannak. Mi jöhet még? – gondoljuk némileg megszeppenve –, hiszen Ravel műve ekkor még csöndesen hömpölyög, épp csak ébredezik benne az erő, ám néhány nézőtéri lesifotós izgalmán túl nem történik semmi. A félmeztelen pas de deux úgy hat, mintha a szólisták tévedésből vagy nyolc perccel hamarabb abszolválták volna feladatukat! S tényleg: csakhamar visszaballagnak a helyükre, ahol a férfi most udvariasan visszasegíti a hölgyre a zakót, és leülnek. És hogyan is folytatódhatna tovább!? Néhányan lejönnek a lépcsőről, táncba kezdenek, aztán mind többen kapcsolódnak hozzájuk… Elképesztően steril a látnivaló, akárha egy műtéthez szólna Ravel muzsikája…
A litván koreográfusnő, Anzelika Cholina táncszínházának Bolerója a férfikarakterekre épít; gyakorlatilag rövid variációk sorozatából rakódik ki, így elsősorban az egyéni technikai lehetőségek válnak hangsúlyossá. Csak a darab végén alakul ki valamiféle unisono egy egész dallamra szólóan. Az alkotói koncepciónak jó eleme, hogy bizonyos mozgásbéli analógiáját adva az újból s újból nekilóduló, sokadszor is megszülető hangsornak, a szólistákat társaik rendre visszaparancsolják a csoportba, ahonnan majd ismét kitörhetnek. Az elképzelés azonban – legalábbis a látott előadókkal – nem igazolódik; hiányzik az erő, a tűz, a titokzatosság.
Az előző verziókkal szemben a Szegedi Kortárs Balett bemutatóján lényegében egyetlen táncos, vagyis táncosnő (Barta Dóra) vállain nyugszik minden teher. Juronics Tamás korábbi feldolgozása után most konkrét környezetbe, egy metróállomás nyüzsgő, személytelen, átmeneti világába helyezte művét, ahol az egyik utas ösztöneinek engedve táncolni kezd. Ami az alkotói szándék szerint ezután érdekes, az – úgy tűnik – nem annyira a koreográfia, hanem egy pszichológiai kísérlet: “hogyan viszonyulhat mindehhez egy hétköznap reggelén egy hétköznapi ember?” Az alapvetés szerint tehát a tömeg, illetve a tömeg tagjai válnának igazán fontossá, csakhogy ez esetben különösen lényeges lenne, hogy a nő táncára érkező reflexiók is mozgásban fejeződjenek ki! Ennek híján viszont tényleg átevezünk a pszichológiába, ám ez korántsem egyszerűsíti a dolgot. Sőt! Ezt Juronics is érzékelheti, mert művével kapcsolatban a valódiság és műviség, a performance és kísérlet, az eredeti és teátrális reakció gondolataival játszik, s végül úgy tűnik, túlzottan is belebonyolódik a lehetőségekbe. Ravel muzsikája ennél sokkal markánsabb; lerázza magáról a lélektani kutakodást!
A “Boleró-fesztivál” kapcsán persze, hogy a Győri Balett is felidéz bizonyos emlékeket! Ma is sokakban eleven Markó Iván műve, amelyet Ladányi Andrea hihetetlen ereje, szuggesztív előadói személyisége emelt fénylő magasságba. A darabban a kari munkának is pontos rajza volt, szinte megágyazott a szólónak, ugyanakkor Ladányi után már nem akadt szólista, aki ezzel a lehetőséggel élni tudott volna. Talán azért van így, mert a Boleró valamiképp előadói mű. Feltételezi azt a fajta félelemnélküli önátadást, amelybe az önlebontás, a testi-szellemi szublimáció kockázata is tisztán jelen van, s amelyet hazai pályán eddig csak Ladányi mutathatott fel. – A Győri Balett produkciója most másról szólt, jóllehet, épp negyedszázados jubileuma kapcsán akár a Boleróról is elmélázhatnánk. De akárhogy is van, megrendítő, amikor egy táncművész kimondja, hogy huszonöt éve van a társulatnál… Végtelenül hosszú ilyenkor már a múlt… Tulajdonképpen elismerés illeti a táncosokat, akik a nagy dráma idején egész előadói (és azon túli) egzisztenciájukat  az együttesi létnek rendelték alá, s nagyon kulturáltan, diplomatikusan járták végig a máig, vagyis a negyedszázados évfordulóig az utat, ám meglehet, hogy e hosszú történet legmélyebb szakmai konzekvenciái még számukra is csak ezután mutatódnak meg. Az ünnepi program legsikeresebb darabja Robert North ma is hatásos Trójai játékok című műve volt. A virtuóz, akrobatikus elemekkel tűzdelt darabot kizárólag férfiak táncolják, s már az is nagyon komoly dolog, ha egy társulat vállalkozhat a bemutatására!
Akad még egy darab, amelyet a Tavaszi Fesztiválon több kiadásban is láthattunk. A Ballet Biarritz estjét eleve az orosz balettek emlékének szentelte, így nem olyan különös, hogy – V. Nizsinszkij 1912-ben magának alkotott művére utalva – az Egy faun délutánja is helyet kapott benne. Thierry Malandin átiratában a színpadi balon egy hatalmas “dobozon” fekszik a fehér alsós férfiú (Christophe Romero), s közben egy – szintén hófehér – lepellel játszadozik. Hatalmas, gyönyörű ugrással terem aztán a tér betáncolható részén, s a precízen sorjázó elemekben impozáns izomzatát is megmutatja. Végül ismét felpattan a dobozra, majd egy kéjesen megfeszülő mozdulattal becsusszan a belsejébe. Talán az érzékek birodalmában tűnik el végleg? – A bázeli társulat előadásán Richard Wherlock koreográfiájával jelent meg a Faun. A fekete előadó nevét nem találtam a programban, pedig megjelenése lenyűgöző volt. Az első perceket a földtől úgy három-négy méterre egy függőágyban tölti, belelustulva a világba, mintha csak odateremtették volna. Aztán egyszer csak kíváncsi lesz; elegáns mutatvánnyal leereszkedik arra a nagyjából körformájú, dimbes-dombos zöld díszletelemre, amely nyilván a természet lágy ölét hivatott imitálni. Később is szívesen csúszik, gördül, bukfencezik a “szabadban”, míg másféle táncos feladatait a színpad megbízhatóbb részein abszolválja. Az az igazság, hogy bármit is csinál, gyönyörű, mert egyszerűen esztétikai élvezetet nyújt izzadságtól fénylő kidolgozott teste, s nagyon is valószerű Faun-asszociációkat kelt.
A Ballet Biarritz “orosz estjének” részeként került még színpadra a sokszereplős Pulcinella. Sztravinszkij zenéjéhez most egy mába hajló didaktikus történet kapcsolódik, van benne orvos, újraélesztés, hálapénz, miegymás, az egész bonyolult és nehézkes, még azt sem lehet tudni, hogy csak nevettetni akar, vagy kritizál is. De talán nem is érdekes. Az előadóknak viszont tényleg jár az együttérzés, hiszen a majdnem megtáncolhatatlan zenéhez elképesztő mennyiségű ugráskombináció társult. – Az együttes harmadik, orosz korszakot idéző darabja A hattyú halála, vagy eredeti címén A haldokló hattyú volt. M. Fokin egykor A. Pavlova személyes felkérésére koreografálta ezt a kifinomult lírai szólót, amelyet később is világhírességek tartottak repertoárjukon. Most három előadóval tulajdonképpen négy verziót láthattunk. A balerinák (Rosa Royo, Nathalie Verspecht, Magali Praud)  nyersfehér trikóban egymás után mutatják be szólóikat habitusuk szerint más és másféle kombinációkkal, és meglehetősen különböző zenei és mozdulati hangsúlyokkal, mégis valamelyest összecsengően, egyfajta stiláris folytonosságban összekapcsolódva. Ám hogy milyen mély közük van egymáshoz, akkor derül ki igazán, amikor negyedszer is felhangzik Saint-Saëns zeneműve. A táncosnők most szinkronban mozognak, ám a három szólam térrajzaival és variációival kiad egy új, harmonikus egészet! A darab végén a színpadi fények lassan kihunynak, a “hattyúlányok” pedig belevesznek a sötétbe… Vajon a befejezés a finom és törékeny szépség korának végét is jelentené?
Nagyon látványos színpadképet mutatott az A. Cholina Táncszínházától látott Bernarda Alba háza. Marijus Jacovskis díszlete elsőre a realista színjátszás külsőségeit idézi, hiszen csaknem pontos képet ad a ház belsejéről, de aztán több elem is megmutatja, mit tud még. Kétségtelenül szép és hatásos szcenikai fogásokat látni – a gyertyával teli megdöntött asztal, a kerítés, amely borultában megmutatja, hogy szögek állnak ki belőle, az égből lógó, s így az elérhetetlent szimbolizáló kötelek mind tudatos részei a darab jelképrendszerének. Ugyanezt folytatja a jelmezek borús, sötétbarna-szürke-fekete színvilága. És néhány akadémikus reminiszcenciát leszámítva a koreográfiai részletek is gondosságról vallanak. Óriási tévedés azonban ezt a történetet H. Góreczki lassan hömpölygő szimfonikus művével társítani. A zene egy másik világból jön, és gyönyörű, és nagyon erőt kell venni magunkon – olykor tán az előadókkal együtt –, hogy ki ne szakadjunk a Bernarda Alba házból, pedig hát éppen ez volna a lehetetlen.
A halál és a lányka is olyan mű, amelynek a táncalkotók időről időre nekiveselkednek, de csak kevesek merik Franz Schubert pár perc híján egy órás opuszát egészben vállalni. Okkal.  Táncos- és nézőkínzó koreográfiájában Richard Wherlock ráadásul szállítómunkásként is használja a Bázeli Balett előadóit; néhány nagyfelületű, fémlábú asztalféleséget cipeltet velük szinte folyamatosan ide-oda, ezzel még nehézkesebbé, még követhetetlenebbé avatva a fájdalmas történetet. És még meg is csavarja a viszonyrendszert, hiszen több nőt (!) és férfit szerepeltet, s így nyilván általánosítani illenék, vagyis ráérezni, hogy a halál bizony mindannyiunkra leselkedik. Ez a mostani Halál azonban olykor nem több, mint egy rivalizáló hím a hímek között. Pedig alakítójának kiváló pillanatai akadnak! És az előadók általában is jók. Ahogy Az elfelejtett föld című virtuóz J. Kylian-darabban is kiderült, komoly technikai tudás birtokában vannak, jól beszélik a modern testnyelvet, energikusak, fürgék és fáradhatatlanok, legfeljebb kicsit keményebbek, mint Kylian darabjaiban szokásos. Azért a fesztivál kínálatából – A hattyú halála mellett – ez utóbbi művet nézném újra legszívesebben!
Nagy-nagy várakozás fűződött a Pilobolushoz! Egy szokatlan, úttörő és meglehetősen egzotikus amerikai társulatot vártunk. Egy táncművészeti legendát. És úgy tűnik, mára tényleg csak a legenda maradt… A “huszadik század végi posztmodern irányzatok egyik legfontosabb mozgatórugója” persze vitathatatlanul termékenyítőleg hathatott, hiszen az a magától értetődő szabadság, amellyel a társulat alkotói-előadói koreografikus részletté avattak szinte minden környezeti-természeti elemet, hihetetlenül kitágította a táncként értelmezhető mozgásminták bázisát, s az izgalmas sokféleségben aztán a legbizarrabb rajzolatok születtek. Fesztiválprogramjukban színpadra került az 1971-es Walklyndon, amelynek cirkuszi excentrikusságával nem is harmincöt, hanem ötven évet repültünk vissza az időben, és láthattuk az 1980-ban készült Második nap (Day Two) című alkotást is. Utóbbi egy némileg zanzásított teremtéstörténet, sok szép részlettel, és epilógusként megtoldva egy hatásos “vízibalett-jelenettel”, amely azonban nem a magyaroknak készült ráadás volt, ahogy a nézőtéren sokan vélték. A két ifjabb mű is magán hordta a Pilobolus-jegyeket, de talán épp ezért tűntek fel hiányaik is. Merthogy az egykori újításokat mára jórészt asszimilálták a különféle, párhuzamosan jelenlévő kortárs technikák, ráadásul sűrű és hajlékony koreográfiai szövetté gyúrva az elemeket, s e változások mellett a Pilobolus már nem is táncszínháznak, inkább mutatványokra szövetkezett művészek társaságának hat. Még akkor is, ha e mutatványokra olykor tényleg rácsodálkozunk.
08. 08. 7. | Nyomtatás |