Gondolatok az erőszakról

Maldoror énekei – Finita la Commedia

Szerelmi háromszög szerelem nélkül. A hiány pótlására a szexualitás és az agresszió vállalkozik. A “Lautréamont ihletésében” készült O. Caruso rendezte előadás alapvetően zsigeri hatásokra épül. A sokkoló zenei felütés és az azt követő videó installáció is megteszik a magukét. A társművészetek találkoznak, a képek és a zene egymást erősítve adják meg az előadás alaphangulatát. A filmbevágások az emberi gyötrődés képeit vetítik elénk, melyet a szereplők testükkel és arcjátékukkal fejeznek ki. Egy efféle kezdés után a néző sejti, mire számítson, és a színpadon megjelenő erőszakon már nem lepődik meg. Miközben Lautréamont prózai eposzának szadista jelenetei megelevenednek előttünk, eltöprenghetünk, hogyan kellene viszonyulnunk napjainkban az agresszióhoz.
Simor Ágnes

Ágens, Fehér Ferenc és Gergye Krisztián az önmagunk és mások ellen irányuló durvaság módozatait különböző rövid jelenetekben mutatják be. A figurák a teljes elszigeteltség állapotából indulnak. A színpadon legelőször Ágens tűnik fel, aki fekete melltartóban és bugyiban tipegve, kapkodva rögtön jelzi nekünk, hogy valami szörnyűség történt. Az énekesnő torkán most nem jön ki hang, a borzalomtól elnémuló ember jelképévé válik. Ez a kép lehetne hihetetlenül erős és megdöbbentő, számomra azonban a hevesen gesztikuláló, majd eltipegő és újra visszatérő nőalak inkább humoros hatást keltett, és csak mertem remélni, hogy a groteszkség szándékos. Sajnálatos módon ez az, amit az előadás végeztével sem tudtam eldönteni. A groteszkség ugyan a későbbiekben Fehér Ferenc szerepformálásával izgalmas módon bontakozott ki, az előadás egészének azonban nem vált egységes stílusjegyévé. Mintha az alkotók nem határozták volna el egyértelműen, hogy ezt a valóban aktuális témát a maga tragikumában szeretnék-e megjeleníteni, vagy a groteszk eszközeit hívják segítségül.
Az előadás során a női szereplő mindvégig áldozatként van jelen, míg a férfi táncosok olykor finom, árnyalatnyi különbséggel, máskor erőteljes váltással fejezik ki az áldozat–agresszor szerep váltakozását. A szinte meztelen testek szó szerint elszenvedik az eseményeket. Azt a döbbenetes ellentétet is megfigyelhetjük, ahogyan a szenvedés és az élvezet egyszerre jelenik meg. Láthatjuk a hatalom és tehetetlenség viszonyának különféle változatait, a súlyos, traumatizáló erőszak hatását, mikor az áldozat kővé dermed a tehetetlenségtől. Szembesülünk a szexuális erőszak módozataival is, férfi–nő, illetve férfi–férfi viszonylatban egyaránt. Az áldozat–agresszor dinamika a születés és a megöregedés közti térben feszül. Ezt a két határpontot fejezi ki az előadás kezdetén eltérő mozgásával a két férfi táncos. Míg Gergye Krisztián embriószerű pózból kiindulva fokról fokra engedi kinyílni testét, és saját lábfejére úgy csodálkozik rá, mint a még járni sem tudó gyermek, addig Fehér Ferenc a végletekig görnyedt test mozgásra képtelenségét idézi elénk lassú araszolásával. A két férfi elmélyült, apró mozdulatokkal kidolgozott tánca ezen a ponton egészen lírai. Miközben izgalmas mozgásformáikban elmerülök, zavarba ejtenek Ágens mozdulatai, melyeknek nem találom végpontjait, állandó gesztikulálása nem válik gesztusok rendszerévé, így számomra érthetetlen marad. A furcsaságot az okozza, hogy mindvégig érzékelem megfeszített fizikai munkáját, erős koncentráltságát, és közben folyamatosan az a benyomásom, hogy az énekesnő táncos mozdulatokat hajt végre, pedig kíváncsiságomat épp az fokozná, ha az éneklésből megteremtethető egyéni mozgásformára próbálna rátalálni. 
Az előadás során a szereplők egyikével sem sikerült azonosulni. Egy kis térben, kartondobozokon ülve, egészen közelről szemléljük a támadások és az azokba való beletörődések sorozatát, amelyben állandóan változnak a szerepek. Mindezt a táncosok a figurákba való belehelyezkedés, az érzelmi átélés erőteljes jelzéseivel érzékeltetik. Miközben a megjelenített szituációk, folyamatok bizonyos értelemben színészi feladatokat is felkínálnak, a bonyolultabb szerepformálás lehetőségeivel nem élnek az előadók. Ehhez másfajta munkamódszerre lenne szükség, mint amiből az előadás felépül. Így mindaz, amit látunk, az érzelmeket nem befolyásolja különösebben. De az intenzív mozgás, az egyéni formákra való rátalálás és a hétköznapi mozdulatok hevességének és erőszakosságának keveredése így is elgondolkodtathat minket, hogy vajon mi magunk mikor válhatunk mindennapi életünkben támadóvá vagy áldozattá.

Maldoror énekei
Finita la Commedia

Látvány: Károlyi Balázs
Fény: Szirtes Attila
Videó: Szeteleki Dóra
Zene: Kovacsovics Dávid
Koreográfus: O. Caruso, Fehér Ferenc, Gergye Krisztián, Ágens
Rendező: O. Caruso
Szereplők: Ágens, Gergye Krisztián, Fehér Ferenc

Helyszín: Artus Stúdió
08. 08. 7. | Nyomtatás |