Nagy Zoltán: Liebe C.V.

A művészeti formák furcsa keveredésének lehetőségeit veti fel egy olyan színházi előadás-cím, mint a Cabaret Voltaire. Jóllehet Nagy Zoltán rendezése némileg módosít az elnevezésen, és Liebe C.V.-re rövidíti azt (ezzel hangsúlyozza, hogy “csupán” utal rá, vagyis a független műalkotás elkülönül a felidézett jelentéstartománytól), ez a visszafogott idézés mégis elég ahhoz, hogy legalább két irányba elindítsa gondolatainkat. Az 1916-ban dadaista fórumként működő kávézó nevének kölcsönvétele egyrészt a kabaré műfajának a színházban való továbbélését juttatja eszünkbe, másrészt a dadaizmusra tesz egyértelmű utalást. De a zürichi kabaré összművészetiségét (dadaista festők, költők, táncosok egyszerre kaptak helyet műveik bemutatására Hugo Ball kávézójában), a Gesamtkunstwerket vajon hogyan lehet egy klasszikus nézőtér–színpad szerkezetben megidézni? Egyáltalán mit lehet kezdeni ezzel a röpke életű izmussal a ma színházában? Mint lényegénél fogva rituális, élő, a jelenlétre alapozó áramlat, alkalmasnak tűnik a szellemidézésre, de félő, hogy a ma színházának falai között úgy veszti el a dadaizmus minden energiáját, mint az avantgárd műalkotások a múzeumok termeiben.

Bár érződik, hogy az előadás nem rekonstrukció kíván lenni, a címben jelzett hivatkozás a darab további elemeiben is tetten érhető. A díszlet a neonfényekkel és a bárszékekkel a kávéházi hangulatot erősíti, a hatalmas papírmasé Krisztus pedig a polgárpukkasztás dada eszméjének készíti elő a talajt. A szemközti két vetítővásznon elfutó táj látható, minek következtében vonatablakra asszociálhatunk. A kabinból kifele tekintő ember, aki csak kockákat lát a világból, töredékekből kénytelen összeállítani azt, alkalmas szimbólumként kínálkozik a montázs- és kollázstechnikát olyannyira kedvelő dadaizmus számára. Ez a fajta töredékesség köszön vissza a zenében, amely európai fül számára furcsa, idegen japán dallamokból, zörejekből és különböző hangeffektusokból tevődik össze.
Az intertextuális játék ezzel azonban véget is ér. A színpad–nézőtér merev elválasztásának reflektálatlansága nem fér össze a kabaréhangulattal, és ha megfigyeljük a “vonatablakban” elhaladó kép monotonitását (mindig ugyanazt a kopár fás, bokros tájat látjuk), nem a montázsjelleg jut róla eszünkbe, sokkal inkább a folytonosság illúziója. Az előadásból hiányzó narrativitás egybeeshet a dada jelentésnélküliséggel, csakhogy a befogadói magatartás kibillentése mindig igényel egy röpke elcsábulást/csábítást a jelentések mezejére, hogy az éppen kialakulóban levő értelem koherenciája összetörhessen. Minden fogódzó nélkül, értetlenül be sem tudunk lépni a játékba.
A mozdulatokból és szövegtöredékekből kirajzolódó hangulatot érezhetjük nihilistának, és így dadának (bár ez közel sem fogható rá minden dadaista művészre), de sokkal inkább egy férfi szorongásainak képeit látjuk. Négy nő alkot két olyan párt, akik nem tudnak egymásra találni. Próbálnak eljutni a másikhoz, de mintha valami taszító hatás működne a testek között. Az egyetlen férfi néha elragad egyet a nők közül, nyakába veszi, vagy akadályt fut vele, máskor váratlanul egymás testébe harapnak. A nők egy játékbabát dobálnak körbe, de csak hogy újra és újra “leejthessék”, földhöz vághassák. Fekete kocka kerül a fejükre, vakon keringenek. Az egyik a kör közepére kerül, a többi pedig megdobálja, kigúnyolja. Csak a férfi használ szavakat, a nők dünnyögnek vagy énekelnek. A vezérhím az evolúció hiábavalóságáról beszél, a lélek ürességéről, a személyiség elektrokémiai meghatározottságáról. A nagy fekete bugyijukat mutogató nők között bolyongó magányos férfit látva a vonat is inkább szokott fallikus szimbólumként válik értelmezhetővé. Ez a frusztrált, szorongó hangulat az első perctől az utolsóig, hullámok nélkül jellemzi az előadást, így nem igazán érthető, mi történik a Jézus-“szobor” lábánál való vergődés, és a Krisztus-kép földhöz vágása között. Mi juttatott el a szakrális(?) állapotból egy ilyen közérthetően megfogalmazott istenkáromlásig?


Nagy Zoltán: Liebe C.V.

Fény: Bánki Gabi
Videó: Nagy Zoltán
Zene: japán tradicionális zene, Lionel Marchetti, válogatás
Koreográfus: Nagy Zoltán
Előadók: Garai Júlia, Réti Anna, Nagy Csilla, Jessyka Watson Galbarith, Lipka Péter

Helyszín: Millenáris Teátrum
08. 08. 7. | Nyomtatás |