“Mindig van kiút

Beszélgetés Oleg és Vlagyimir Presznyakovval

Oleg Presznyakov 1969-ben, a tesvére Vlagyimir 1974-ben született. (Anyjuk iráni, apjuk orosz.) 2000-től kezdtek közösen drámákat, majd forgatókönyveket írni. Terrorizmus című darabjukat 2002-ben mutatták be Moszkvában. A művet (majd újabb darabjaikat is) számos nyelvre lefordították. Rendezőként először ezt a darabot vitték színre 2005-ben Szolnokon. A beszélgetés ebből az alkalomból készült velük.

Kozma András

 

– Életrajzotok szerint tudományos pályán indultatok el, Oleg irodalomelmélettel, Vlagyimir pszichológiával foglalkozott. Mi indított benneteket arra, hogy a többé-kevésbé biztos “karriert” a drámaírás kiszámíthatatlan útjára váltsátok?

Vlagyimir Presznyakov: Nem is tudom, valahogy teljesen természetesen alakult így. Soha nem készültünk drámaírónak, de mindig nyitott szemmel és füllel jártunk, a gyermekkorunkban és a későbbi életünk során szerzett élmények nem tűntek el a tudatalattink mélyén, hanem beépültek a cselekedeteinkbe, a gondolatainkba, állandóan velünk vannak. Ezeket az élményeket persze különböző módokon lehet feldolgozni, értelmezni, felhasználni. Erre akár a tudományos gondolkodás is lehetőséget adhatna, de nekünk ez mégis túl absztraktnak, sterilnek tűnt, úgy éreztük, az élettel való közvetlenebb kapcsolatra a színház jóval alkalmasabb és talán izgalmasabb is. Persze Olegnek az irodalomtudomány, nekem pedig a pszichológia nagy segítséget jelentett a színpadi szövegek írása során, hiszen minden jelenségben és élményben a közvetlen drámai hatáson túl mindig valamilyen mélyebb értelmet keresünk.

Oleg Presznyakov: A drámai szövegekben sokkal nagyobb a szabadságunk, mert a tudománytól eltérően a világot elsősorban nem analizáljuk vagy leírjuk, hanem bizonyos értelemben újrateremtjük, és a színházon keresztül egy kicsit a magunk képére is formáljuk. Ez persze egy sokkal összetettebb dolog, de talán az a lényeg, hogy a színház gyakran sokkal élesebben tud rávilágítani az életre, mint bármely más megközelítési mód.

– Nyilván nem először kérdezik tőletek, hogy szerzőpárosként mi a munkamegosztás nálatok, a drámaszövegek írása konfliktushelyzeteken keresztül, vagy teljes egyetértésben, szimbiózisban történik?

Oleg Presznyakov: Vologyával mi szinte mindig együtt vagyunk, és folyamatos dialógust folytatunk. Mindent meg tudunk beszélni egymással, sőt, gyakran nem is kell beszélnünk, mert legtöbbször félszavakból is értjük egymást. Ez nem zárja ki a konfliktushelyzetet sem, de – őszintén szólva – erre nekünk nincs igazán szükségünk. Közöttünk nincs kifejezett munkamegosztás, egyikünk sem dominál, inkább egymást inspiráljuk, egymásból és a velünk történő eseményekből merítünk.

Vlagyimir Presznyakov: Talán olyanok vagyunk, mint egy agy két féltekéje. Kiegészítjük egymást, feltételezzük egymást, és egyikünk sem akar felülkerekedni a másikon. Nem tudom, hogy működik ez más szerzőpárosoknál, de mi elég produktívan tudunk együtt dolgozni.

– A darabjaitokat valamiféle előre eldöntött esztétikai-filozófiai elvek szerint írjátok, vagy inkább az ösztönösen megírt szövegek eredményeképpen alakul ki az olvasókban vagy a nézőkben egyfajta sajátos “presznyakovi” esztétika érzete, amely még a kortárs orosz drámaírók között is különleges helyet biztosít számotokra?

Oleg Presznyakov: Nem tudom, hogy létezik-e “presznyakovi” esztétika. Minden darabnak más a kiindulópontja, más az élményanyaga, de talán az köti össze őket, hogy mindegyik szöveget magunkon keresztül szűrjük meg, magunkon keresztül teremtjük újjá azt a kontextust, amiben az emberi Én létezik, és keresi a helyét. Nem fektetünk le előre eldöntött esztétikai vagy filozófiai elveket, azok a szituációkból, a dialógusokból, a rejtett összefüggésekből bomlanak ki. Egyébként sem hiszem, hogy a mi feladatunk lenne értelmezni saját darabjainkat, ezzel már számos irodalmár, drámatörténész és színházesztéta foglalkozik. Ezzel kapcsolatban rendeztek tudományos konferenciát is, ahol a darabjainkban szereplő alakok szimbolikáját, értelmezési lehetőségeit vizsgálták, és mondhatom, hogy néhány következtetés illetve magyarázat bennünket is meglepett.

– Nemrég jelent meg a neves orosz színházkritikus, Marina Davidova könyve Színházi korszak vége (Konyec tyeatralnoj epohi) címmel, amely az orosz színház mai helyzetét vizsgálja. A cím kettős jelentést takar, utalhat általában a “színházi kor” végére, de jelentheti egy “színházi korszak” végét is, ami egy újabb korszak nyitánya. Mi a véleményetek erről a megközelítésről, be tudjátok-e sorolni magatokat az orosz színház valamely korszakába?

Vlagyimir Presznyakov: Nehéz egyértelmű választ adni ezekre a kérdésekre. Persze, mindenki érzékeli, hogy valami folyamatos változásnak vagyunk a tanúi, hogy egyre erőteljesebben jelentkezik valami új, de hogy mikor van vége egy korszaknak, és mikor kezdődik egy újabb…? Az biztos, hogy a mindenki által nagyra tartott orosz színháznak ma egészen más, talán az eddig megszokott formanyelve szempontjából szokatlan kihívásoknak kell megfelelnie, és erre nagyon kevés társulat, nagyon kevés színházi alkotó képes a hagyományos orosz színházi életben. Viszont az utóbbi 5–10 évben jelentkezett egy újabb alkotó nemzedék, közöttük drámaírók, rendezők, színészek, zeneszerzők, akik sokkal adekvátabb válaszokat adnak ezekre a kihívásokra, de ennek leginkább talán az az oka, hogy már a kérdések feltevése is adekvátabb részükről, mivel a mai élet problémáiból, a mai orosz társadalom kontextusából indulnak ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy a klasszikusokat ki kellene dobni, de a mai valóság figyelmen kívül hagyása a klasszikus színház megmerevedéséhez vezethet, és elidegeníti a nézőt azoktól a művektől, amelyek a maguk korában éppen olyan aktuálisak és torokszorítóan hatásosak voltak, mint a mostani új színpadi művek.

Oleg Presznyakov: Érzékelhető pezsgés indult meg az orosz színházi életben, ami leginkább a kortárs orosz darabok színpadra állításával hozható összefüggésbe. Tíz évvel ezelőtt még szinte sehol sem mutattak be új orosz színpadi műveket, aminek részben talán az az oka, hogy a 90-es évek közepe egy annyira intenzív időszak volt Oroszországban, hogy maga az élet produkált mindenféle színháznál döbbenetesebb dolgokat, másrészt kevesen mertek kockáztatni ismeretlen szerzőkkel. Mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott, mindenütt óriási az igény új darabokra. Hogy ez új korszakot jelent-e, majd a színháztörténészek valamikor eldöntik, de az is lehet, hogy most egy forrongó, átmeneti időszakot élünk, amiből később nő ki valami körülhatárolható színházi korszak. Igazság szerint ez bennünket kevésbé foglalkoztat, mert mi a saját életünkből, saját világunkból indulunk ki, és darabjaink inkább belső utazások, mint a külső történések leképezése.

– Azt olvastam, hogy a világon egy meghatározott időben egyszerre legtöbbet játszott szerzők közül csak Csehov előz meg benneteket. A szolnoki Szigligeti Színházban általatok rendezett saját darabotokkal, a Terrorizmussal párhuzamosan például Helsinkiben, Melbourne-ben, New Yorkban, Aachen-ben, Madridban, Reykjavíkban, Lisszabonban állítják színpadra valamelyik darabotokat, már nem is beszélve az eddig rendezett és máig is játszott előadásokról világszerte. Miben látjátok színpadi műveitek páratlan sikerét, és véleményetek szerint kiállják-e az idő próbáját, “klasszikus” művek lesznek-e, mint például Csehov darabjai?

Oleg Presznyakov: Őszintén szólva ezen nem gondolkodtunk, ahogyan talán Csehov sem gondolt arra darabjai írása közben, hogy klasszikus lesz-e vagy sem. A mi szándékunk pusztán annyi, hogy jobban megértsük a világot, és azon belül magunkat. Ha ezt sikerül olyan módon tennünk, hogy az másokat is ráébresszen bizonyos felismerésekre, vagy ha csak inspirációt tudunk adni, hogy mások rácsodálkozzanak az életre az általunk javasolt szemszögből, már volt értelme. Úgy látszik, hogy a nézők nemcsak Oroszországban, de a legkülönbözőbb földrészeken is értik, amiről és ahogyan írunk, és az előadások fogadtatása azt jelzi, hogy sikerült valami egyetemes üzenetet vagy legalábbis kérdéseket megfogalmaznunk. A Terrorizmus című darabban például nem a külső világban tomboló erőszakot akartuk ábrázolni, hanem annak előidéző okát, a minden egyes emberben belül lejátszódó kataklizmát, a “belső robbanást”. Mindazt, amit “hétköznapi terrorizmusnak” lehetne nevezni, és amelynek eredménye a reálisan ránk hulló bomba vagy az erőszak egyéb megnyilvánulása. Ez olyan problémakör, ami most szerte a világon mindenkit foglalkoztat.

Vlagyimir Presznyakov: A Terrorizmus lehetőséget ad minden nézőnek az azonosulásra, mivel a főhős belső utazásán keresztül mindenki önmagára ismerhet, mindenki felfedezheti magában azokat a mozgatórugókat, amelyek miatt esetleg ő is a “hétköznapi terrorizmus” képviselője, csak eddig nem ismerte fel. De mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy nekünk nem az emberi lét erőszakossága, kiúttalansága a lényeg, hanem annak lehetősége, hogy ezen felülemelkedjünk. Mi nem a kétségbeesést, hanem a reményt akarjuk megerősíteni az emberekben, a reményt abban, hogy mindig van kiút.

– A szolnoki előadás nemcsak attól különleges, hogy először szólal meg magyar színpadon szövegetek, hanem először dolgoztatok rendezőként is. Milyen tapasztalataitok voltak a magyar színészekkel, és folytatjátok-e a rendezést, vagy megmaradtok az írásnál?

Oleg Presznyakov: A szolnoki bemutató, a szolnoki munka valóban fontos állomása az életünknek. Bár nem először veszünk részt saját darabjaink színpadra állításában, hiszen szinte minden rendező igényli a velünk való állandó kapcsolattartást, tanácsot kérnek tőlünk, vagy ránk bízzák a szereplők kiválasztását, mégis, a rendezőnek mindig saját olvasata van a darabról. Rendkívül érdekes látni, hogy ugyanaz a szöveg más rendezői felfogásban, más kulturális közegben mennyire különbözik hangvételében, tempójában. Minden országban átüt az emberek sajátos mentalitása, így egészen különböző előadások születtek például a legtöbbet játszott darabunkból, a Terrorizmusból is. Mi, a magunk részéről, szerettük volna a saját, szerzői olvasatunkat visszalátni a színpadon, ami sok szempontból eltér az eddigi rendezői koncepcióktól, ugyanakkor az általunk látott verziókból semmit sem akartunk megismételni. A szolnoki színészekkel nagy élmény volt dolgozni, és reméljük nem utoljára, akár rendezőként is találkozunk még velük.

08. 08. 7. | Nyomtatás |