Összjátékok

M, vagy mégsem; Thornton Wilder: Hajszál híján – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Bár az elmúlt években sokat változott a nyíregyházi társulat, egy dolgot feltétlenül sikerült az együttesnek megőriznie: a műhelyszellemet. Most két előadás is hangsúlyosan ebbe az irányba mutat, holott látszólag kevés közük van egymáshoz. Az egyik (ritkán játszott) darabból indul ki, a másik nem is használ kötött szövegeket. Az egyik végigkövet egy történetet, a másikban még helyzetekről sem nagyon beszélhetünk. Sőt: az egyik eleve előadásnak készült, míg a másik mostani formájában sem tekinti igazán annak magát. Az egymástól távoli alapanyagokból, az eltérő munkahipotézisekből kiinduló két produkció azonban valahol félúton találkozott: mindkettőből a társulat kreativitást, virgonc összmunkáját feltételező oldott szellemiségű, nyitott szemléletű bemutató született, amelyben felismerhető az az inspiráció, amelyet a rendezők és a színészek egymás számára jelentettek.
Kondorosi Zoltán

Az sem jellemző minden színházra, hogy a fiatal, újító szellemiségű alkotók rendszeres munkalehetőséget kapnak benne. Nyíregyháza ezt mintha ma programszerűen tenné. Forgács Péter már többször dolgozott a szabolcsi megyeszékhelyen, Bodó Viktor most először kapott meghívást ide. Felkérésük nyilván nemcsak egy új előadás létrehozását célozta, hanem olyan műhelymunka kialakítását is, amely nyomán újra formálódni kezd egy (ismét új összeállítású) színészcsapat.

Kötetlen játékok

Az M, vagy mégsem több szempontból is zavarba hozza a nézőket. Először azzal, hogy “botránnyal” indul az előadás: miközben valaki a színpad középén esetlenül magyarázkodni kezd, a nézőtéren megcsörren egy mobiltelefon. Néhányan pisszegni kezdenek, mások lehurrogják. Egyre többen szólnak bele az eseményekbe a nézők közül. Aki nem ismeri a színészeket, az csak szép lassan jön rá, hogy valójában megrendezett jelenetet lát, hisz a botrány résztvevői hamarosan fellépnek a színpadra, és maguk is szereplőkké válnak. Így veszi kezdetét az eltérő jellegű (és némileg különböző minőségű) etűdök lazán szerkesztett sorozata.
Mindvégig ott motoszkál a nézőben a kérdés, hogy valójában előadásnak tekinthető-e mindaz, ami a színpadon történik. Mintha maga a társulat is a nem felé hajlana: “Keresgélés, elemzés, részletezés, improvizációs technikák elemein alapuló munka néma és szöveges improvizációk és színészgyakorlatok – játékok, helyzetgyakorlatok, szerepnapló írás, mozgásra, beszédre, gesztusokra vonatkozó tréning. Munkánk legfőbb célja, nem egy produkció létrehozása, inkább pusztán a keresgélés, a tapasztalás és a megismerés maga” – olvashatjuk például az M, avagy mégsem szórólapján.
Látunk például ritmusgyakorlatot, amelyből az olajos hordókon (mint alkalmi kongadobokon) való energikus, nekiszabaduló zenélés alakul ki. Látunk “helyzetgyakorlatot”, amikor a tér különböző pontjaiba belépve értelmezik magukat, helyzetüket a színészek. Látunk mozgásgyakorlatokat, amelyből a különféle evőeszközökkel való virtuóz zsonglőrködés alakul ki, amelynek végeredményeként végigkövethetünk egy lakomát a levestől a kávézásig. Hallunk beszédgyakorlatokat, amelyekből később “szöveggyakorlat” alakul ki, amikor is a hordókon ülve ismétlik, fűzik tovább az egyikük által felvetett témát, egy falusi disznóherélés történetét.
A színészek láthatóan jól érzik magukat a bőrükben, hisz ezúttal a szabadság olyan teljességét kapták meg a színpadon, ami csak ritkán adatik meg: kereshetnek anélkül, hogy valamit biztosan meg kellene találniuk, kutathatnak a kifejezőeszközeik között anélkül, hogy valamit feltétlenül ki kellene fejezniük. Nagy utat járhatnak be anélkül, hogy valahova egyértelműen el kellene érkezniük. De nemcsak a színészek számára tűnik felszabadítónak ez a helyzet. Bodó Viktor is olyan színeket használ rendezőként ebben a mintha-előadásban, amely csak legkorábbi munkáira (például az I. Erzsébetre) volt jellemző. Ebben a produkcióban nincs nyoma annak a nekivadult dühnek, ami a Boldogtalanokat jellemezte, de mentes a produkció attól a rafinált hatásokkal bűvészkedő keresettségtől, amely a Motelt (vagy letisztultabban a Ledarálnakeltűntem című új bemutatót) jellemzi. Az M, vagy mégsem-ben az az elemi játékosság működik, amely a színházi alkotás alapfeltétele minden nyitott helyzetben.       

A pusztulás játékai

A szintén a nyíregyházi kamaraszínházban látható Hajszál híjánt is ugyanez a kötetlen játékosság jellemzi. Erről az előadásról is az a benyomásunk, hogy csakis a rendező és a színészek bizalommal teli összmunkája alapján születhetett meg. Forgács Péter előadásaiban mindig is hangsúlyos volt a stilizációra való törekvés. Most azonban úgy választott stilizációs formát, hogy maga a kötetlen, szabad asszociációkra képes, meglepő ötleteket is magától értetődőnek mutató játék váljon az előadás alapformájává.       
A nézők ezúttal a Krúdy Kamaraszínház üvegfalával ülnek szemben. Kint, az üvegen túl egy furcsa csapat vonul szekeret húzva magukkal. Amikor meglátják a nézőket, megállnak, bekukkantanak. Majd úgy döntenek, hogy itt érdemes megállniuk: kinyitják az üvegajtót, behúzzák a szekeret, szétpakolnak. Megérkezett egy vándortársulat, és máris készek az előadásra: a jelmezek a bőröndjeikből kerülnek elő, a színpad többnyire maga a szekér, illetve a környezete lesz. És amikor majd véget ér a történet, ismét összepakolnak, szekérre raknak mindent, továbbindulnak. Az üvegfalon túlról még visszaintenek: itt is jártunk.
A vándortársulat létformáját idéző keret felszabadító erővel hat a játékra, rengeteg olyan ötletet hív elő, amelyet ennyire felszabadultan használni többnyire csak diákszínjátszó előadásokban láttam. Erre a könnyedségre van ugyanis szükség ahhoz, hogy ne hasson nehézkesen moralizálónak, körmönfontan allegorikusnak Thornton Wilder 1942-ben írt darabja.
A mű három kinagyított pillanatfelvételt fűz egymás mellé a világtörténelemből, amikor is csak “hajszál híján” múlt az emberiség totális pusztulása. Az első felvonás a jégkorszakot, a második a vízözönt idézi meg, míg a harmadik a háború utáni állapotokat ábrázolja. A középpontban egy család áll. Antrobus Árpád (Avass Attila) az első részben egy minden problémára megoldást kereső feltaláló, a második részben a világtanács elnöke, míg a harmadikban egy végsőkig megfáradt ember, aki végül nagy nehezen hazatalál a világégésből. Antrobusné (Széles Zita) hol segítő társ, hol megcsalt feleség, hol a férjét visszaváró hűséges asszony. A lányuk (Sándor Júlia) naiv lelkesedéssel veti bele magát az újabb és újabb helyzetekbe, hogy végül ő maga is a világégés áldozat legyen. A fiuknak (Nagyidai Gergő) mindig a homlokába hull a haja, hogy ne látszódjon a bélyeg rajta. Mert hiába próbálják most Henricknek nevezni, újra és újra letagadhatatlanná válik, hogy valaha Káinnak hívták. Még velük van Sabrina (Juhász Éva) is, aki az egyik részben a felmondását folyton beadó cseléd, a következőben a férjet elcsábító Miss Világszépe.
Szerencsére a Forgács Péter irányította előadás nem a darab allegorikus szintjeit erősíti meg. (Annak nincs különösebb jelentése, hogy a főszereplők az első emberpárra emlékeztetnek, mint ahogy a nevükben benne lévő általános emberi sem válik hangsúlyossá. Nem játszik rá a rendezés arra sem, hogy lényegében Az ember tragédiájához hasonló szerkezet alapján építkezik a darab.) Ezzel szemben a nyíregyházi változat ráerősít minden groteszk, abszurdba hajló elemre, sokszor a képtelenségig fokozva a humort, a játékosságot.
Ennek egyik legfőbb eszközeként magyarországi, sőt nyíregyházi áthallásokkal erősítik meg a szöveget. Ezért hívják itt Árpádnak és Emőkének a főszereplőket. A család lakhelye így lesz a Nyíregyházához tartozó Rókabokor. Az első részben például a veszélyesen nyomuló jégfal már a városi plázáig ér. A televízióban is szabolcsi híreket hallunk. 
A groteszk humor forrásaként hatnak a történetbe applikált songok is, amelyek jelen esetben többnyire különféle magyar slágerek lesznek. A darab elején például táviratot hoz a postás Antrobusnénak, de az üzenet mellett (“kések egy órát”) van egy utóirat is, amely nem más, mint egy LGT-dal (Nagyon kell, hogy szeress engem), amit a postás azon nyomban el is dalol. Ez nemcsak Antrobusné szívét lágyítja meg, hanem Sabrináét is, így a sokadik felmondás után ismét marad. Amikor végre megérkezik a férj, akkor lassan méltósággal lépdel fel a szekérszínpadra (a nézőtér felől azt látjuk, hogy egyre magasabbra emelkedik), miközben a család együtt énekli az őt köszöntő hitvallást: “mi arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk…”) A második részben az elhagyott Antrobusné szintén dalba folytja bánatát: “Boldogság, gyere haza!”
A különféle minőségű játékötletek ezúttal nem zilálják szét a produkciót, sőt ellenkezőleg, épp az előadás felszabadult diákos játékosságát erősítik. Például a legbanálisabb műanyag maszkok jelzik a “háziállatokat” az első részben, bár Antrobusnak a táplálékhiány miatt végül is ki kell irtania a dinoszauruszt és a mamutot. A családhoz érkező menekültek viszont egy westerntörténet jelmezeiben jelennek meg. Antrobus Árpád és Miss Világszépe egymásra találását egy felfújható műanyag medencében való önfeledt lubickolás jelképezi. (Előtte Sabrina egy egész tubus habfürdőt belenyom a vízbe, hogy tényleg minden csupa hab lehessen.) Ugyanakkor vannak az előadásnak olyan ötletei is, amelyek inkább a történet lírai mozzanatait erősítik meg. Ilyen például a befejező kép. Antrobus fáradtan lerogy a fotelbe. Tudja, hogy mindene oda, nem is mer kérdezősködni, a könyvtára után végképp nem. Ekkor a feleség lerántja a leplet a fotelről, és kiderül, hogy Antorbus egy könyvekből formált széken üldögél. A férfi hitetlenkedve érinti meg az egyes köteteket, aztán lassan feloldódik, amint tapintásukról felismeri kedvenc szerzőit. Az előadás zárlata így értelmezi át Thronton Wilder humanista üzenetét: az értékek devalválódásának korában is valamiféle megtartó erőt jelenthet a tradicionális kultúra. (Ennek ellenpontjaként a történet szinte minden egyes pontján jelen van a televízió szüntelenül a média csökött együgyűségét sugározva.)
Az előadás elsősorban társulati csapatmunkának hat (olyannyira, hogy a súgó, a kellékesek, az öltöztetők is részt vesznek a játékban). Ennek ellenére néhány alakítás külön is említhető. Elsősorban Avass Attila fanyar humorú Antrobusa, amely az örök értelmiségi (ön)ironikus ábrázolásának hat: a figura tétova esetlenségét makacsság ellenpontozza, így az érthetetlen nekibuzdulásaiból állandóan komikus heroizmus születik. Széles Zita Antrobusnéja (afféle örök Évaként) a női életsors különböző színeit mutatja meg, természetesen az előadás alaptónusának megfelelően alapvetően ironikus felhangokkal. Nagyidai Gergő nagy energiákat mozgósítva ábrázolja azt a belső feszültséget, amelyet gyerekként kénytelen magával hurcolnia: mit kezdjen azzal az énjével, amelyet a szülei is elhazudnak, hogy ne kelljen szüntelenül az egykori vétkekkel szembesülni. Sándor Júlia jó humorral játssza el azt a gyerekeket, akivel csak azért nincs semmi probléma, mert senki nem figyel igazán rá. Juhász Éva az alávetettből vetélytárssá váló nő fokozatos öntudatra ébredését mutatja meg: ártatlan rajongóból így lesz végzetes vamp.               


M, vagy mégsem
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Dramaturg: Tasnádi István
Látványtervező, rendező: Bodó Viktor
Szereplők: Jenei Judit, Juhász Éva, Sándor Júlia, Szabó Márta, Fábián Gábor, Illyés Ákos, Kedvek Richárd, Nagyidai Gergő, Petneházy Attila

Thornton Wilder: Hajszál híján
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Fordította: Bányai Geyza
Díszlet: Füzér Anni, Forgács Péter
Jelmez: Füzér Anni, Kovalcsik Anikó
Zenei vezető: Kazár Pál
Video: Csordás László
Rendező: Forgács Péter
Szereplők: Avass Attila, Széles Zita, Nagyidai Gergő, Sándor Júlia, Juhász Éva, Gerle Andrea, Tamás Kinga, Botos Bálint, Illyés Ákos, valamint: Patáné Simon Ágnes, Boros Mónika, Jakab Attila, Apjok Rodica, Sárközi Attila, Sárközi István, Engi Gábor, Szalona János, Kazár Ticána, Papp Tamás, Száraz Tamás
Zenészek: Kazár Tíciána, Papp Tamás, Száraz Tamás
08. 08. 7. | Nyomtatás |