Tekinteted tükrében elbájolva

Rókatündérek – Artus, Medence Csoport

Belépünk. A zene már szól. Illetve nem is zene. Olyasvalami, amit akkor hall az ember, ha rossz vételi körülmények között hallgat egy rádiót. Foltos, elmosódó, felerősödő, elhalkuló, zúgó hangok. Végighaladunk a szűk folyosón. Vagyis haladnánk, ha nem késztetne minduntalan megállásra egy-egy rókatündér. Jelenlétük nem tolakodó, de megkerülhetetlen. Náluk vagyunk, beléptünk hozzájuk, beléjük. Az elmosódó, lüktető zaj-zene a mi világunk, az emberi világ lenyomata az ő agyukban. Egyikük a fejünk feletti gerendán nyújtózik-vonaglik lustán és kéjesen, egyetlen pillanatra sem zavartatva magát a szemérmesen érdeklődő tekintetektől. Másikuk egy zárt akváriumféleségben lebegve tágra nyílt szemekkel szemlél minket. Továbbhaladva egy szőke (róka)tündér, hátára szerelt porszívóval finoman, de határozottan kiporszívóz (megtisztít?) mindannyiunkat. Végül egy padon magányosan ücsörgő rókatündér vonja magára figyelmünket, aki egy kinézhetetlen fajtájú szőrös állatot simogat. A kis lény oly élethűen fúrja fejecskéjét gazdája hónaljába, nyakába, hogy csak alaposabb szemrevételezés után derül ki róla, hogy báb, és a táncosnő mozgatja. Erotikát sem nélkülöző intim kettősük a leskelődő, kukucskáló fél szerepét osztja a nézőre, amelyet csak megerősít a nézőtérre vezető folyosó lyukakkal, lyukacskákkal, repedésekkel, résekkel tagolt építménye. Miközben a folyosón bolyongunk, két, egymáshoz nagyon hasonlóan öltözött, határozott férfi jön-megy céltudatosan közöttünk. Meg-megállnak, figyelnek, nekilódulnak – az utolsó néző bevonulásáig ismétlik spontánnak tetsző mozgássorukat.
Strausz Tünde

A játék igazi tere azonban nem a folyosó, hanem annak végén egy raktárra, padlásra emlékeztető téglalap alakú tér, amelynek két hosszabb oldalán helyezkednek el a nézők. A két rövidebb oldalon található járások térelválasztó elemei színben, anyagban, formában és funkcióban (takar is, de láttatni is enged) harmonikusan idomulnak a folyosón látottakhoz. Az egyik oldalon három földig érő gyékény, a másik oldalon egy függőleges lécekből álló függöny látható. A gyékények elforgatásával kis utcák alakulnak ki: ez az oldal inkább az érkezésé, s a másik, a lécfüggönyös a távozásé. (Előbbi remekül, utóbbi csak részben felel meg a játéktechnikai elvárásoknak. Az elforgatott gyékények között ugyanis elegánsan és hatásosan meg lehet jelenni, míg a lengedező lécek között sokszor csak sután és zajosan lehet kimenni.) A talajt egymáshoz ragasztott egyszerű kartonlapok burkolják.
De kik is ezek a gerendákon császkáló, fülünkbe szép szavakat duruzsoló, tésztakörmöt, “rőzsecsomagocskát” tördelő, varázslatos, titokzatos lények, kik ezek a rókatündérek? Lerázhatatlan, provokatív csábítók vagy áldozatok? Vagy a lerázhatatlan, provokatív csábítás kényszerének áldozatai? Mindenesetre nők. Nők, akik hátulról, szemből, oldalról támadnak, ugranak, másznak a férfira, ölelik, csókolják, bűvölik, bájolják őt. Táncuk, minden pillanatuk egyszerre szemérmetlen és naivan tiszta. Kitárulkozó nőiségük zavarba ejt, ugyanakkor ösztönös lényük tisztasága feloldoz. E kettősség öltözékükben is megmutatkozik: nyersfehér, durva szövésű, ám hangsúlyozottan nőies ruháik egyszerre sejtetnek őserőt és kifinomultságot. A négy táncosnő egy vagy több szereplős etűdökben fogalmazza meg a női lélek sztereotip és egyedi, tudatos és öntudatlan megnyilvánulásait, a figyelem, az érdeklődés felkeltésének, a szerelem, a törődés kierőszakolásának őrjítő szükségét. A férfi megy, cselekszik, halad, foglalatoskodik, fáradozik, koncentrál. Illetve menne, cselekedne, haladna, foglalatoskodna, fáradozna, koncentrálna, ha nem gátolná meg mindezekben a nő. A nő, aki bűvöl-bájol, suttog, liheg, körbefon, követ, és ha mindez netán kevés, akkor egyszerűen keresztbefekszik. Keresztbe – a férfi útjába. Tolakodón és megkerülhetetlenül. De célt ér. A férfi végül elunja, és magával viszi. Őt! Őt! Őt! Csakis őt!
A négy táncosnő azonban képes megmutatni a szenvedély szülte szenvedést is. A szűkölő, rángatózó “rókaállat” dühös, mert tehetetlen önnön ösztöneivel, kommunikációs korlátaival szemben. Mert van, amit nem tud elmondani. Nem jönnek a szavak, nem formálódik az ajak. A rókaállat mindig csak akkor bújik elő, ha a “tündérek” egyedül vagy maguk között vannak. Amikor nincs ott az elcsábítandó fél, amikor nem látja a rángatózást, nem hallja a szűkölést. A női szenvedély, mire eljut a férfihoz, finom mozdulatokká, igéző szavakká szelídül, s a gyötrődésnek a férfiszem soha nem lehet tanúja. Bámulatos, ahogy a táncosnők mindegyike képes róka, tündér és nő lenni, ha nem is egyszerre, de legalábbis gyors egymásutánban. Az előadás roppant feszültségét azonban nemcsak a mozdulatok, hanem a tekintetek összefeszülése is adja. Igéznek, bájolnak, csüggnek, nem látnak, elutasítanak, kérnek, tagadnak, vádolnak, lesnek, figyelnek, kívánnak ezek a szemek. És mi az, amit megkapnak? Hová vezetnek, vezethetnek titokzatos, vágy űzte útjaik?
Az etűdszerkezet – amely némiképp a társulat alkotási stílusából is fakad, vagyis hogy mindenki külön-külön dolgozik a maga jelenetein – laza szövésűvé, levegőssé teszi az előadást. Mégis van néhány visszatérő mozzanat, amely keretbe foglalja, értelmezi a látottakat. A hosszabb-rövidebb jelenetek között időről időre megjelenik egy zsúrkocsi, amelyen először egy épülőfélben lévő házikó vázszerkezetét látjuk. A zsúrkocsi következő megjelenésekor a házikóra már tető is kerül, ám ezt az egyik rókatündér dühösen letépi. Legközelebb így, tető nélkül érkezik a ház, ám a rókatündérek most már többen is nekiveselkednek, és még a gerendákat is összedöntik, lerombolják. Nem kell nekik semmi, ami bezár és meghatároz. Rakoncátlan, természetes lényük ellenáll minden “csinálmánynak”, szabályszerűségnek. Dühük oly elementáris, mintha genetikailag beléjük ivódott, öröklött tapasztalás félelméből fakadna. A félelem jogos, az előadás utolsó képe igazolja azt. Ketten jönnek, hátukon rőzseköteggel. De nem két férfi, mint az elején, hanem egy férfi és egy nő. A nő tehát végül osztozik a férfi sorsában. Már nem bájol, már nem táncol, már csak a rőzsét cipeli, immár a férfi társául szegődve. Nehéz a teher, a nő kissé lemarad. A férfi megáll, hátrasandít, bevárja gyengébb asszonyát. Együtt lépkednek, lassan, megfontoltan, egyenlő mértékben hajolva meg a közösen vállalt sors nyűge alatt. Ezt akartátok rókatündérek?
A színpadra még begördül a zsúrkocsi, háznak már nyoma sincs rajta, csak fákat látunk, mindent beterítő és túlélő erdőt, a szabadságot, a már elérhetetlent.


Rókatündérek
Artus, Medence Csoport

Rendező: Goda Gábor
Koreográfus-előadók: Dombi Katalin, Gold Bea, Nagy Andrea, Umniakov Nina, Bakó Tamás, Kocsis Gábor, Lipka Péter

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 7. | Nyomtatás |