Mint a színház

Eugène Scribe–Ernest Legouvé: Adrienne – Katona József Színház, Kecskemét

Ha egy kiemelkedő rendező új előadással jelentkezik, akkor a konkrét produkció elemzésén túl azt is mérlegelnie kell a szakkritikának, hogy az adott mű milyen viszonyban van az alkotó korábbi munkáival (hisz különben csak elszigetelt előadásokat látnánk, amelyek sem a rendező észjárásával, sem a színházi élet tágabb folyamataival nem hozhatók kapcsolatba). Különösen fontos az összefüggések föltárása az olyan alkotók esetében, akiknek markánsan felismerhető stílusjegyeik vannak.
Sándor L. István

Zsótér Sándor ezek közé a rendezők közé tartozik. Vagy mégsem? Bár a nevét mostanában melléknévként is használják (olyan előadásokat is zsótérosnak mondanak, amelyeket nem ő készített), de rendezői stílusának jellegzetességeit mégis nehéz megragadni. Mostani korszakát vizsgálva ugyanoda jutunk, ahová a korábbi időszak előadásainak elemzése is vezetett: a karakteresen leírható külső jegyek nem feltétlenül tárják fel az alkotói észjárás lényegét. Bár a korábbi Zsótér-rendezések mozgásközpontúságával, burjánzó formagazdagságával szemben legújabb produkciói statikusak, redukált színházi formákra épülnek, mégsem szerencsés a jelenlegi Zsótér-korszakot “ülőszínház”-nak nevezni (mint ahogy ezt az egyik kritikus javasolta). Ez ugyanis csak a látszatra, s nem a lényegre utal. Hiszen ezek az előadások nem csak abban különböznek, hogy épp milyen formációban helyezi el a színpadon a székeket a rendező, inkább abban, hogy a színpadi redukciónak és (ennek eredményeként) a sűrítésnek milyen eszközei működnek a produkcióban. Ráadásul a mostani Zsótér-korszak sem tekinthető egyneműnek, vannak olyan produkciók, amelyek erősítik az elsődlegeses jellemzőket, mások épp rácáfolni látszanak ezekre. Ugyanakkor ezekben is felismerhető a rendező összetéveszthetetlen szemléletmódja. Ezért a külső jegyek leírása helyett – a látszatok alapján történő minősítésen túllépve – azt érdemes számba venni, hogy a rendező hogyan kezeli a színházi előadások legfontosabb összetevőit, milyen viszonyt alakít ki velük, hogyan módosítja használatukat a nálunk megszokott gyakorlathoz képest. A rendezői stílus felszíni jegyeitől így juthatunk el az alkotói észjárás sajátosságainak megrajzolásáig. Így ahhoz is viszonyítási pontokat teremthetünk, hogy egy-egy előadás a Zsótér-színház milyen sajátos változatait teremti meg. Az elemzés tárgya ezúttal legyen a legújabb Zsótér-bemutató, a kecskeméti Adrienne!
(Az alapanyag és a hozzá való viszony) Ezúttal Zsótér (akárcsak a Pentheszileia esetében) ritkán játszott művet vitt színre. Így az előadás befogadásában nem az az elsődleges szempont, hogy a színrevitel miképp viszonyul a mű korábbi bemutatóihoz. Zsótér más rendezőkhöz képest gyakrabban nyúl olyan drámákhoz, amelyek nem tartoznak a magyarországi repertoár unalomig ismételt darabjai közé, de a hazai viszonyok között ez nyilván elkerülhetetlen. Ugyanakkor azt is nehéz kikövetkeztetni, hogy a darabválasztás a rendező vagy az előadást bemutató színház vezetőinek ízlését tükrözi-e. Az mindenestre feltűnő, hogy Zsótér mostanában elsősorban romantikus műveket állít színpadra. Az 1849-ben keletkezett Adrienne Lecouvreur is a Sturart Mária (1801), a Pentheszileia (1808) és a Csongor és Tünde (1831) által megkezdett sorba illeszkedik.
Vajon mi vonzhatja Zsótért a romantikához? A szenvedély pusztító erejének ábrázolása foglalkoztatja, mint ahogy ezt a választott művek tematikája kirajzolja? Feltűnő azonban Zsótér “romantikus” rendezéseiben, hogy bennük nem a (szenvedélyek működését megrajzoló) történet a leghangsúlyosabb. Ez éppúgy zárójelbe kerül a színrevitelekben, mint magukban a darabokban, amelyek inkább a kinagyított helyzetekre s a bennük erőteljessé váló nyelvi megnyilatkozásokra építenek elsősorban. Sokszor az a benyomásunk, hogy Zsótér afféle prózaoperákként állítja színpadra ezeket a műveket: a lírai expresszivitás és a drámai erő egyensúlyát megteremtő szövegeknek nemcsak a közlésértékét, hanem a zeneiségét is hangsúlyozva.
Ebben az értelemben kilóg a sorból a kecskeméti Adrienne. Ez az előadás nagyon pontosan, jól követhetően végigmeséli a darab történetét (amelyet a többi “romantikus” előadás csak a verbalitás szintjén tesz meg). Itt a helyzeteket nem oldja fel a színpadi absztrakció, a folyamatok nem sűrűsödnek egy-egy erőteljesen meghatározott állapotba. A kecskeméti Adrienne történetmesélő jellege nyilván a darabból is következik: a mű a romantika bulvár vonulatához tartozik, dramaturgiai technikája (történetbonyolító ügyessége) nagyságrendekkel múlja felül a nyelvi erejét. A történet fordulatainak felmutatása nélkül kevés maradna belőle.
A darabot a több szálon futó intrika mozgatja. A történet magja egy szerelmi háromszög: Adrienne Lecouvreur (Börcsök Enikő), a Comédie Francaise kiugró tehetségű színésznője beleszeret a pénztelen Maurice-ba (Szarvas Attila), Saxe grófjába, az orosz trón várományosába, akibe Bouillon hercegnő is szerelmes. A hercegnő lehetetlenné akarja tenni a vetélytársnőjét, bár pontosan nem tudja, hogy ki ellen is kell hadakoznia, őt azonban a férje Bouillon herceg (Szokolai Péter) és a ház barátja Chazeuil abbé (Fazakas Géza) akarja csapdába csalni, bár nem ismerik pontosan, hogy kit is akarnak leleplezni. Eközben Michonnet-t (Makranczi Zalán), Adrienne mesterét is féltékenység gyötri: csodálja azokat a művészi magasságokat, ahova a tanítványa érkezett, de megalázónak érzi, hogy ennek érzelmi fedezetét egy méltatlan kapcsolatból meríti. Közben Adrienne-ben is féltékenység ébred, hisz Maurice – politikai érdekeitől vezérleve – többször is félreérthető helyzetekben keveredik, majd ellenfelei börtönbe juttatják, ahonnan végül a színésznő önzetlensége szabadítja ki. Áldozatvállalása valódi áldozattá teszi őt: a vetélytársnője végül egy virágcsokorral megmérgezi.
Miközben Zsótér színrevitelében pontosan követhető a többszörös intrika irányította történet, mégis hiányzik belőle mindennemű nagyformátumú indulat, rögeszmés szenvedély, emelkedett érzelmesség, önsajnálatra hajlamos pátosz. A romantikus történet külső burka mögött ezúttal is egy szikár, hűvös emberi világot ismerünk fel, melynek figuráit inkább a cinikus szkepszis, s nem az elvakult szenvedély mozgatja. Ebben az “átszínezésben” Zsótérnak leginkább Ungár Júlia új fordítása van a segítségére, amely a köznyelvi megszólalások hétköznapiságához igazítja a francia szerzőpáros emelkedett replikáit. Ugyanakkor rengeteg mai kiszólással is feldúsul a szöveg, amely így – a kalandos történet ellenére is – kortárs megnyilatkozások sorozatának hat.
(A színpadi tér) A Zsótér-rendezések összetevői közül manapság különleges jelentőséggel bír a színpadi tér, amely sosem helyszínt jelöl, hanem mindig sajátos közeget teremt, amely egyrészt meghatározza az előadásokat uraló absztrakció, sűrítés irányait, lehetőségeit, ugyanakkor egyfajta képi fogalmazás alapjául is szolgál. Mindezen közben ironikus viszonyt hoz létre magához a játékhoz is. Így tette áttételessé a Stuart Mária sodró szenvedélyességét a történet “helyszínéül” szolgáló rádióstúdió, így dúsította kétértelmű történelmi allúziókkal a Pentheszileiát a hátteret alkotó Feszty-körkép. Az Adrienne esetében eleinte azt is nehéz eldönteni, hogy van-e egyáltalán díszlete az előadásnak, vagy egyszerűen csak lecsupaszította-e a teret a tervező (Ambrus Mária), hiszen az oldalt látható oszlopok architektúrája, a fal és a padló borítása egyaránt az előadásnak helyszínt adó kecskeméti kamaraszínház előcsarnokát idézi. Innen ismerősek azok a bőrfotelek is, amelyen a szereplők ülnek. Színházban vagyunk tehát, méghozzá ott, ahol az előadás zajlik. De nem a színfalak mögé lesünk be, ahogy ez egy atelier-darab esetében történne, hanem saját nézői világunk tükörképét látjuk színpadon. Jogos is ez, hisz a darab szereplőinek többsége csak közönségként tekint a színházra: rajongva és lekicsinylően, fölényesen és irigykedve.
Több szinten zajló játszmáik azonban fokozatosan valóban színházzá alakulnak. Ezt érzékelteti Zsótér azzal, hogy az elmaradt leleplezés nagyjeleneteit (amely Adrienne ellenlábasának, a hagyományos deklamáló színészetet képviselő Duclos kisasszony házában játszódnak) valóban színpadra helyezi: a játéktér végén álló emelt térre, amelyet színes függönyök határolnak (rajtuk festett ládika és mozaikkép). Ezzel szemben Adrienne Lecouvreur színpadi haldoklásának jelenetét Zsótér lehozza a közönség szintjére, sőt Adrienne közvetlenül a kecskeméti nézőkhöz intézi szavait. Ilyen fordított világot idéz ez a történet: a valóság nem más, csak színtiszta színjáték, a valódi színház viszont igazabb és őszintébb, mint a legteljesebb valóság.
(Jelmezek) Ez az egymásba forduló kettősség jellemzi az Adrienne szereplőinek ruháit is. A jelmezek egy része mai öltözékeket idéz. Maurice – katonai rangját is ironizálva – barna kordöltönyt visel, hozzá illő árnyalatú inggel és nyakkendővel. Michonnet – a figura egyszerű természetességére utalva – világos drapp zakót és ennél egy árnyalattal sötétebb nadrágot visel. A nagyúri társaság tagjai feltűnőbb ruhákat viselnek, amelyek bár mai szabásúak, inkább jelmeznek hatnak, mint természetes viseletnek. Bouillon herceg bordó öltönyt hord, hozzá sárga inget és rózsaszín nyakkendőt visel. d'Aumont hercegnő (Kertész Kata) fodros sárga ruhát hord, a kézelőjénél piros szegéllyel. Chazeuil abbé fekete öltönyéhez zöld-sárga csíkos inget hord, a nyakában giccses fagyöngykereszttel. Adrienne – szintén jellemző erővel bíró – egyszerű szabású vajszínű ruhát hord. (Csak a darabbeli előadás kedvéért öltözik zöld-sárga jelmezbe, az utolsó képben viszont fűzöld ruhában jelenik meg.) ezzel szemben ellenfele, Bouillon hercegnő rafinált szabású fekete ruhát visel.
(Játékstílus) Bár az Adrienne-ben sincsenek látványos akciók, Zsótér ezúttal nem késztette mozdulatlanságra (ezáltal az energiák befelé történő sűrítésére) színészeit, mint ahogy ezt a mostani korszakban született előadások többségénél megszoktuk. A rendező ezúttal sem törekedett a szituációk részletgazdag kibontására, de a történet különféle helyzeteit azért felvázolja az előadás. Az Adrienne furcsa köztes állapotot jelez: nem indul el az árnyalatgazdag realizmus irányába, de mintha a konkrét helyzetek absztrahálásától is eltekintene a rendező. A rendező nem mozdítja el a játékstílust sem az életszerűség, sem a teatralitás irányába. Olyan, mintha hagyná, hogy színházat nézzünk, amely csak épp annyira lehet hiteles, mint a konvencionális színház.
(Színészi játék) És ezzel az Adrienne rendezői értelmezésének kulcsához érkeztünk. Az előadást alapvetően az a kontraszt szervezi, amely a színészi játékban érzékelhető. A címszerepet játszó Börcsök Enikő játéka (miközben ezúttal szó sincs tudatos redukcióról) szinte eszköztelennek hat: egyszerű gesztusai, csendes megszólalásai elemi természetességet képviselnek, amelyben a hitelesség nem teljesítménynek, hanem létállapotnak hat. A Börcsök Enikő által képviselt színészi minőség nemcsak azt a játékstílust jelzi, amellyel Adrienne Lecouvreur művészi forradalmat hajtott végre a Comédie Francaise-ben, hanem azt is, hogy emberi minőségében is messze fölötte áll a környezetének.
Börcsök letisztult színészetéhez képest minden más alakítás manírosnak tűnik (még ha vannak más jó teljesítmények is az előadásban, például Balogh Erikáé, Makranczi Zaláné). Zsótér ezúttal nem próbálta kimozdítani a kecskeméti színészeket abból a művészi állapotból, ahol jelenleg tartanak, hanem rendezői gondolattá fogalmazta ezt: azt a közeget érzékeltette játékukkal, amelyből emberi-művészi minőségében Adrienne kiemelkedik.





Eugène Scribe–Ernest Legouvé: Adrienne (Adrienne Lecouvreur)
Katona József Színház, Kecskemét

Fordította, dramaturg: Ungár Júlia
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Rendező: Zsótér Sándor
Szereplők: Böröcsök Enikő, Szarvas Attila, Szokolai Péter, Balogh Erika, Fazakas Géza, Kertész Kata, Makranczi Zalán, Pethő Orsolya, Báhner Péter, Kertész Richárd
08. 08. 7. | Nyomtatás |