Örömgyilkos Andaxínház

A mozgásszínházaink között idestova “matuzsálemnek” számító Andaxínház előadásai soha nem tartoztak a felhőtlenül szórakoztatók közé. A legújabb bemutatójukat átlengő, költészettel párosult irónia kezdettől jellemezte a társulatot. Ez a stílus a kemény és keserű kritika, többnyire az aktuális társadalom kritikájának eszköze volt a 90-es években. Körülötte azóta megsokasodtak a mozgó és/vagy táncos társulatok – az Andaxínház kicsit “visszahúzódóbb” lett, vagy legalábbis úgy tűnhet a nagy forgalomban.

A legutóbbi bemutató, az Örömgyilkos aztán igazán befelé fordul, kifelé pedig segélykiáltást hallat a női lélek mélységéből. A rendező, Zsalakovics Anikó három nő (egy színművész és két táncművész) alakításában jelenít meg egyet.
A “szingliség” nem csak divatos életforma, jelenthet egyben kényszerpályát és kiúttalanságot is, mint jelen esetben: a harmincas magányos nő, aki büszkén vállalja fel külsejét, belsejét és állapotát, ugyanakkor üvöltően, betegen magányos is. Mindhárom színpadi figura ezt az erődemonstrációval álcázott törékenységet hivatott megjeleníteni. Hogy miért kellettek hozzá hárman, ez azért marad nyitott kérdés, mert nyelvezetből csak kettő van: a próza és a tánc. Míg Orosz Helga egyedül kell elbánjon a hosszú, de remekül pergő, percig sem unalmas szöveggel, addig a mozgást ketten, Gold Bea és Nagy Andrea hozzák. Ahhoz nem eléggé tér el egymásétól az ő “szövegük”, hogy alapvető szerepe lenne a ténynek: ketten vannak.
Az írott szöveg szellemes – kontemplatív, ugyanakkor tele pikírt öniróniával –, akár állás-interjúról szóló monológról legyen szó, akár a kavicsszopogatás értelméről vagy az önmegvetés mezsgyéjén tébláboló önkép-keresésről. A szöveges szólókat a mozgásos szólók, majd a táncosok kettőse választja el egymástól: a két táncos hozza azt a rebbenő vadállat-mozgásvilágot, melyet egy héttel előbb az Artus előadásában láttam tőlük. A Rókatündérek rettegő, vágyó, támadó állatait láthattam itt viszont, a kontextustól korántsem idegenül, bár sejteti ez azt is, hogy párhuzamosan dolgozni két produkcióban nem minden kockázat nélkül való. Amennyiben a két táncos alak kétféle módon a hasadását, kettősségét mutatta volna annak a léleknek, amelyről a szöveg szól, akkor indokolt lett volna duettjük, ám mozgásuk inkább egybecsengett.
Orosz Helga nagyszerű színésznő. Ő egymagában tárja elénk a kettősséget, mely a társadalmi image és a legbelsőbb benső eltéréséből fakad. Játéka és külseje szerencsére köszönő viszonyban sincs azzal az egyértelműen leamortizált, teátrálisan sminkelt, szétesett arccal, amely az előadás szórólapjáról néz vissza ránk. Szerencsére nem adja ki magát ilyen “egyenesben”: mint színésznő is öniróniával figyel befelé, figurája emberi tartását az utolsó pillanatban sem veszíti el. Akkor, amikor amúgy már valószínűleg tényleg minden elveszett.
Az Andaxínház előadásainak a múltban is fontos kelléke volt az a jellegzetes látvány, mely mindig kevés színnel – főként feketével, fehérrel, de mindenképp szikáran és egyszerűen “működött”. Így van ez most is: a fekete és a homok színeinek szűk skáláján tartva a darab sötéten indít, s lassanként – ahogy a lélek rejtelmeibe jobban s jobban belelátunk – világosodik a tónus. Tudatos, szép szerkesztés.
Kíváncsiságra jogosít fel az előadás a folytatást illetően: az Andaxínház eredeti csapata ugyanis olyan színészekből állt, akik szívesen mozogtak. Belőlük most nincs egy sem, s ezúttal a két művészi eszközt különváltan “csiszolja” az alkotó. Kikkel fog dolgozni a jövőben Zsalakovics Anikó, mi a szándéka az Andaxínházzal? Meglátjuk…
Lőrinc Katalin



Örömgyilkos
Andaxínház

Díszlet: Terebessy Tóbiás
Fény: Payer Ferenc
Hang: Németh István
Koreográfus: Gold Bea, Nagy Andrea
Rendező: Zsalakovics Anikó
Szereplők: Orosz Helga, Gold Bea, Nagy Andrea
08. 08. 7. | Nyomtatás |