Nagykorúsodás

6. Szóló és 4. Duó Tánc Nemzetközi Fesztivál

Összevontan, egyetlen mezőnyben, négy egymást követő napon mutatkozott be a 6. Szóló és 4. Duó Tánc Nemzetközi Fesztivál harmincnégy produkciót felvonultató mezőnye. Az Orkesztika Alapítvány szervezésében megrendezett verseny idén először szélesedett ki internacionálissá. A bemutatkozó alkotások közel egyharmada, tizenegy koreográfia érkezett a határokon túlról. A meglehetősen szórt, de jó néhány nagyon izgalmas produkciót felvonultató magyar mezőnyben ismeretlen kezdőket, a fesztivál korábbi alkalmairól ismerős újdonászokat, és jól ismert alkotókat-előadókat egyaránt láthattunk. A nemzetközi fellépők – ez természetesen kevéssé meglepő – jóval egységesebb minőségi tartományban mozogtak. A bosnyák, lengyel, portugál, francia, görög és horvát nevezők közt a legkülönfélébb felfogást követő művészekkel találkozhattunk.
Halász Tamás

A fesztivál egyik alapszabálya, az előszűrés mellőzése talán soha korábban nem jelentett kisebb problémát, mint az idén. A mezőny határozott letisztulást mutat: kikoptak a megdöbbentő mazsorett-ugribugrik, a formabontónak átsminkelt hastánc-produkciók, a Michael Jackson vízözön előtti dalaira eszkábált szerelmi diszkó-táncdrámák. Elmondható: a kettős fesztivál valamennyi produkciójában tetten érhető volt az invenció, a gondolat, a személyesség – természetesen igen eltérő fokokon. A prágai Duncan Center igazgatónője, Eva Blažíčková elnökölte zsűri tagjaként a legritkább esetben kellett kínosan fészkelődnöm, mikor két produkció szünetében, a félhomályban értékelő mondatokat kellett írnom a nevező alkotások törzslapjaira. A népes mezőnyről lehetetlen és értelmetlen lajstromszerű beszámolót adni. Írásomban a gondolatébresztő, rendhagyó, kiemelkedőnek ítélt munkákról szólok. Teszem ezt annak fényében, hogy egy-egy versenynap programjának végén zsűriző társaimmal módunkban állt a személyes, elemző, tanácsadásszerű beszélgetésre az indulókkal, így értékeletlenül egyetlen alkotás sem maradt. Hiszen nem csupán válogattunk, de legjobb tudásunk szerint szolgálni, segíteni is igyekeztünk.
A külföldi produkciók jelentőségét már önmagában az adta, hogy több országból most láthattunk először kortárs produkciót hazai színpadon. Sajátos problematikát vetett fel a szarajevói koreográfus, Edina Papo két koreográfiája, Ahava című duettje és Szimha című szólója. A héber nyelvű címek közül az első szerelmet, a második boldogságot jelent: Papo euforikus, neoklasszikus felfogásban fogant táncművei a fesztiválprogram “progressziós skálájának” egyik végpontját jelölték ki. Mindkét alkotás technikai anyaggal teletömött, látványos, de igazából zsúfoltsága miatt szerkesztetlen összképet mutat. A kettőst Belma Ceco és Mihail Mateescu, a szólót Belma Ceco adta elő. Mindkettejük technikailag képzett, jó benyomást keltő táncos. A koreográfus esetlegesnek ható fény- és zenehasználata zavarba ejtette a nézőt. A szerelmi lobogást ábrázoló Ahava és a naiv boldogságot formázó Szimha mozgásanyaga hiába tetszetősen előadott, de igencsak ódon: a szarajevói szefárd zsidó zenei hagyaték gyönyörű darabjaira készített koreográfiák hatásos tudásfitogtatásnak tűnnek, ám a bennük felhalmozott anyag nem kommunikál a zenével. A kettős szentimentalizmusa után azonban jóleső volt látni az elegáns Ceco néhány egyedi, az avíttól elrugaszkodó mozdulatsorát a szólóban.
Hasonló primőrnek számított két görög tánckettős, a már remek, sajátos címeivel feltűnést keltő Szétkeringő, illetve a Szeretjük az erős férfiakat, mert tovább tartanak. A Prosxima Dance Company keretei közt dolgozó alkotók, Maria Koliopoulou és Stella Zannou maguk táncolták kompozíciójuk női szerepét, míg partnerük mindkét munkában azonos férfi táncos, Stavros Apostolatos volt. Két fanyar, más-más alkotó készítette, szellemiségében mégis bizonyos rokonságot mutató munkát láthattunk a görögöktől. Mintha a két koreográfus-táncosnő múzsaként kezelte volna Apostolatost, ezt az igen férfias, jó humorú, a tánc világában ritka alkattal rendelkező férfit. Apostolatos a macsó szerepkörében lépett színre egy-egy röpke, roppantul életszagú szkeccsben.
A Szétkeringő egy partnerkapcsolat bizarr vázlata. A szerelemben szinte megsemmisülő nőt látjuk, akit partnere bábként mozgat, hord, tesz-vesz, mint egy ruhát. A tánc bizarr képeit erős humor, jól azonosítható, szenvedély átjárta élethelyzetek alkalmanként szinte virtuóz megjelenítése jellemzi. Koliopoulou mindezt szép, letisztult szcenikus környezetbe helyezi, zenei kíséretként önmagát nem könnyen megadó, katonai indulóként fenségesen harsogó keringőt és lágy, sejtelmes ambient-muzsikát ötvöző, izgalmas anyagot alkalmaz. A Szétkeringő bölcs humora, meghökkentő megoldásai, érzékenysége, a két játékos meggyőző, tetszetős tudása nyomán erős, intenzív alkotássá állt össze produkciójuk. A második mű, Stella Zannou kacifántos című koreográfiája ugyancsak az extrém szerelmi kettős témakörében aratott sikert. E játékban az emberevő vampot, férfi példányára büszke, azt zabolátlanul nyüvő, cincáló, agyonszerető és játszmák tárgyává tévő csodanőt láthatjuk. Zannou, ez az etruszk arcú, sugárzó, játékos buja, meghökkentő táncot jár a nála másfél fejjel magasabb, tagbaszakadt, olajos tekintetű férfival. Megmássza, mint egy hegyet, tépi, cincálja, ide-oda teszi, hajmeresztő mozdulatokkal emeli, tartja az atletikus testet, úgy játszik hímjével, mint macska az egérrel. Nyúzza, és az erős férfi tényleg tovább tart – a rövidke játék végéig legalábbis.
Bár horvát táncműhöz volt már szerencsém, mégis különlegességszámba ment Senka Baruska szólója és kettőse. A fiatal koreográfus és kis köre Rijekában, egy, a kortárs mozgalomtól mindeddig nem érintett térségben tevékenykedik, igazi pionírként. Baruska szólómunkája, a Sanja Josipovic előadta Egy kis tánc folklór alapokra helyezett, esetlegesen szerkesztett kis futam: előadója kicsit népviseletre, kicsit szobalány-uniformisra emlékeztető jelmezben rója üde köreit. Mozgásanyagában klisé és eredetiség váltakozik, a fiatal nő hol valódi szólóban, hol láthatatlan párjával lejti nem különösen emlékezetes táncát. Baruska kettőse, az Olea Európa, melyet Josipovic és partnere, a néptáncos Petar Banda táncol, hasonló felfogásban fogant. Üde örömtáncot látunk, erős, érzelmes, balladisztikus horvát dalra. A játékosokon vörös szegélyekkel, övvel díszített, bő fekete nadrág és mellény, mezítláb táncolnak sodró, szerelmes, felszabadult, de kissé fésületlennek ható koreográfiát. Lendületes körtáncot, máskor azonos mozdulataikra alapozott, érzelmes kettőst – pátosz és hevület, művészi tisztesség, igyekezet jellemzi e munkát.
Franciaországból érkezett Christina Towle táncos-koreográfus, aki szintén két munkával, egy kettőssel és egy szólóval indult a fesztiválon. Towle a hűvös, igen nehéz zenei anyaggal, tehetséggel konfrontáló világáról meglepő című, egyszemélyes munkája, a japán Izumi Fujii előadta CR!#??SH (mi Crash-ként azonosítottuk, a szerző nem tiltakozott), és a keleti táncosnő és a szerző előadta Visszatükröződés című kettős tanúskodott.
A szólómű Yannis Xenakis minimalista, esetenként a dobhártyára is veszélyes, ipari ihletettségű zajzenéjére született: előadója, a nagy odaadással, alázattal dolgozó Fujii fémes zsákruhában lépett a színre. Towle szikár, ám különösebb egyediségtől mentes, trend-jellegű alkotásának erejét elsősorban előadójának, a kifinomult mozgású, önmagát teljességgel átadó táncművésznek emelkedett, összpontosító játéka adta. A hideg, indusztriális, szinte laboratóriumi tánc után a meglepetés erejével hatott a Visszatükröződés című, izgalmasan szerkesztett kettős. A szín padlóján két, hegyénél egymással érintkező, fekete ragasztószalagból kijelölt négyzet: a két táncos saját tere. A mintha kapszulákban létező alakok (egyik kék-fehér, másik vörös-fehér, szabásra egyforma jelmezben) egymástól eleinte függetlenül mozognak, majd a két tér, két tánc, két aura egymásba nyílik, közelítés veszi kezdetét. A precízen a négyzetek felületére szűkített, éles fényben érdekes asszociációkra késztető, ám éppen csak “emberi” tánc zajlik. Towle tárgylemezen tartja magukat, reakcióik, egymást utánzó vagy egymástól megkülönböztető mozdulataik szorongató, baljós kísérletként hatnak. A játék kétségtelenül intenzív érzelmeket provokál, kivált izgalmas a vége, mikor is a két előadó, kilépve a fekete szegélyből, a beálló csendben – még hangsúlyosan, a produkció részeként – maga tépi fel a síkon rögzített ketrecet, a négyzetet kijelölő csíkokat.
Kiemelkedően izgalmas alkotást hozott Budapestre a varsói táncos-koreográfus Anna Piotrowska: egy hosszabb lélegzetű, többszereplős darabjának, a Witold Gombrowicz ihlette Dramat Baronostwa anyagából komponált munkát, a N¬¬_nem mozdított című szólót. Előadása egyike volt a legtudatosabban építkező koreográfiáknak – mind a tér, mind a fényhasználat tekintetében kiemelkedőnek bizonyult. Piotrowska álomszerű, a német expresszionista némafilmek, szürreális kabarék világát idéző jelenése Aleksandra Gryka kiváló, zaklatott zenei montázsára éled meg. A táncosnő haja különös szarvvá formázva, fekete-fehér öltözékét apró selyemvirágok díszítik: lidérces alakját az éles padlófény és teste hosszúra nyújtott árnyéka teszi még delejesebbé. Az izoláltság, számkivetettség, különcség okos, eredeti szólója az övé. Lassan mozduló testét komor energiák járják át: meg-megbicsaklik, hogy a maga szomorúságából újra erőre kapjon. A roncsolt, karcos zene olykor mintha egy végét járó gramofonból, hol pedig mintha egy elhangolt, világvevő rádióból szólna. A különleges zenei és mozdulati térben egy megfoghatatlan, rebbenékeny, fájdalmas lény vallomásszerű, intim táncát látjuk.
A portugál Cláudia Martins–Rafael Carrico kettős Alvó Buddha című produkciója ugyancsak különleges hangulatával és táncosainak figyelemre méltó tudásával véste be magát az emlékezetbe. Az önmagát koreografáló pár klasszikus mozgásanyagot ütköztetett egy rendhagyó, a rövidke futamidő alatt is kibontott, már-már megfejthetetlen jelentésvilággal és izgalmas egyéni gesztusokkal. Az Alvó Buddha egy rémisztő, szimbolikus szuvenír a színpadon, klasszikusan megformált szobrocska, melynek feje tetején foglalat, benne villanykörte található. E bizarr lámpa egy puritán teret világít be, melyben egy pompás, kosfejjel díszített, barokk karosszék terpeszkedik, benne a férfitáncos ül. A nő kimonószerű, keleties öltözékben tűnik fel. Kettejük tánca talán kelet és nyugat szimbolikus találkozása. A kettős a különös tárgyakkal szívesen, bátran dolgozó portugál moderntánc jellegzetes darabja: előadóik testszínű dresszben groteszken realisztikus páros táncot lejtenek. Nem értjük egészen, de az Alvó Buddha nagyon izgalmas munka, két figyelemre méltó előadó tolmácsolásában.
A francia külbirtokról, a karibi Guadeloupe szigetéről érkezett a fesztivál francia színekben induló szólistája, Max Diakok. Darabjának címe Hors Kayouba – Csapdából ki. Megtudhattuk, a kayouba egyfajta kelepce, mellyel a guadeloupe-i gyerekek gyíkot fognak – e végzetes játékszer, a belőle való kijutás metaforáját fogalmazta meg táncban Diakok. Produkciója laza, könnyed, erős egyéniségét jól kifejező, szerkesztetlennek érezhető örömtánc. A színes bőrű táncos hófehér hosszúnadrágban és garbóban, mezítláb játszott tetszetősen – egyre fokozottabban – bevilágított terében. Megbicsakló gesztusai, megmerevedő, majd játékos mozdulatokkal el-ellazuló tánca jól rímelt választott zenéjére. Az egy kis etnó, egy kis utcatánc, egy kis modern elegyéből született igazán kedvelhető, de különlegességgel igazából nem vádolható munkája.
Réti Anna Gombóc a torokban című szólója a kommunikációs bénultság állapotát fogalmazta meg jól szerkesztett, izgalmas tánc-szkeccsben. A játék kiinduló pillanatában, szinte megsemmisítő szembefényben látszó táncos egy tágas fénykörbe és aköré komponálta izgalmas, pszichologizáló munkáját. A némán tátogó arc, a nehezen engedelmeskedő test, egy ismeretlen sokktól, veszélytől megrettent személyiség küzdelmébe kaphattunk mélységi betekintést.
Pete Nóra és Pete Gábor Testvér és hézag című munkája személyességével, zsigeri intimitásával keltett figyelmet. Táncos testvérpárhoz igen ritkán lehet szerencsénk: amikor ők maguk, saját koreográfiában e kapocsról nyilvánulnak meg, ez még különösebb – hirtelen, hazai példaként csak a Nemes-lányokat tudom felidézni. A Testvér és hézag olyan, mint egy regényből kitépett lap: de nagyon nem mindegy, honnan is tépjük ki – Petéék meglehetősen jól választottak. Mozgásfolyamuk sajátos, elgondolkodtató utazás, meghitt expedíció egy különleges emberi viszony mélyére – érzékenységgel, testek, személyiségek különös, magnetikusnak ható tapadásával találkozunk. A játékot éteri zenefoszlányok és a köztük feszülő csend követi. A testvérpár láthatatlan kötelékeit dinamikus kipördülésekkel, távolító-távolodó gesztusokkal és szinte öntudatlan össze-összetapadással fejezi ki. Lassú játékuk minden konspirációtól mentes, természetes és ellazult, különös mozdulati delikátesz.
Bármily rövid, néhány perce alatt mégis roppantul sok asszociációt kelt a néző fejében Dezső Virág míves, Címtelenül című szólója. A táncosnő meglepő, szellemes mozdulatsoraival gondolatokat kelt, irányít, nyit meg és töröl. A játék kezdetén háttal, bő, kívül fényes és sima, belül matt, lenvászonszerű, finoman díszített, fehér szoknyában – mely szinte megéled a színpadon – látjuk őt kuporogni. Velázquez törpe infánsnőire emlékeztet ez a zsugorpóz, melyből csak a táncosnő két karja, mint két kíváncsi állatka, tör ki. Dezső Virág szinte részekre bontja testét, önálló életre kelti porcikáit. E kissé komor hangulatú, mégis bujkáló szellemességgel átszőtt játék a testről, mozdulatról alkotott, eredeti, izgalmas gondolatok kis tárháza. A sejtelmes futamok végén a táncos velünk szemben áll: a szoknyát, mint dicsfényt, pompás keretet emeli önmaga köré.
Hágen Zsuzsa Függésben című kettőse nagyon izgalmasan indul: előadói – két fiatal táncosnő, Karnevál Adrienn és Elsik Edina – a szín közepére helyezett széket oszt meg, egymásba láncszerűen összefűzött karral. Az elválás képtelenségének érzését megjeleníteni hivatott koreográfia e remek kiinduló kép és helyzet után azonban szétszóródni látszik, az előadók a mozdulati kifejezés végpontjait némi arcjátékkal igyekeznek megtoldani.
Lendület, indulat és értelem határozta meg Haraszti Adrienn önmaga készítette szólóját: a klasszikusból konkrétan is – balettcipőit lerúgva – kivetkőző, fekete ruhás táncosnőt megfoghatatlan, de perzselő érzelmek mozgatják, zenéjére élvezetesen, szellemesen mozog. Testi dühe, játékának sodró vehemenciája emlékezetes élményt nyújt.
Letisztult nyugalom, finom melankólia uralta Nagy Csilla – tőle megszokottan – ellenállhatatlan eleganciával előadott alkotását, első (önmaga bemutatta) koreográfiáját. A táncosnő sajátos módon csak a tér egyik, kisebbik felét használta. Már-már statikus táncának “partnere” egy tenyérben elférő, ernyős kis hangulatlámpa, mint egy finom, lelki viharlámpa szerepelt produkciójában. A Blű című munkát érzékeny zenehasználat, jól kigondolt mozdulatok, találékonyság jellemezte. A játék végén a falhoz érő táncosnő a reá boruló fényben maga is lámpává változott: az apró fényforrást – nekünk hátat fordítva – saját feje helyére emelte, hogy e sajátos mozdulattal zárja be alkotása ívét.
Bolero című koreográfiájával Inhof Katalin varázsos tájakra repített minket: Vámos Veronikával és zenészek remek körével előadott kettősében egy hagyományos flameco-kör mulatságát, táncosnőjük tüzes játékát és egy magányos díva-alak jelenéseit láthattuk. Az autentikus, szabad boldogság és a színpad fénykörébe zárt, háttal játszó, pompás nagyasszony magánya mutatta kontraszt feloldást kapott a két hősnő találkozásával.
Nagy Andrea Szenvedélyes fizikus – M.C. című kettőse Marie Curie alakját idézte meg. A táncos-koreográfus Tonhaizer Tündével bemutatott munkája mozdulatokkal, természeti neszekkel és zenével, izgalmas térhasználattal szinte tájképet idézett elénk. A tudós nőalak szakmai és magánéleti szerepét, vívódásait dinamizmus és nyugalom, erő és gyengeség, a zaklatóan pörgő vagy a puszta jelenléten alig túlmutató mozdulati megnyilvánulásokkal ábrázoló játék a tiszta, absztrakt tánc kifejezőerejének változatos eszközeit alkalmazta. Szerkezetessége és szenvedélyessége, a két táncos mozgásának nagyszerű izgalma, az ellenpontok és a testekből áradó, igéző tudatosság Nagy Andrea munkáját a fesztivál egyik legjelentősebb munkájává avatta.
Talányos cím, talányos előadó: Szabó Csongor Dere című szólóját Szenczi Fruzsina, bűvös kisugárzású, fiatal táncosnő mutatta be sejtelmes, talán kissé túlzottan is csekély, buja, szédítő kék fényben. A guggoló pózból virágként kinyíló táncosi test erős kisugárzásával néhány pillanat alatt karakteres atmoszférát vont maga köré. A lustálkodón érzéki mozdulatokból az erős dinamizmusig eljutó tánc azonban óvatosan látszott bánni megannyi lehetőséggel. Kiemelkedő erénye, hogy Szabó Csongor egyetlen táncosával saroktól sarokig belakta a színpadot: markáns munkáját jó tempójáték, átgondolt zenehasználat, fantázia jellemezte.
Nem volt könnyű döntenünk, hogy a szóló vagy a duó kategóriában hagyjuk magunkat lenyűgözni Katona Gábor Szellőrózsa című koreográfiájától. A néptáncot ízig-vérig modern szemmel figyelő, elemző és alkalmazó hazai irányzat legszebb hagyományaihoz köthető e táncmű, melyet szerzője Bede Péter szaxofonművész élő színpadi játékára mutatott be. Irányvektorok, precízen használt tempóváltások, férfias szenvedély határozták meg e produkciót. Egyetlen, hatalmas lendülettel, szellemesen, tartózkodó, de annál élvezetesebb humorral tette színpadra szólóját Katona, mely a kreatív zenehasználat iskolapéldája is lehetne. Szaxofonos és táncművész kettőse, e szilaj, gazdag anyagból felépített produkció az idei fesztivál igazi szenzációjának bizonyult.
08. 08. 7. | Nyomtatás |