Cirkuszi realizmus

Beszélgetés az Új Rigai Színház művészeivel

A hosszú élet bemutatója után közönségtalálkozót rendezett a Trafóban a Kortárs Drámafesztivál. Az alábbiakban az április 28-án zajlott beszélgetés szerkesztett változatát közöljük. A kérdések egy része a moderátortól való, más részüket a közönség tette fel.

– Hogy érzik magukat nálunk?
Alvis Hermanis: Három napja vagyok Budapesten, és az az érzésem, hogy itt minden ugyanaz, mint nálunk. Egyetlen különbséget vettem észre: más nyelven beszélnek. A színészeim mesélték, hogy a közönség is pontosan úgy reagál az előadásra, mint Rigában. Már számos országban bemutattuk a produkciót, és mindenütt eltérőek a nézői reakciók. De itt nem érzünk ilyen különbséget.
– Mennyire fontos Lettország kulturális, szellemi életében a színház?
Sándor L. István

Alvis Hermanis: Ahogy az utcákat jártam, az volt a benyomásom, hogy a történelmünk is nagyon hasonlít egymáshoz – azzal a különbséggel, hogy a háború után nálunk nagyon erős oroszosítás kezdődött el, hiszen Riga lakossága fele részben orosz. Éppen ezért a színház nagyon fontos szerephez jutott, hisz az ellenállás egyik legfontosabb formája volt: például itt lehetett a lett nyelvet hallani. Éppen ezért a nemzeti identitásnak mindig nagyon fontos része volt a színház, sokszor már-már vallásos státuszba került. De természetesen az utóbbi tíz évben erőteljesen csökkent ez a funkciója.
– Az előadást nézve az volt a benyomásom, hogy bizonyára a rigai televízióban is meghonosodott a valóságshow műfaja, hisz mintha ennek afféle nyugdíjas változatát jelenítené meg az előadás.
Alvis Hermanis: Valóban fel lehet fogni így is.
– Nagy meglepetés volt számomra, amikor meghajoltak a színészek: a vénséges vén öregek maszkjából életerős fiatalok bújtak elő. Akik ennyire fiatalok, azok miért épp nyugdíjasakról csinálnak előadást?
Alvis Hermanis: Igazából azt tervezzük, hogy a következő ötven évben is műsoron tartjuk a darabot, és majd szeretnénk látni, hogy a valódi korunk hogyan éri utol a mostani mesterségesen megteremtett korunkat.
– Ez a “mesterségesség” valójában elemi hitelességet jelent. Hogy jutottak el ide? Megfigyeléseket végeztek öregemberekről?
Baiba Broka: Igen, több irányban is végeztünk kutatásokat, megfigyeléseket. Mindannyiunknak megvoltak a magunk mintái. Például Guna a saját nagymamájáról mintázta meg a szerepét, én három különböző emberből kevertem össze a figurámat.
– Hogy született meg az előadás zenéje? Hogyan vált ennyire fontos szereplővé a szintetizátor? 
Alvis Hermanis: Az első pillanattól tudtam, hogy nagyon-nagyon rossznak kell lenni a zenének, ezért megkértem Kasparst, hogy játsszon valamit. Ő meg úgy tett, mintha tudna játszani.
Kaspars Znotinš: Van Rigában egy nagyon öreg ember, aki az utcán játszik efféléket. A Szabadság emlékmű mellett szokott felbukkanni. Vele beszélgettem hosszasan. Ez az öt dal, ami hallható az előadásban, nagyon népszerű Lettországban. A mai öregek fiatalkorát idézi. A “zene” tulajdonképpen a hangtechnikussal való közös munkánk eredménye. Ez egy mix. Hála a Casionak.
– Mennyi idő alatt készült az előadás?
Alvis Hermanis: A bemutató előtt egy évvel kezdtük meg a munkát, etűdöket hoztunk öreg emberek életéből. Hosszú-hosszú időn keresztül etűdök százait mutatták meg a színészek, aztán ezeket együtt szerkesztettük meg, és készítettünk belőlük egy lineáris történetet.
– És a munka melyik fázisában mondtak le a szavakról?
Alvis Hermanis: Ez volt a kiinduló feltétel, hogy ne beszéljenek a szereplők.
– Ez miért ennyire magától értetődő?
Alvis Hermanis: Mert az elejétől az volt a szándékom, hogy a tárgyakat használjuk a kommunikáció kifejezőeszközeként. Mindazokat a tárgyakat, amelyeket a színpadon látunk, olyan lakásokból gyűjtöttük össze, ahol magányos öregek haltak meg. Bizonyos szempontból ezek a helyek múzeumok, ahol olyan tárgyakat lehet látni, amelyek élő embereket tartottak. Úgy gondoltuk, hogy ha ebben az előadásban megpróbálnánk beszélni, akkor épp a tárgyak auráját, hangulatát ölnénk meg. De nincs is szükség a beszédre. Én számos olyan párt ismerek, akik alig néhány szót váltanak egymással naponta. Nem feltétlenül öreg emberekről van szó. Egyébként mert nincs szövege, azért még dramaturgiája van az előadásnak. Elég itt a filmtörténetre felhívnom a figyelmet, a némafilmek korára. Azért azt remélem, senki nem vonja kétségbe, hogy forgatókönyvíró mégiscsak dolgozott az előadásunkban.
– A színészek milyen viszonyban vannak a figurákkal, akiket játszanak? Bennem ugyanis merőben ellentétes érzések kavarogtak az előadást nézve. Egyszerre láttam őket szánalmasan nevetségesnek és szívszorítóan szeretetre méltóaknak.
Guna Zarina: Színészként soha nem gondoltam hogy láthatom nevetségesnek azt a szereplőt, akit játszom. Muszáj szeretnem őt. Természetesen néha nevetségesek is a figurák, de olyankor is feltölti őket a mi szeretetünk.
– Ha az etűdök kiindulópontjául a saját megfigyelések szolgáltak, akkor hogy ölthettek magukra ennyi komikus tulajdonságot az előadás alakjai?
Baiba Broka: Úgy, ha magunk is látjuk, hogy mindannyian komikusak is vagyunk.
– Az előadás játékstílusát legszívesebben cirkuszi realizmusnak nevezném. Egyrészt sok apró megfigyelésből és cselekvésből épül fel egy realista világ, amelyet jónéhány akrobatikus megoldás, mutatványszerű részlet cirkuszi hatásúvá színez.
Alvis Hermanis: Pontosan ez volt a kezdetektől a szándékunk, hogy az öregkort cirkusznak mutassuk meg. Manapság nem nagyon divatos öregnek lenni. Mert ez a mi európai kultúránkban valahogy nem normális állapot. Ha ez így van, akkor tényleg tegyük nevetségessé ezt az életkort, akkor valóban legyen belőle cirkusz. Különösen jogosult ezt a kiindulópont akkor, ha tekintetbe vesszük ezekben a kelet-európai országokban élő öregek anyagi helyzetét is. Kicsit aggódtunk is ezért, hogy szabad-e nekünk az idősek nyomorúságait ilyen közvetlenül megmutatni. Ezért mielőtt meglett volna a bemutató, nagyon öreg embereken teszteltük az előadást. Figyeltük, hogyan reagálnak rá, aztán beszélgettünk is velük. Ők azt mondták, sajnos minden így igaz, ahogy az előadásban szerepel, úgyhogy nyugodtan játsszuk az előadást. Amikor nyugati országokba megyünk turnéra, akkor a legtöbb néző az előadás politikai aspektusait figyeli. Azt nézik, hogy a kelet-európaiaknál még mennyire fontos az áldozati szerepkör. Közben meg úgy gondolom, ha az amerikai öregekről csinálnánk előadást – mondjuk egy floridai idősek otthonáról, ahol csupa nagyon gazdag ember él –, az lényegében nem különbözne a mi verziónktól. Úgy gondolom, hogy öregnek lenni eleve tragikomikus állapot
– De miért fokozottan tragikus Kelet-Európában?
Alvis Hermanis: Mert ez volt az ára, hogy a kelet-európai országok az Európai Unió tagjai lehessenek. Nem titok, hogy bizonyos nemzetközi szervezetek nagyon erős nyomást fejtettek ki a kelet-európai kormányokra, hogy befektetésekre fordítsák a forrásokat és ne szociális ellátásra. Az alacsony nyugdíj a csatlakozás egyik feltétele volt, ezt komoly politikusoktól hallottam. Lettországban van egy mese, hogy a gyerekek bizonyos életkorban szánkóra ültetik a szüleiket, és becsúsztatják őket az erdőbe. Szimbolikus értelemben ez történt nálunk az elmúlt évtizedekben.
– Ön ennyire politikusan gondolkodik?
Alvis Hermanis: A színházat soha nem a politikai állásfoglalás eszközeként használom. Soha nem akartam semmit megváltoztatni. Számomra az előadás csak egy művészi forma, egy sajátos szubsztancia.
– Ha eltekintünk a gazdasági körülményektől, akkor mitől válik az öregség tragikussá?
Alvis Hermanis: Erre csak azt tudom mondani, hogy tegnap volt a születésnapom, egy újabb kerek szám, negyven éves lettem, és úgy érzem, hogy egyre jobban értem az előadásunkat.
– Mennyire lehet most is improvizálni az előadásban?
Baiba Broka: Mi úgy működünk, mint egy zenekar, mindenki eljátssza a maga szólamát. De ha most elkezdenénk improvizálni benne, akkor szétesne a zenekari hangzás. Rigában mindig 8.30-kor kezdődnek a hírek, mi meg hét előtt tíz perccel kezdünk el játszani. Tehát megvan az az intervallum, mire el kell jutnunk az előadás végére, hogy bekapcsolhassuk a híradót. Ha valahol késésbe kerülünk, akkor rá kell hajtani.
– Nem tételez fel túl sokat a rendező a nézőről, amikor a tér öt különböző felében öt különböző történés zajlik egyszerre, amit öt különböző szemmel kellene figyelni, hogy minden követhető legyen?
Alvis Hermanis: A színházi rendező tulajdonképpen a közönség figyelmének a manipulátora. Általában nemcsak azt mutatja meg, hogy mi az, amit nézni kell, hanem azt is, amit észre kell vennie, és amit gondolnia kell róla. De az utóbbi években egyre inkább olyan előadásokat hozunk létre, ahol a szerkesztést a közönségre bízzuk.
– Sajnos nem láttam még más előadást önöktől. A hosszú élet mennyire jellemző a színházuk stílusára? 
Alvis Hermanis: Nekünk az a stílusunk, hogy nincs stílusunk. Szeretünk előadásról előadásra új feltételek között dolgozni. Tehát új darabokat keresünk, eltérő technikai feltételeket teremtünk, más-más térbe helyezkedünk, új színészi játékstílusokat próbálunk ki. Minek ismételgetnénk azt, amit már tudunk?
08. 08. 7. | Nyomtatás |