Merészebb álmokat!

Álomszilánkok – Debreceni Balett

Sokakat megmozgatott a Debreceni Balett nemzeti táncszínházi premierje: a nézőtéren (a laikus érdeklődők mellett) a szakma jelentős alkotói képviseltették magukat, érthető kíváncsisággal figyelve, hogy a Pécsi Balettől elszerződő Egerházi Attila által vezetett fiatal társulat milyen programmal rukkol elő. Nos, aki világrengető újításokra számított, annak csalódnia kellett. Az első félidő absztrakt koreográfiáiban mintha afféle kötelező penzumként nehezedett volna az alkotókra a magabiztos technikai tudás felmutatása, hogy aztán a második rész valóban színes és szellemes társulati tablójában mindez feloldódjon, s átadja helyét egy konkrétabb, (tánc)színházibb formának.
Pap Gábor

A kétrészes műsor első felében egy nyúlfarknyi, alig néhány perces kettőst, valamint egy nagyobb, vegyes kvartettet foglalkoztató koreográfiát láthattunk. Egerházi Attila Akvarell szivárványa Sibelius Valse triste című darabjára úgy hatott, mintha gyermekkorom kedves alakjait láttam volna viszont, mondjuk a Diótörőből. A rövid etűd két fénynégyszögből indít: a két női táncost (Linda Schneiderova, Perez Agurtzane) háttal látjuk, kézfejük furcsa, pár pillanatnyi hullámzása, mintha azt a disszonáns világot próbálná megjeleníteni, ahonnan a rövid idilli álom elstartol majd. A felcsendülő zenére előre jönnek, és szinte végig frontálisan, felénk fordulva járják – mozdulataik légiesek, de kimértek, arcukon pontosan beállított, mégis oldott mosoly: két vidám, gyermeki bábfigurát, két elszabadult Petruskát látunk álom-kimenőn, s talán ha ez a miniatűr szilánk tovább tartana, egyéniséget is nyernének. Erre azonban már nem jut idő: a rövid romantikus tánczene véget ér, s nekik vissza kell térniük ágyaikba, a tér újólag kirajzolódó fehér négyszögeibe.
A második koreográfia, Jorma Elo Kalapácsa (az eredeti cím angolul: Hammer) sajnos sem erejével, sem eredetiségével nem szögez minket székeinkbe. A koreográfus a színlapon közölt vallomásában találóan érzékelteti az alkotói helyzet paradoxonát (“...valahogyan úgy érzem, hogy egy kalapács erejével kell alkotni valami olyasmit, amely végeredményben finom és érzéki”), ám ezt nem sikerül feloldania. Az éterből J. S. Bach  Hegedű-partitáinak részleteit halljuk, erre jön(ne) létre a táncos folyamat. Ehelyett azonban sokkal inkább fragmentumokról, az álomszilánkok tovább tördeléséről beszélhetünk. A sűrű fényváltások, gyakran vágott zenei részletek és a mozgás együtteséből persze születhetne szikár, lényegre törő nyelvezet, ha ezt a tánc radikálisabb, ritmizáltabb struktúrája támogatná. Csakhogy a látványt figyelve érzetünk épp ellentétes: a koreográfus igazából nem hagyja kibontakozni sem a zenei motívumokat, sem az ennek nyomán létrejövő táncos absztrakciót. Csupán a Sarabande-tételek páros mozdulatsoraiban, valamint a záró gyors tétel száguldó tuttijában merül fel a kibontakozás lehetősége. (Érezhetők bizonyos szándékok arra nézve, hogy a néhol megjelenő barokk táncmotívumokat az alkotó egyfajta iróniával kezelné, de ez sem válik a koreográfia vezérlő elvévé.) Még nagyobb gond, hogy a négy táncos közül csak Czaltik Ildikó mozgásában érzem azt az expresszív erőt, amely egy ilyen formát hitelesíteni tudna. Az egyébként remekül képzett másik három táncos (Linda Schneiderova, Zaka Tamás, Svidró Viktor) mozgása túl pasztelles ahhoz, hogy érvényesítse a meglehetősen teoretikusnak tűnő, egymástól eltolt fény-, hang- és látványeffektusokra épülő formát.
Nem tudom, Egerházi Attila részéről tudatos utalás-e az este címadása, de a második rész bennem erősen idézte az (előadáson jelenlévő) Juronics Tamás néhány év előtti, Szilánkok című koreográfiáját. A szünetet követő harmadik opusz, a Szív küldi hasonlóan frivol közegben játszódik: míg ott egy kávéház, itt egy bár “kapuja” a helyszín (a díszlet paravánfalának centrumában egy ember méretű kulcslyuk, kétoldalt vörös izzókkal kirajzolt szívek, bennük a női- illetve a férfi nemiség emblémái, a mögöttük lévő teret jótékony homály fedi, de ki ne tudná, hogy eme előttünk láthatatlan térben egyesülnek a párok). Hasonló a téma is, az életképszerű elemekből a férfi-nő kapcsolat különféle stációit, összeborulások, elválások állandó hullámzását követhetjük nyomon. A koreográfia egy rövidnadrágos, “hátulgombolós” figurára koncentrál: amikor belép, mintha tábla előtt felelne, mozdulataival körberajzolja az emblémákat, a kezébe adott kék lufi pedig mintha az ártatlanság szimbóluma lenne, ennek révén válik vaskos tréfák tárgyává a játék folyamán. Rövidesen megjelenik a csábító asszony is, és a kettejük között kibomló lírai táncbetétben a koreográfia is virtuózabb: a nő tagjaival gátat, sorompót képez a fiúnak, de egyben az út céljaként is megjelenik számára, hogy aztán a kulcslyuk-ajtóban tűnjön el a szeme elől. Beárad a csoport: a nők toló mozdulata révén férfiak gurulnak a térbe, a lufit kikapják a fiú kezéből, gunyorosan jár kézről-kézre. Majd show-táncos tutti indul: a párosok hevülete a beteljesült testiséget mutatja, azt a célt, ahová a kiszemelt, beavatandó fiú tart. Számos játék érzékelteti számára az oda vezető utat: például, ahogy a férfiak egymás hátán gurulva, vagy épp úszva-evezve jutnak el az imádott nőhöz, a kulcslyukon túli világba. A fiú maga is közéjük vegyül, hozzájuk hasonlóan színes zakót, hosszú nadrágot ölt: a macsók és a végzet asszonyai együtt járják a táncot Piazzola örökérvényű tangóira. Egerházi több bohóctréfát idéző színpadi geget is megenged magának. Ilyen például az a szerelmi háromszög-helyzet, melyben a fiú lufiját egy másik férfi kapja kezébe: a csábító nő látszatra őt vágja pofon, a lufi kidurran, ám a férfi helyett mégis az új fiú esik össze hirtelen. A kulcslyuk is alkalmat ad néhány játékra. A legemlékezetesebb az, mikor a csábító asszony keze eltűnik a takarásban, jóval távolabb, a másik oldalon látjuk alkarját (nyilván egy másik táncosét) előbukkanni, hogy a férfi szívet (sőt, nemcsak azt) kezével melengesse. Az álom végén aztán a visszakapott kék lufi újra a fiú kezében köt ki, s ki-ki eldöntheti, hogy ez mit jelent számára: a fiú a nappali életben is elindul a kedves után? Vagy, ha már mindenen túl van, csak a múltat, az elvesztett ártatlanságot siratja?
Az eddigiekből kitetszik, nehezen lehetne összeilleszteni a debreceniek álomszilánkjait: tapogatózás, iránykeresés jellemzi az estét. Amennyire érzékelhető, hogy a honi táncmezőnyben megvetették lábukat, olyannyira kérdés, hogy merre mennek majd tovább. Én bátrabb utazásokra ösztökélném a társulatot, nemcsak álomban, ébren is.
08. 08. 7. | Nyomtatás |