Maldoror énekei meg táncai

Maldoror énekei – Finita la Commedia

Találkozásaink csak akkor mehetnek eseményszámba, ha a szükségszerűség stigmáját viselik magukon. Csak az öntörvényű utak keresztjében lehet tisztán látható, ami igazán sorsszerű. Többek között ezzel a tanulsággal is gazdagodhattak azok a szerencsések, akik láthatták a Finita la Commedia legújabb táncszínházi bemutatóját 2005 áprilisában az Artus Stúdióban. Mert egyáltalán nem lehet véletlennek tekinteni O. Caruso (Juhász Anikó) – Fehér Ferenc kivételes tánctudásának, attraktív színpadi jelenlétének egyszemélyi felelőse, koreográfus – találkozását a Maldoror énekeivel. Ha van egyáltalán szükségszerűség, úgy ez bizony az. Kísérteties ugyanis a hasonlóság Fehér Ferenc művészi adottságai és Lautréamont gróf (Isidore Ducasse) művének sajátos világa között. Mintha csak egymásnak teremtettek volna. Szöveg és mozdulat, jelentés és jelenvalóság kivételes megfelelésben, félelmetes szimbiózisban. De Gergye Krisztián és Ágens találkozása Fehér Ferenccel sem mondható esetlegesnek; előbb vagy utóbb mindenképpen meg kellett történnie. Különbözőségük ugyanis illeszkedésre is képes, megfelelő kapcsolódási rajz esetén egyazon áramkör részévé válni…
Kimlei Katalin

A szóban forgó előadásnak ugyanaz a címe, mint az irodalmi hátországként szolgáló prózaversnek: Maldoror énekei. Lautréamont gróf művéről nem állítható, hogy széles körben ismert (vagy elismert) irodalmi alkotás lenne. Az 1846-ban Uruguayban született és 24 évvel később a poroszok által ostromlott Párizsban elhunyt, hányatott sorsú költő életműve halála után még évtizedekig szinte teljesen hatástalan maradt. Az 1869-ben megjelent mű igazán a 20. század elején lett ismert, a szürrealisták fedezték fel, a szellemi köztudat részévé pedig csak a második világháború után vált. Az európai kultúrában elfoglalt periférikus helyzete azonban relatív elterjedtsége és a modern lírára gyakorolt hatása ellenére sem változott igazán. Ez abból ered, hogy egy olyan határtapasztalatot érint, az emberi létezés olyan szerkezeti sajátosságát foglalja magába, mellyel az ész megkérdőjelezhetetlen uralmára épülő európai gondolkodás érdemben mind a mai napig nem tud mit kezdeni. A tudományos igényű leírások, a diszkurzív gondolkodás textuális megjelenései, a lírai hangú narratív betétek, a hagymázos lázálmok, a szürreális képek egyenrangú, egymás mellé rendelt összetevői (elemei) a rendkívüli nyelvi leleménnyel megírt szövegnek. Platón óta az észnek kötelezően felül kell kerekednie a gyarló, szükségképpen bűnös ösztönökön, az értelem patológiás tüneteket mutató elváltozásain. Ebben a tekintetben botrányosnak számít, hogy a mű nyelve, struktúrája kikezdi az emberi specifikumnak, antropológiai maximának tekintett ész feltétlen autoritását.
Az előadás hiánytalanul megfelel a szövegnek. Maga is “szöveg”, igaz, nagyon speciális értelemben. Olvasható, de nem lineárisan, nem értelemszerűen. A színpadon – a “szövegben” – egyszerre van jelen a részeg látomásossága és kijózanító, valóságos kíméletlensége, a kegyetlenség, az embertelenség és a hiperérzékenység romantikája. Olyan élményhez hasonlítható a látvány, mint amikor az ember hallucinál. Hallja valamelyik ismerősének a hangját, mely valami közömbös, vagy éppen személyes dologról beszél. A hang egyszerre simogatóan kedves és fenyegetően, vérfagyasztóan ordító. A lényeg, hogy egyszerre (együtt) mind a kettő. Fizikai és logikai képtelenség ez, de mégis így van. Minél közömbösebb, sőt játékosabb egy mozdulat, annál félelmetesebb lehet a bennem keltett visszhangja. Iszonyú hangok, érzéki ingerek polifóniája zsong alkalmasint a fejemben. A szavak jelentése, a mozdulat lehetséges értelme eltompul. A jelek dekódolhatatlanná válnak. Az ingerek pedig felfokozódnak. A legkisebb, normális esetben észrevehetetlen és megszokott inger is az égig tornyosul, és gigantikus erejével ellenem (a befogadó ellen) fordul. Én pedig egyszerre rettegek, és egyszerre elandalodom tőle. Nincs átmenet, mert a reflexió, a gondolkodás ki van kapcsolva, nem közvetíti, nem tárgyiasítja el, így meg sem szelídítheti a magándémont. Eszelősen érzéketlen és eszelősen érzéki – a szó minden értelmében. Amikor az összes érzék egyszerre csap össze a fejünk felett, mi pedig tehetetlenül tűrjük: kiszolgáltatva hánykolódunk, vergődünk egyiktől a másikig csapódva. Nem tehetünk róla: az ingerek, az érzéki benyomások minden oldalról támadnak. Nem lehet elzárkózni előlük, mint ahogy a misztikusok és az aszkéták elvonulnak a világ elől. A külső (rajtunk kívüli forrásból érkező) és a belső (fantáziánkból, képzelgéseinkből származó) benyomások ellen egyaránt védtelen vagyunk. A valóság kategoriális jellege, a valóság és a képzelet határa ezen a tapasztalati szinten teljesen eltűnik.
A szavak érzékelésünk éppoly esetleges tárgyai a prózaversben, mint a szagok, a színek, a képek. Néha logikai és narratív rendbe szelídülnek – ilyenkor úgy tűnik, mintha az értelemképzés lenne a céljuk, mint bármely szövegben – de minden átmenet, figyelmeztetés nélkül hirtelen a narratív értelem ellen fordulnak – éppen így a mozdulatban. Érzékelésünk túlzó, egymás hegyére-hátára hányt ingereivé válnak. Menekülni kellene, de nincs hová. A “szavak” burjánzása, szürreális képekké válása jellemzi “szöveget”, legyen az betű vagy forrásértékű mozdulat. Zseniális, költői lázálom, látomás, amit élünk, mely a játékosságának látszólagos esetlegességével egy világot tár fel (alkot meg) számunkra.
Amikor gyorsan, sokszor egymás után elmondunk egy szót, az értelme fokozatosan elhalványul, majd egy idő után eltűnik. Ami megmarad, a szó ritmusa, dallama, hangjai, pattogása, lágysága. Nyelvi játékokká válnak a szavak. Rituális játékká a mozdulat.
A valószerű (pontosabban az, ami valószerűnek tűnik számunkra) egyik pillanatról a másikra meseszerűbe, abszurdba, horrorba csaphat át. A zseniális, hogy ugyanazon a nyelvi szinten történik: egymásba fonódnak, elválaszthatatlanul összeölelkeznek a realisztikus és az irreális szövegrészek, jelenettöredékek. Amit látunk, egy tökéletes világ. Nem írható le etikai kategóriákkal, még ha tabuszegések, határsértések történnek is benne. Akár a gyermeki világ: minden szélsőségével tiszta és kompakt. A valóság egyetlen szintjén zajlanak belső történései, állapotai. Nem jellemezhető semmilyen hiánnyal. Minden elérhető benne. Mámoros és mámorító egyszerre. Néha örvénybe kerget, máskor higgadtan vezet végig önmagán. A gyermeki magától értetődőség természetességével jár meg egyszerre mennyet és poklot. Kíméletlenül ledönti és félredobja az útjából az “eddig és ne tovább” típusú befogadói attitűdöt. Ereje, költészetének forrása egyetlen energetikai központból áramlik szét.  Szenvedélyes, de minden dagályosságot, ömlengést nélkülöző, nagy sodrású “szöveg” az előadás, melyet az élet iránti feltétlen elkötelezettség és alázat, a szüntelenül tomboló önkívületi vágy termékenyít meg.
Egy igazán eleven, mély, megrázó erejű szöveg egy igazán eleven, mély, megrázó erejű előadásban. Úgy is fogalmazhatnánk: utazás rémálmaink (létezésünk mélyszerkezetének) világában. De csak annak, aki szembe tud nézni saját szörnyeivel, poklaival. Aki tapasztalati horizontját ki tudja terjeszteni magányának szakadékkal körülvett kietlen, elhagyatott magaslatáig. A mű azonban nem a magányról beszél a mozgás nyelvén, denotatív szerkezetben. Nincs verbálisan megragadható, a látvány nyújtotta benyomásokon túlmutató lényegisége. A magányt, a sötét sarkokban ugrásra készen váró démonokat szólítja meg és viszi táncba.
Ha nem narratív szerkezetű az előadás, mindig felmerül a kérdés, hogy a szereplők mit testesítenek meg benne. Az nyilvánvaló, hogy nem individuumokat. Talán énmódosulásokat. Talán tudati szinteket. Talán hangoltsági állapotokat. A nyitó jelenetben Gergye Krisztián a játéktér szélén, karnyújtásnyira az első sor nézőitől a földön elterülve pózol. Attraktív, artisztikus alkata, nyilvánvaló exhibicionizmusa éles ellentétben áll a háttérben alig kivehető, gombócnyira kuporodó, nekünk háttal a fal felé forduló alakkal. A Gergye Krisztián által megformált figura extrovertált, kitárulkozó karakter, ellenpárja viszont egy végletekig befelé forduló, betegesen félénk típus. Egy személyiségben megbúvó végletesség megtestesítői ők? Netán egy személyiség egyetlen megnyilatkozását kísérő külső és belső állapotok egyidejűségének megjelenései? Tulajdonképpen mindegy, mert az előadás mindvégig lebegteti a különböző értelmezési lehetőségeket. És ez így van jól! Esélyt ad a nézőnek, s mentséget a kritikusnak.
08. 08. 7. | Nyomtatás |