Álmok a mélyben

Kortárs orosz drámák és előadásaik

Az idei Kortárs Drámafesztivál nemzetközi programjának középpontjában orosz darabok álltak. Három mű is színpadra került. (Egy negyedik darabot, Viripajev Oxygén című rap-szabadversét pedig felolvasószínházi formában adták elő.) Ilyen széles panorámát csak ritkán kaphat a hazai közönség valamely nemzeti drámairodalomról. (Különösen igaz ez, ha azt is figyelembe veszzük, hogy majdnem a fesztivállal egyidőben jelent meg a mai orosz drámák antológiája, mely hat mű fordítását tartalmazza.)     
Sándor L. István

Nyikolaj Koljada: Mese a halott cárkisasszonyról

Az 1957-es születésű drámaíró műve a Komáromi Jókai Színház előadásában szerepelt a Kortárs Drámafesztiválon. Koljada többnyire az élet peremén élők sorsát ábrázolja. (Igaz ez a Murlin Murlóra is, mely – a több mint hetven darabot tartalmazó életműből – korábban egyedül került színpadra nálunk.) A Mese a halott cárkisasszonyról már a helyszínválasztásával is a peremlétre utal: egy olyan városszéli állatkórházban játszódik a mű, amelyre a sintértelep elnevezés talán jobban illene. Itt ugyanis nem gyógyítják az állatokat, hanem – oktatási célból – felkoncolják őket. Ezt tudván a városlakók gyakran hozzák ide megunt kedvenceiket (rosszabb esetben egyszerűen csak behajítják őket a kerítésen). Amelyik állatra senkinek nincs szüksége, azokat a darab főszereplője, Rimma nyuvasztja ki: egyszerűen rájuk köti a 220-at, aztán kidobja őket a szemétre.
Rimma nemcsak az “állatkórházban” dolgozik, hanem itt is él (miután összeveszett az anyjával, és elköltözött otthonról). Odúját egy kutyával osztja meg, akivel lelkileg is összetartozik. (Többször mondja: ha Lanka elpusztul, maga is hamarosan meghal.) De sorsa is az “állatkórház” lakóinak sorsával párhuzamos: nemcsak azért, mert ő maga is bezárult életlehetőségek között vegetál, hanem azért is, mert rá sincs senkinek szüksége, mint a többi kitaszítottra.
Koljada darabjának lényege Rimma portréjának megrajzolása. (A szöveg személyes hangú bevezetőjében is az emlékállítás gesztusa a meghatározó. Egy interjúból az is kiderül, hogy Koljada ezúttal személyes élményeit dolgozta fel.) Ahhoz azonban, hogy ez a portré elkészülhessen, paradoxonok sorát kell feloldania a szerzőnek: érdekessé, sőt vonzóvá kell tennie egy olyan figurát, akit a környezete inkább taszítónak lát. Ennek az ellentmondásnak a feloldásából születik a darab legfőbb paradoxona: miközben látszólag hagyományos szerkezetű műről van szó, lényegében ez a darab is (mint a legtöbb kortárs dráma) a műfaj határait feszegeti.
A Mese a halott cárkisasszonyról nemcsak abban az értelemben követi a konvenciókat, hogy – a kortárs művek között ritka kivételként – egyetlen helyszínen játszódik (sőt az egyes felvonások is zárt időegységeket alkotnak), hanem abban is, hogy a megjelenített helyzetekből életképek épülnek fel: itt a város szélén, a világ peremén nap mint nap hasonlóan történik minden. Koljada az életképet szintén egy konvencionális dramaturgiai megoldás felhasználásával hozza mozgásba. A vendégek érkezésének toposza szervezi mind az első, mint a második felvonást, a funkciója azonban eltér a két részben. Az első felvonásban előbb Nyina, Rimma egykori iskolatársa érkezik (csalt, lopott hazudott, néhány hónapra szeretne eltűnni ezen az Isten háta mögött helyen), aztán Vitalij állít be (ő rendszeresen jár ide vodkázni, dumálni), magával hozza Makszimot is, akivel egy házban lakik (a férfi egy kutyát szeretne elvinni, hogy legyen, aki vigyáz a nyaralójára). Ezeknek az állatkórházba érkező “idegeneknek” a tekintetével ismerjük meg a főszereplőt. Ők úgy tekintenek Rimmára, mint valami féregszerű lényre, aki az emberhez méltatlan körülmények között teljes mértékben az animális szintre süllyedt. Közben ők maguk azok, akik átengedik magukat a nekivadult ösztöneiknek: gátlástalan vedelésbe kezdenek, a vágyaikkal kíméletlenül egymásra rontanak: Vitalij rámászik Nyinára, hogy aztán elcibálja a tehénistállóhoz, hogy meghághassa, Nyina viszont Makszimot igyekszik befűzni, hogy vigye el őt a nyaralójába: nincs szükség kutyára, majd ő vigyáz a házra.
Rimma – aki a többiek szemében taszítónak tűnik – ennek a nekivadult orgiának a tükrében egyszerű, naiv lénynek látszik, aki természetesnek fogadja el azt, ami számára megadott, aki abból épít normát, amit meg tud tartani. Akakij Akakijevics és Miskin herceg kései leszármazottja ő, aki szintén a szent együgyűség bélyegét hordja a homlokán, míg a többiek a hazugságok és önáltatások hálójában vergődnek.
Mindez a második felvonásból válik teljesen egyértelművé, amikor az eddig pokolfajzatnak tartott lány váratlanul angyali lénynek tetszik. A valóság kegyetlenségének helyére most az álom egyszerűsége lép. A nézőpontváltás a szerkezet leegyszerűsítésével is jár: most csak Makszim érkezik az állatkórházba (névlegesen Nyinát keresi, de ténylegesen Rimmával szeretne találkozni. Valami más is nyugtalanítja benne, nemcsak az, hogy a lány felkínálkozott neki előző találkozásukkor.) A látogatás egyszerű szituációjából ezúttal nem épül életkép, megmarad szimpla helyzetnek, amit azonban paradox módon kezel a szerző: egyrészt váratlanul mitikus mélységet ad neki, miközben mindvégig hangsúlyozza a banalitását is. A második felvonás újév napján játszódik, és az élet újrakezdésének toposza kétféleképpen értelmeződik a szövegben. Makszim valóban új életet kezdhet. Rimma ugyanis – ahogy bevallja – maga zavarta el Nyinát. Nem azért, mert féltékeny volt rá, inkább azért, hogy Makszimnak legyen végre ereje szeretni a feleségét, akivel mégiscsak összetartozik. Önmagára vonatkoztatva azonban az élet újrakezdésének lehetetlenségét hangsúlyozza a lány. Ebben a részben mindvégig a halálra készül. Vagy épp ezzel teremti meg az élet újrakezdésének lehetőségét? Hisz Rimma makacsul visszatér egyetlen álmához: ő a halott cárkisasszony – a megidézett Puskin-mese hőse –, akit (újkori Csipkerózsikaként) üvegkoporsóba tesznek majd, hogy a semmiből felbukkanó szerelmes herceg igaz életre ébreszthesse őt.
A Koljada-darab két felvonása közt mély hasadás van: az első egy vad éjszaka zaklatott képeit tartalmazza, míg a második csendes, józan búcsúzkodást. Az elsőben az érzékek romboló erői szabadulnak fel, a másodikban a visszafojtott, félig bevallott érzelmek nyilatkoznak meg. Az elsőben a mélyvilág gyötrelmei szakadnak fel, a másodikban viszont az álmok hoznak megkönnyebbülést. Olyannyira kontrasztot alkot a két felvonás, hogy önmagában egyik sem lehet igazán érvényes. Hitelesnek csak egymás tükröződéseként hathatnak. És épp ez a Mese a halott cárkisasszonyról dramaturgiájának paradoxona: két egymásban tükröződő egyszerű szerkezet összhatásában az élet és az emberi személyiség eldönthetetlen bonyolultsága tárul fel 
Czajlik József komáromi rendezésének épp az a problémája, hogy megbontja ezt a kényes egyensúlyt, s végeredményben nem tudja egységben láttatni a két felvonást. Rendkívül erős a komáromi előadásban a valóság kegyetlenségének, a figurák frusztráltságnak, szánalmas agresszivitásának rajzolata. Czajlik afféle újnaturalista műnek fogja fel a szöveget, amelyhez további expresszív színeket kever. Nem sikerült azonban ennek szerves folytatásává tenni a második részt. Némileg szentimentalizmusba hajlik itt maga a szöveg is (Koljada egy interjúban be is vallotta, hogy időnként sírni szokott darabjai színpadi előadásain), ezt tompítandó visszafogott egyszerű eszközökkel játszanak a színészek. Csendes melankólia lengi be a rövid második részt. Csak épp azt nem érteni, hogy miért így folytatódik az előadás. Talán ezért jegyezte meg a szlovákiai Szabad Újság kritikusa, hogy “ha Czajlik és a szerző befejezte volna az első rész végén az előadást, akkor megrendülve távoztunk volna a színházból.”
Egyedül Szoták Andrea erős jelenlétet teremető játéka köti össze a két felvonást. (Egyébként is ő az előadás motorja.) Alakításában Rimmát még a legnyersebb részletekben is valami elemi naivitás jellemzi, ugyanakkor a halálról szőtt érzelmes álmait is groteszk színekkel árnyalja a színésznő. Az életképi részben erős figurákat teremt Fabó Tibor (Vitalij) és Szvrcsek Anita (Nyina) is. Tóth Attila Makszimja azonban mindvégig kívül maradt volna a történeten, mintha csak narrátora, s nem megszenvedője lenne annak.

Vaszilij Szigarjev: Plasztilin (Gyurma)

Az 1977-ben született szerző Koljada tanítványa, a jekatyerinburgi Színművészeti Főiskolán tanult tőle drámaírást. A mester több mint egy éven keresztül ajánlgatta fiatal tanítványa darabját különféle színházaknak, rendezőknek, míg a moszkvai Kirill Szerebrennyikov rászánta magát a Plasztilin színrevitelére. A Kortárs Drámafesztiválon ez a 2001-ben bemutatott előadás szerepelt, amely már a világ számos fesztiválján nagy sikert aratott.
Sok minden összeköti Koljada és Szigarjev művét. Mindketten a mélyben élők sorsát követve beszélnek az orosz valóságról. Látszólag életképek sorozatát rajzolják meg, de a mindennapi események (amelyek mélyén hasonlóképp bűn, kegyetlenség, perverzió rejlik) mitikus mélységet nyernek. Ebben a mitizálásban mindkét darabban kulcsszerepet játszanak az álmok, amelyek a valóságban elveszetten tévelygő főszereplők tisztább életről szőtt ábrándját jelzik.
A Plasztilin főszereplője egy 14 éves árva fiú, Makszim, akit a nagymamája nevel. Látszólag esetlegesen következnek egymás után a különféle mindennapi helyzetek: az iskolai élet eseményei, mozi, találkozások az utcán, parkban, lépcsőházakban. Mindezek egymásutánja lassanként egy mélyebb szerkezetet is kirajzol. Makszim vándorlása: találkozásai, konfliktusai valamiféle beavatás-történetként hatnak. Az egymást követő helyzetek a világ elsajátításának lehetőségét teremtik meg, de a legtöbb szituációban Makszimnak az áldozat szerepét szánják, ugyanakkor mindaz, amit a fiú tanulhat belőle, merő perverzió, aljasság, cinizmus. Az egyik tanárnő állandóan szaglászik utána a fiúvécében, nemcsak azért, hogy dohányzásom kapja, hanem azért is szüntelenül provokálja őt, hogy egyszer olyat tegyen, ami indok lehet a kicsapatására. Egy esküvőjét ünneplő mennyasszony kikezd vele, s amikor a fiú tényleg megfogja a mellét, akkor megvereti a vőlegényével. Ljoha, a barátja elviszi egy pornófilmre, s a látottaktól beiindulva rámászik, később azonban mint buzit megvereti őt a haverjaival. A stadionban majdnem megerőszakolja őt egy nő, mert kielégítetlenül maradt, miután az alkalmi pasija túl gyorsan elment. És mindezek betetőzéseként Ljoha elviszi őt egy csajhoz, ahol nem a lány barátnője várja őket, hanem két kiélt, perverz pasas, akik némi kártyázás és szivatás után megerőszakolják a két ártatlan kamaszt. (Hasonló irányba mutatnak Makszim visszatérő rémálmai is, amelyek mintha arról szólnának, hogy gyerekkorában az anyja is megerőszakolta őt.)
Az életképekben feláruló, a főszereplő tizenévesre szakadó borzalmakat két víziószerű motívum ellenpontozza a darabban. Az egyik álom a nagy ő-ről, a vonzó lányról, aki többször is átsétál Makszim életében anélkül, hogy egyetlen szót is váltanának egymással. A másik az első képben felravatalozott iskolásfiú, Szpira vissza-visszatérése: időnként csendesen szólongatja, máskor csak a tekintetével hívja a nemlétbe Makszimot. A fiú a nagymamája halála után végül ezt az utat követi: visszatér a két férfihoz, hogy elégtételt vegyen, de azok nem sokat teketóriáznak vele, egyszerűen kihajítják az ablakon. (Az első jelenetben szintén az ablakon emelték ki Szpira koporsóját, mert nem fért ki a lakótelepi lakás ajtaján.)
A moszkvai ősbemutatót jegyző Kirill Szerebrennyikov rendezésének legfőbb erénye, hogy nem naturalista darabként kezelte a szöveget. Meg sem kísérelte az események valószerűségének megteremtését, hisz a filmszerű helyszínváltások követése képtelenség is lenne. Ehelyett a stilizációt választotta: az ajtótlan nyílásokkal tagolt, szürkésfehér falakkal határolt térben csak jelzésszerűen vannak jelen a valóság elemei: két piszoár az oldalfalon, egy kockás járólapokkal burkolt keskeny csík a padlón, három elmozdítható moziszék hátul és egy ide-oda tologatható pianínó középen, amely megfordítva pulpitust vagy szekrényt is idéz.
A stilizáció nemcsak a teret, hanem a játékstílust is meghatározza. Az első jelenetben például nem a lakótelepi ravatal körül kialakult életképet látunk. Ehelyett fekete kendőkbe burkolózott asszonyok mozdulatetűdje zajlik: úgy hat a kép, mintha modern kori erünniszek cserkésznék be a világot, hogy a pusztítás démonaiként hatalmukba kerítsék. De a koporsó maga fontos vizuális motívumként vissza-visszatér az előadásban. Ebben fekszik Makszim, amikor lázálmok gyötrik. A záró kép egyik elemeként pedig a fiúkat megerőszakoló két férfi ül benne, groteszk mozdulatokkal eveznek, mintha újsütetű iker-Kháronként szállítanák át a főhőst a halottak birodalmába.
Különféle szép és izgalmas, furcsa és különös megoldások sorozatát idézhetnénk a moszkvai előadásból. Mindegyik azonos irányba mutat: a valószerűség helyett a képszerűséget és a játékosságot erősíti meg stilizáció. Példaként Makszim és a nagy ő első találkozását említhetjük, amely a szövegben tényleg csak egy villanás. Itt meg a lány piros kesztyűjének és a hozzájuk tartozó madzagok mozgatásával alakul ki egy hangulatos játék, amely álomszerű, elemi összetartozást mutat ott, ahol semmi nem valósul meg egy kapcsolatból.   
A stilizáció előtérbe állítása azt is jelenti, hogy a Kazancev központ előadása nem a történet vadságát, kegyetlen abszurditását hangsúlyozza, hanem ennek mulattatóan groteszk színeit, illetve poétikus összetevőit is kibontja. Képes megmutatni mindazt a költőiséget és fájdalmas humort, ami a történet elsődleges szintje alatt rejtőzik. Ugyanakkor mindehhez rendkívül erős színészi játék is társul, amely hol az emberi létezés árnyalatokban gazdag sokszínűségét vázolja fel, hol meg erős jelenlétekben fogalmazza meg a világgal szüntelen belső vitában álló ember makacsságát. 
A Kortárs Drámafesztivál után magyar nyelven is színpadra került a Plasztilin: a főiskolások mutatták be Forgács Péter rendezésében. Természetesen igazságtalanság lenni a válogatott orosz színészcsapattal készült produkciót összehasonlítani egy magyar vizsgaelőadással. Az azonban számos rendezői gesztusból egyértelmű (például abból a vissza-visszatérő helyzetből, ahogy Makszim a címadó “gyurmát” elkeseredetten formázza), hogy Forgács előadását a világ kegyetlensége felett érzett düh szervezi. A darabnak ezt a rétegét erősíti meg a produkciót uraló stilizáció is. Épp ezért alapvetően egy olyan szertartásként jelenik meg ebben az előadásban a történet, amelyben Makszimot nemcsak megalázó tapasztalatok érik, hanem (konkrétan vérző) sebeket is szerez. Így olyan folyamatot követhetünk, amelyben a beavatás a vérbe és a mocsokba történik meg.    

Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Terrorizmus

Az 1969-es születésű Oleg és az 197? születésű Vlagyimir Jekatyerinburgban született. Ma is itt élnek, az egyetemen tanítanak. Öt éve írnak közösen drámákat. Szolnokon bemutatott darabjuk – amelyet életük első rendezéseként maguk állítottak színpadra – szintén a világot eluraló erőszakról, perverzióról, bűnről beszél. A terrorizmus, akár külső erőszakként, akár belső lelki torzulásként értelmezzük, már az élet minden szintjét átitatta – sugalmazza a mű dramaturgiai szerkezete, amely egy végletekig nyitottá tett életképi formát egyfajta tematikus szerkesztéssel kapcsol össze. 
A mű hat jelenetből áll, amelyek mindennapi helyzeteket idéznek meg. Ezeknek látszólag semmi közük egymáshoz, csak annyi, hogy mindegyikben a “terrorizmus” valamely formája nyilvánul meg. Az első jelenetben lezárják a repülőteret, mert valaki bombát helyezett el a kifutópályán. A másodikban egy szadista beállításokkal teli légyotton csalja meg a feleség a férjét, aki épp elutazott. A harmadik jelenetben egy munkahelyen elszabadul a káosz: az egyik dolgozó a pszichológus rendelőjében akasztja fel magát, az esettől kiborult munkatársak egymásnak és agresszív főnöküknek esnek, mindenki kipakol minden lelki szennyest. A negyedikben az unokáját hintáztató nagymamát biztatja a barátnője, hogy egy lassan ölő méreggel tegye el láb alól az etnikumhoz tartozó vejét. Az ötödikben egy katasztrófaelhárító katonai egység tagjai szivatják egymást, és közben egy robbanáson készült fotókat tanulmányozva arról beszélgetnek, hogy mi mindent mondanak el az emberekről a testmaradványaik. Az utolsó jelenet egy repülőn játszódik, ahol az egyik utas a gép ellen végrehajtott terrortámadást képzel el.
Az egymástól látszólag független jeleneteket azonban finoman elhelyezett utalások kötik össze egyetlen történetté. A munkahely vezetője (akitől még a durva főnök is tart) tárgyalásra indul, de a repülőtéren reked. Eközben a felesége megcsalja őt. A férfi azonban hazatér, de a felesége és szeretője épp alszik. Erre első reakcióként kinyitja a gázcsapot, és elmegy. A hintázó unoka, hogy a nagymamát bosszantsa, elszalad előle, és minden lakásba becsönget. Az így keletkező szikra felrobbantja a férfi gázzal telt lakását. A katonák a feleség ágyhoz kötözött testének maradványait mustrálják a fotókon. A férfi végül mégiscsak repülőre száll, így lehet, hogy az egészet csak képzelte. De bárhogy is van, a nézőnek az a benyomása, hogy egy gondviselést nélkülöző világban a vakvéletlen agresszív szálai mozgatják az emberi sorsot.
A Presznyakov-testvérek ügyesen szcenírozták a darabjukat Szolnokon. Az átalakuló díszletelemek és az elhúzott falak mögül feltáruló újabb helyszínek szellemesen rendezik be a teret, pontosan irányítják a figyelmet. De színészvezetésben – legalábbis a Kortárs Drámafesztiválon látható vendégjáták alapján – nem bizonyultak igazán eredményesnek, hisz a játszók igencsak eltérő eszközöket használva keresték a hatást.        


Nyikolaj Koljada: Mese a halott cárkisasszonyról
Komáromi Jókai Színház

Fordította: M. Nagy Miklós
Díszlet, jelmez: Gadus Erika m. v.
Dramaturg: Dömötör Varga Emese
Rendező: Czajlik József m. v.
Szereplők: Szoták Andrea m. v., Tóth Attila, Fabó Tibor, Szvrcsek Anita m. v.

Vaszilij Szigarjev: Plasztilin
Alekszej Kazancev és Mihail Roscsin Drámaírói és Rendezői Központ

Szcenográfia: Nyikolaj Szimonov
Fény: Andrej Sepelev
Hang: Alekszandr Dudorin
Mozgás: Albert Albert
Rendező: Kirill Szerebrennyikov
Szereplők: Andrej Kuzicsev, Szergej Muhin, Marina Golub, Natalja Svec, Olga Hohlova, Alekszandra Konnyikova, Viktor Hajev, Vlagyimir Pankov, Dmitrij Uljanov, Jegor Holodkov

Vaszilij Szigarjev: Plasztilin (Gyurma)
Színház- és Filmművészeti Egyetem

Fordította: Tompa Andrea
Díszlet, jelmez: Füzér Anni
Rendező: Forgács Péter
Osztályvezető tanár: Marton László
Szereplők: Cseh Judit, Gilicze Márta, Juhász István, Kovács Krisztián, Marjai Virág, Molnár Mariann, Széll Attila, Telekes Péter, Tornyi Ildikó, Varju Kálmán, Zeck Julianna.

Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Terrorizmus
Szigligeti Színház, Szolnok

Fordította: Radnai Annamária
Díszlet, jelmez: Tresz Zsuzsanna mv.
Dramaturg: Morcsányi Géza
Rendező: Oleg és Vlagyimir Presznyakov mv.
Szereplők: Barabás Botond, Bedő Barna, Borbiczki Ferenc mv., Erőss Kinga, Gombos Judit, Kaszás Mihály, Melkvi Bea, Molnár László, Quintus Konrád, Schramek Andrea, Sebestyén Éva
08. 08. 7. | Nyomtatás |