Zsótér-szótár haladóknak

Szimpozion Zsótér Sándor rendezői művészetéről

Az alábbiakban Zsótér Sándor rendezői művészetének – “alkotói észjárásának” – megértéséhez szeretnék fogalmi hálót biztosítani azok számára, akiket nem elégítenek ki a szerző lelkialkatával vagy a szociális (értsd: munka-) körülményeivel operáló bennfentes magyarázatok. Újramondom tehát kiegészítve és koncentrálva (vázlatosan) azt, amit e tárgyban az előző számban már eldadogtam, állásponttá érleltem. Nem Zsótér életművének korszakos dicsőítése a célom, zászlóshajóvá tenni őt sekélyes vizeken, csupán érteni szeretném – és az érdeklődőkkel megosztani –, amit benne a színpadon látok, látni vélek…
Hegedűs Sándor

Ha a színikritika-írás nem akar egy halódó színházi élet parazitája lenni (szórvány betűvetés szikes talajon), úgy saját szótárát, kifejezőeszközeit is folyamatosan gondoznia kell, korszerűvé tennie, megújítania. Csak a megfelelő szó szavatolhatja ugyanis, hogy ne maradjon dolgavégezetlen: hírbe hozhasson életjeleket, rögzíthessen színháznyelvi változásokat, néven nevezhesse a “gyereket”. Hitem szerint a kritikaírás lényegi felelősségét éppen a ki nem mondott, szóvá nem tett, vagyis az észrevétlenségre ítélt “élet” minősége jelenti; figyelmetlenség okozza-e, valamiféle kritikusi farkasvakság, netalántán szóhiány, amennyiben visszhangtalan marad (következésképpen saját hamvába hull), vagy csupán a felejthetősége miatt burkolja jótékony homályba azt holmi reflexszerű semmitmondás?
Zsótér rendezéseitől a magyar színházi – s természetesen a kritikai – élet igazán elemében (elevenjében) van, nem lehet nem észrevenni jeleit. Senki sem vitathatja tehát – nem is vitatja – a nagy formátumot, a kivételes érzékenységet, legfeljebb annak tartalmát, összetevőit, természetét teheti – teszi is – kérdésessé. Nem a dolog maga – a szóban forgó – látszik tehát problematikusnak lenni, legfeljebb a róla szóló nézetek rajzása, a zümmögés eseményszerű. A látni-tudók, amennyiben belevesznek a szemük elé táruló látványba, csak azt nem értik, hogy miért nem látja más is ugyanazt. Úgy néz ki tehát, mintha a szóban forgó színpadi történések minden további nélkül beilleszthetők lennének ön- és világértésünk adott sémái közé, mintha a befogadás (emésztés) itt semmiféle gondot nem okozna, mintha kritikusi minőségünk magabiztosságát a látottak nem is tennék igazán próbára.
Pedig, ahogy ezt most látom, nagyon is próbára teszik. Zsótér rendezéseinek provokatív tartalma – véleményem szerint – a szokásosnál is nagyobb figyelmet, elővigyázatosságot igényelne a befogadásban, szigorú önvizsgálatra késztet minden érteni vágyót. Valódi önvizsgálatról beszélek, amennyiben az esetleges értéshiány tényleges okát nem feltétlenül a megértendő tárgyban, annak ilyen-olyan elégtelenségében lehet csak keresni, találni. Rutinszerű befogadás-stratégiáink, a műélvezet mikéntjét szabályozó előítéletek vagy magának a megértésnek előzetesen adott – kritikátlan – fogalma úgyszintén akadályai lehetnek az értésnek…
1. Hermeneutikai szituáció. Szóvá tételét közel sem csak a Zsótér-rendezések értelmezésének fent említett nehézségei, vagy a magát is kérdésessé tenni tudó értelmező szüksége magyarázza, s nem is az az akut hiány, mely le nem folytatott elméleti vitáink tanulsága helyett adatik nekünk. A hermeneutikai szituáció reflektált öntudatára elemzésünk annyiban hagyatkozhat, amennyiben a szóban forgó rendezői művekben is az történik! Zsótér színpadán ugyanis nem klasszikus szerzők darabjai láthatók elsősorban, nem holmi “örökéletűek” tesznek tanúságot aktualizálhatóságuk kimeríthetetlenségéről, hanem a hozzájuk való viszony, a velük való bánásmód is tematizálva – rendezve – van a színpadon, az áthidalhatatlan távolság is “megjelenik”. Zsótér igazi, gyakorlott hermeneutaként mindenekelőtt használja a klasszikusokat, s nem interpretálja őket. Amit a színpadján látunk, az valójában nem a legújabb Vörösmarty-értelmezés, az nem Schiller hiteles tolmácsolása, s nem is a Kleist-interpretációk valamelyike. Ezek az urak már nemcsak a valóságban halottak, hanem virtuálisan is: éppen Zsótér rendezői “észjárásának” (olvasói gyakorlatának) lettek áldozatai. Hogyan? Akár saját “halottjainak” is tekinthetné őket?
2. A szerző halála. Irodalomtörténeti, színházkritikai körökben ma még bizony botrányszaga van a szerző haláláról szóló tézisnek. (Mintha Michel Foucault, Roland Barthes vagy Jacques Derrida nem is élt, nem is alkotott volna, vagy ha mégis, úgy csak divathullámokon jöttek-mentek, lovagoltak!) Nem célom a tézist “illatosítani” vagy rekapitulálni; nincs is erre lehetőségem. Itt és most csak annyit szeretnék elérni, hogy érthető, belátható legyen: a “szerző haláláról” szóló előzetes (teoretikus) híreket Zsótér rendezései igazolják, tapasztalati valósággá teszik, vagyis valóban szükség van annak felvételére a Zsótér-szótár kulcsfogalmai közé. A szerző pedig akkor veszti el identitását, vagyis lesz immár végérvényesen nem önazonos, ha annak hordozója – jelesül saját műve – végképp kicsúszik kezei közül, azaz immár nem igazolja-cáfolja az előzetesen róla tudhatókat. A szerző akkor halódik tehát, ha műve reprezentációs erőtere nem védi többé, nem őt reprezentálja, mert már nem is mű. Zsótér szövegeket olvas, elemez, jelenít meg a színpadon, s nem műveket. Amit látok-hallok általa, az nem Vörösmartyt idézi, Schillert példázza, Kleistet terheli, hanem szabadon kezelt szuverén szöveghasználat eredménye, lényegében mindegy is, hogy kinek a tollából. (A magam részéről tehát tévedésnek tartom Tarján Tamás interpretációját, miszerint Zsótér Csongor és Tündéjében a szerzőhöz – értsd: Vörösmartyhoz – igyekezett volna tapadni, hogy szerette volna “kifürkészni a drámaköltő szándékait, gondolatait, s a lehető leghívebben megőrzött szavaiban híven őrizni a szellemét is.” – Színház 2004/5. – A szöveghűség ugyanis egyáltalán nem bizonyítéka a szerzőhöz fűződő bensőséges viszonynak!)
3. A mű és/vagy a szöveg. R. Barthes A szöveg öröme című könyvében részletesen ír arról a demarkációs vonalról, mely mentén igen is el lehet választani a művet a szövegtől, meg lehet őket különböztetni. Hét szempontot talál erre. Mivel Zsótér rendezéseit olyan “szövegeknek” – szótörténés-színháznak – tartom, melyek maguk is szöveghasználat eredményei, úgy lenne helyes, ha szembesíteni lehetne Zsótér rendezői gyakorlatát Barthes irodalomelméleti, nyelvészeti tanulmányával. Sajnos ez nem megy. Egyetlenegy ponton azonban – illusztratíve – igen. Mikor Barthes arról ír, hogy többek között éppen a szerzőhöz való viszonya alapján lehet dönteni mű és szöveg között – “…a szerzőt a mű atyjának és tulajdonosának tartják, …míg a szöveg az atya kézjegye nélkül olvasható” (71. p.) –, úgy helyben vagyunk. A szerzők hiányát, vagyis a szövegszerű olvasat jellegzetességeit Zsótér rendezői gyakorlatában látom megalapozva. Ahogy a térformákat alakítja, az időt kezeli, ahogy világít vagy bánik (elbánik) színészeivel, s nem utolsó sorban a szöveghez viszonyul. Hogyan? Játékosan! Pontosan úgy, ahogy Barthes fogalmaz: “A szöveg megvalósítja a jelentés pluralitását, egy redukálhatatlan pluralitást. A szöveg nem jelentések egymás mellett létezése, hanem átjárás, keresztülvágás; vagyis nem az értelmezés felel meg neki, legyen az bármilyen liberális, hanem a robbanás, a szétterjedés (disszemináció).” (70. p.) Pontosan erről beszéltem – szerettem volna beszélni: dadogtam – Zsótériádák című elemzésemben…
4. Dekonstruktív színház? A “szerző halála” néven elhíresült metateória, éppen úgy, ahogy a “szöveg”-ről szóló bármiféle diskurzus, mely úgyszintén szöveg, mindig is kiteszi magát az olvasó/néző aktivitásának, érdemi jelenlétének, illetve szükségképpeni távolmaradásának is. Azt is mondhatnánk tehát, hogy éppen a “nagyérdemű születésnapi buliján” válik a mű szöveggé, s a szerző halottá. Végső soron akkor minden érte és tőle lesz. (Teljességgel dekonstruálhatatlan!) Színházzá szervült világa – Zsótér adaptációjában legalábbis – igazi ünnep. Francba tehát a hétköznapokkal!
08. 08. 7. | Nyomtatás |