A zene terébe szövődve

Juhász Kata: Gaspard de la nuit – MU Színház

A Tavaszi Fesztivál keretében a MU Színházban bemutatott Gaspard de la nuit című előadás felér egy kisebbfajta összművészeti fesztivállal. A cím eredetileg Aloysius Bertrand francia romantikus költő már szimbolistákat előlegző versciklusának élén állt, de Maurice Ravel is megőrizte, aki háromtételes zongoraciklust komponált a mű nyomán, a jelen produkció létrejöttekor pedig Juhász Kata, valamint Eugene Angelou zongoraművész, a produkció két ötletgazdája ragaszkodott hozzá. Ez az utolsó, immár táncszínpadi változat egyben minden előzőt magába foglal. Nemcsak Ravel eredeti műve hangzik fel zongorán Angelou élő előadásában, hanem Aloysius Bertrand költeménye is, eredeti nyelven, egy, Bánkövi Gyula által teremtett elektro-akusztikus zenei közegben – felvételről. Erre a valóságos és virtuális (ám közben konkrét hangokat, vízcsöpögést, szelet, lélegzetet idéző) zenei jelenlétre épül a Juhász Kata és Gergye Krisztián előadásában bemutatott koreográfia. Költészet, zene, tánc egységesül tehát a rendkívül ökonomikus, tiszta formavilágú, mégsem zárt produkcióban.
Pap Gábor

A záró képben ráadásul – mintegy a virtuális hangok vizuális válaszaként – újabb elemmel gazdagodik a vegyes (“tánc és zongoraest”) műfajú, jellegzetesen határátlépős előadás, hogy megnyerő egyértelműséggel fogja egységbe az alapgondolatot: a MU Színház hátsó – csupasz, fehér – falára vetített mozgókép révén a billentyűzet, a rajta játszó zongorista ujjai, valamint a hasonló mezbe öltözött táncosok látványa összeolvad. Úgy tűnik, mintha maguk is a klaviatúra részei, tágabb értelemben a zenei hangok megtestesülései lennének. Egyszerre konkrét és metaforikus ez az élőben kinagyított mozi: a kép elemeként a zenébe olvadó táncos-duó szétválások és egymásra találások egész sorát “zongorázza” végig eddig a pontig, a túlvilági szféra és a földi lét kudarcoktól terhes kommunikációját próbálgatva, hogy fizikai értelemben is megérkezzen, összetalálkozzon a zene terébe szövődve. Konkrétabban: a találkozni vágyás, az egymás felé tett tétova vagy erőteljes közeledési kísérletek gomolyognak fel változó szereposztásban, néhol pedig a táncosok ketten egyszerre válnak földi vagy földöntúli lényekké, hogy együtt tükrözzenek-ellenpontozzanak más színi elemeket, effektust, zenét, tárgyakat a térben – a “lent” és “fönt” aktuális ellenpárjait. A bizonytalan megfogalmazás jelzi, hogy az alkotók elég egyértelműen döntenek a táncosokat környékező állandó dilemmában: a zenei inspiráció itt a színházi narráció fölé kerekedik, az akciók inkább atmoszférateremtő, érzéki módon hatnak, s nem a fabulaképzés kerülőútján.
Közhely, hogy a táncos absztrakció motivikus, ha úgy tetszik zenei gondolkodásmódot kíván. Duplán is szükség van erre a képességre, mikor a választott zenei anyag nem klasszikus struktúrájú, vagyis nem építkezik, a dallam nem “beszél”, a harmóniasor nem “metakommunikál”. Az impresszionisták romantikával való szakításának szinte védjegye a harmóniák felé fordulás a zene narratív formáival szemben. Ennek a stílusirányzatnak értelemszerűen sokkal több köze van a képzőművészethez, a költészethez, mint az elbeszéléshez vagy a drámához. Egy felvetett téma rajzolódik el, helyeződik más megvilágításba a képzelet szabad asszociációit követve. Ilyen a Ravel-mű első két tétele is: az  Odine, a víz nimfája című tétel zongora-arpeggio-i egyértelműen a víz csobogását stilizálják muzsikává, míg a második tétel orgonapontja (mint lélekharang) fölött kavargó, iránytalan harmonikus történések a verssel összeolvasva a szélfútta, tehetetlenül himbálózó halott iránytalan lengését idézik. Nincs történet, csak erős benyomás: ahogy a megjelenő koreográfiában is, persze szabadon kezelve, érdekes színpadi aktusokká transzponálva. Egyedül a harmadik tétel az, amit Ravel hagyományosabb szerkezetűvé hangol: a költeménnyel összhangban groteszk, vidám zenét hallunk, melyet végre dallam vezet, klasszikus ismétlésekkel.
Juhász Kata koreográfiája a versekben megjelenő állapotok (lebegés, úszás stb.) lényegi megfogalmazására, esszenciális stilizálására törekszik, bizonyos pillanatokban szerepekként is azonosítható, ám alapvetően szabad formában. A kezdő mozgássorban még könnyen összeáll az ember-sellő képlet: Gergye Krisztián lépéseit, kötéllel való küzdelmét Juhász Kata furcsán forgó, kúszó, felső testét mégis antropomorf módon használó mozdulatai ellensúlyozzák. A második tételben a szélnek kitett, tehetetlen lebegést kiválóan jellemzi, ahogy szinte a végtagok lendülete vezeti a testeket. A koreográfus azonban nem elégszik meg ennyivel, a színpadi masinéria csodájához fordul: a térben elhelyezett súlyos zsákok adják a nehezéket a táncosok szó szerinti lebegéséhez – ahogy megemelkednek, láthatóvá válik, hogy ruhájuk hosszú uszonyban végződik, melynek vége a földön marad. Olyan, mintha a két lényt egy forgószél tölcsére kapta volna fel, bár a kép dinamikája inkább egy szárnyalással ismerkedő lény tétova röptét idézi. Aztán alábuknak – ez már inkább születésre emlékeztet: két magzat evez lefelé a szülőcsatornában. A harmadik részben – Ravel zenei intencióit követve – a koreográfia hangvétele is megváltozik. “Színházibb” a játékstílus, a táncosok jelenléte oldottabb, ha tetszik realistább. Ahogy megérkeznek föntről, ahogy lekuporodnak egy zsámolyra (az előadás kiemelt generál-pauzája), két fáradt, frissen testesült angyalt látunk emberré öltözködni, és innentől végérvényesen azok is maradnak. Először van tényleges kommunikáció közöttük (eddig csak közvetve, más színpadi elemeken keresztül kommunikáltak), először látunk unisono-mozdulatokat, párhuzamos játékot, sőt, az irónia jegyében még egy társastáncpózba is összeállnak. Ám, hogy mindez csupán afféle “földi”, felszínes találkozás, jól jelzi az egymás mellett való elsiklások sora, a “lenti” szituációban megjelenített találkozások-válások állandó hullámzása. Csak a záró kép, a zenei aurába való megtérés, egybeolvadás sugallja azt, hogy van kapcsolat, hogy ég (a zene szövete) és föld (a tánc, a tér) között lehetséges a Communio.
A koreográfiát igazán izgalmassá mégsem a helyzetek azonosítása, hanem a mozdulatok belső irányultságának, a zsigerek szintjén “megértett” úszás, lebegés vagy a záró rész emberi társtalanságának absztrakt megjelenítése teszi számomra. Az, ahogyan bizonyos konkrét és metaforikus létállapotok megjelenítését a tánc nyelvén stilizálva, egyedi formában látjuk megmutatkozni. Bizonyos mértékig hálásabb is vagyok a nimfalét vagy a lebegés megtalált táncos gesztusaiért, a földet érést követő humán csendért, mint az egyébként kiválóan működő szcenikus koncepció leleményeiért.


Gaspard de la  nuit

Jelmez: Oehler Diana
Fény: Payer Ferenc, Kata&Krisztián
Zene: Ravel, Bánkövi Gyula
Koreográfus: Juhász Kata
Előadók: Gergye Krisztián, Juhász Kata; Eugene Angelou (zongora)

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |