Bódog idők

Szakonyi Károly: Adáshiba – Győri Nemzeti Színház

A közönség hálás nevetéssel fogadja a Tévémaci nevezetes fagottszólóját, amely  – nem tudni biztosan, hogy szándékosan vagy akaratlanul – azonnal inkább nosztalgikusra, mint ironikusra hangolja az előadás alaptónusát.
A Kisfaludy Terem színpada echte kispolgári lakásbelsőt (szobát, szalont) mutat: a nippek, családi fotók, szobanövények erdejében könyvet ne keress. Csak egy pici túlzás kellene még, hogy a látvány jelentésesen, sírnivalóan nevetséges legyen. A színházi előadás kedvéért kiemelt negyedik fal hiánya is látszik: a játéktér két oldalát csupasz, omló vakolatú  – mintha megbontott – téglafal határolja. (Elvégre a színház arra való, hogy feltárja a mindennapi létezés felszíne alatt rejtőző repedéseket, horzsolásokat, nehezen gyógyuló sebeket.) A rendező, Forgács Péter és Győri Gabi  díszlettervező  pontosan követi Szakonyi Károlynak mind a berendezésre, mind például az időjárásra (ősz, eső) vonatkozó instrukcióit. Az Adáshiba  nyitóképében Bódog tévét néz, csak éppen a függöny nem megy fel, mert annak rendje és módja szerint: nincs. Egyébként minden stimmel a színleírásból.
Ölbei Lívia

Nem kéri viszont a szerző azt a nagyméretű, Jézust ábrázoló olajnyomatot, amely balra, a kanapé fölött függ, kicsit ferdén. Fogadásokat lehetne kötni arra, hogy egyszer majd jön valaki, és szépen a helyére billenti. A Jézus-ábrázolást  – mint egyszerúgyiselsülő dramaturgiai fegyvert  – hangsúlyosan, jó előre elhelyezni a színen körülbelül annyit tesz, mint színpadra állítani magát a készüléket: a televíziót. (Háttal a közönségnek, a Jézus-kép felé forduló apró porcelánangyalkával a tetején.) A szerzői utasítás szerint a tévé a legfontosabb. “Itt a színpadon a tévékészülék mégsem valóságos tárgy, hanem a képernyő maga a színpadnyílás; amikor Bódogék tévét néznek  a közönséget nézik, mintha ott látnának mindent.” (Úgy tűnik, Szakonyi a  – színdarabja megírásának idején még viszonylag frissnek számító – “tévé mint szentély, tévé mint házioltár” metaforát tágítaná, növelné a végletekig, a játékmódot a groteszk, az abszurd felé mozdítaná el, amikor a készüléket magát nem, csak mint láthatatlan, az isteni helyét elfoglaló instanciát szerepeltetné az előadásban. A láthatatlan, mégis mindent betöltő, mindenütt ott lévő tévéistenség párja-ellenpontja az Adáshibában (a darabban) a hús-vér valójában megjelenő Emberfi, a harminchárom éves, tanítványokat  – egészen pontosan tizenkettőt –  fogadó albérlő, akinek természetesen az volna a dolga, hogy megváltsa Bódogékat; csakhogy a mutatvány nem sikerül. De hát ennek a szerencsétlenül tébláboló, ócska trükkökkel előálló fiatalembernek – aki egyébként nosztalgiával gondol azokra a régi szép időkre, amikor még hatott a csodáival; megfeszítésről nem esik szó – eleve nem is sikerülhet.
Mégis: a látható-megfogható Jézus és a láthatatlan-megfoghatatlan tévékészülék által fölcserélt evilági-transzcendens páros furcsa egyensúlyát Forgács Péter megbontja-megbillenti, amikor fogja, és kiteszi a színpad szélére a televíziót. Így persze egyértelműen, látványosan funkcióját veszti a hagyományőrző nagy családi asztal  – de nagyjából-egészéből funkcióját veszti Emberfi is. Érdekes látni, ahogy már-már – talán az áthallásokban, az összekacsintásban bízó? – kosztümös történelmi mesejátékká változik az Adáshiba.  Persze nemcsak, nem is elsősorban a Tévémaci meg a Delta megidézett szignálja, a magasan a tarkóra biggyesztett női kontyok, a fekete tárcsás telefon, a reménybeli balatoni telek, a levegőben horribilis összegekként röpködő nyolc- és tizenötezer forintok miatt, hanem inkább azért, mert a kiszámítható mechanizmusokat jól működtető darabból magából is menthetetlenül muzeális hangulat árad. Forgács Péter pedig csak erősíti ezt a hangulatot: nem elrajzolja, hanem túl komolyan veszi.
Bár a televízió, a kép azóta még inkább elhatalmasodott rajtunk, vagyis az Adáshiba  első látásra talán túlságosan is aktuális – ez a tévé már nem az a tévé, ez a kép már nem az a kép; innen nézve tulajdonképpen mindegy is, hogy a készülék maga ott van-e a színpadon. (A következő, hasonló problematikára épülő komédia főszereplője talán a számítógép lesz meg az internet.) Ami pedig a  (mindenféle rendszerváltástól független, mindig a túlélésre játszó)  törmelékes emberi viszonyok tragikomikumát, reménytelenségét, sekélyességét, ostobaságát és otrombaságát illeti: hála istennek több olyan színpadi szerzőről tudunk, aki minderről halálpontos látleletet ad, tévé nélkül is.
Az emberi játszmákat kellemesen pergő ritmusban felvonultató győri Adáshiba záró képében, az elfuserált családi vacsora romjain a szép, karcos, valami másra vágyó Bódog Vanda  (Dósa Zsuzsanna) gondosan megtervezett, hangos, kétségbeesett nevetése hallatszik. Az emésztetlen információ- és emlékmaradékokban szinte öntudatlanul gázoló családfő, Bódog  (Korcsmáros György) persze nem érti az egészet, ezért aztán szemcsippentős mosolya lehervad, és megint kiabál. A saját nosztalgikussá szépülő múltjába ragadt, nyakát nyújtogató, felhúzható csipogó madárként működő Bódognét  (Mézes Violetta) csak Imrus otthon felejtett sálja érdekli. Bódog Dönci (Sárközy József)  és csacsogó-tipegő felesége, Saci (Szina Kinga) kapcsolata vészesen hasonlít az idősebb Bódog-házaspáréhoz. Az ismétlődésből-másolódásból adódó (bohózati) lehetőségeket az anyós-meny páros használja ki leginkább. A tolószékébe visszahuppanó Szűcs úr  (Koppány Zoltán)  ellenállhatatlan, áttetsző derűvel viseli (hordozza) sorsát. A megszokott Jézus-ábrázolásokra emlékeztető Emberfi  (Vándor Attila) persze rögtön megigazítja a megbillent képet a falon, többre aztán neki se igen futja. (Lehet, hogy akkor már mindenestül többet mondana, ha Szűcs úr trükkös isteni beavatkozás nélkül állna föl a tévékészülék elől  és ülne vissza.) A tizennyolc vagy tizenkilenc éves Imrus (Mesterházy Gyula) lényéből árad valami eredendő, de erőtlen, mosolygós ártatlanság. Éppen csak elég ahhoz, hogy elfusson világgá, és ezzel –  nem sokkal a krimi után –  véget érjen az előadás.
De ki volt a gyilkos? Mindegy. Szép álmokat, jó éjszakát!

Szakonyi Károly: Adáshiba
Győri Nemzeti Színház, Kisfaludy Terem.

Díszlet, jelmez: Győri Gabi
Rendező: Forgács Péter
Szereplők: Korcsmáros György, Mézes Violetta, Dósa Zsuzsanna, Sárközy József, Szina Kinga, Mesterházy Gyula, Vándor Attila, Koppány Zoltán
08. 08. 7. | Nyomtatás |