Próbateremből a rendelőbe

Yasmeen Golder: Two Pleyful Pink; Jasmin Verdmon: Lullaby

Yasmeen Godder és Jasmin Vardimon társulatában körülbelül egy közös dolog van: mindkét koreográfus Izraelből származik; ezen kívül a nőiség kérdését lehetne megemlíteni, ami mindkét előadásban markánsan jelen van. Az előadások azonban olyan különbözőek, amilyenek csak lehetnek mind a technikát, mint pedig a tartalmat illetően.
Farkas Eszter

A Two Playful Pink című előadásban az alkotók célja Godder és Iris Erez mintegy tízéves közös munkájának megjelenítése volt, az alkotók szerették volna a próbatermet a színpadra varázsolni. A három részből álló darab fő jellemzője a táncosok öndefiniálása és -keresése, más-más formában. Az első rész, aminek az alkotók a Two címet adták, két ember egymáshoz fűződő viszonyát jeleníti meg, valamint, hogy ebben a viszonyban hogyan fejeződik ki az egyén identitása. Kicsit úgy érzem, a becketti Vladimir és Estragon klasszikus párosa ismét visszakacsint ránk: a kontakt táncra épülő koreográfiában egy domináns és egy követő ember alakja rajzolódik ki, akik azonban nem tudnának egymás nélkül meglenni, hisz szerepeik egymást feltételezik. Ebben a kettősben Godder az, aki megszabja a ritmust, és játszik a másikkal, míg Erez kiszolgálja őt, ugyanakkor a feltétlen meghunyászkodása egy-egy pillanatra irányításba csaphat át. A néhol önmagát lealacsonyító figura valójában ugyanolyan domináns, mint az, aki szemmel láthatóan is irányít.
A két rész között a táncosok visszatérnek a színpad belsejében lévő “próbaterembe”; kicsit kellemetlen végignézni, ahogy megtörölköznek, isznak pár kortyot és átöltöznek, mindezt teljesen hangtalanul. Az amúgy is kissé monoton ritmusú, majdhogynem vontatott előadás ezáltal még hosszabbnak tűnik, és az öltöző-jelenet nem válik szerves részévé, noha a célja érthető. A második rész görbe tükröt tart a táncosok és egyben a néző elé: a Playful címmel aposztrofált etűd a játékosságra alapoz, a fiatal nők itt akár gyerekek is lehetnek. Önfeledt, de kicsit gonosz játszadozás ez, amelyben a domináns-alárendelt szerepek ismét feltűnnek, valamint a női identitás keresése, kibontakozása válik hangsúlyossá. A cicomázkodó, felszínes nő sztereotípiája csakúgy jelen van, mint az egymásnak eső, vetélkedő vetélytársaké. A játék és a harc a táncosok pontos, teljesen egymásra hangolt játékában fejeződik ki, a testük mindig összhangban mozog, amit ha kell, nevettetésre is használnak. A repetitív, nagyívű mozgásokra koncentráló koreográfiában ugyanis helyet kapnak a kissé groteszk jelenetek is, de a közönség nem igazán tudja, nevetni kell-e vagy sem. Yasmeen és Iris az arcukat és testük többi részét is a gúny céltáblájaként használják, úgy gyűrik egymás arcát, mint valamiféle gyurmát: ez vagyok én? és miért nem inkább ilyen?
A dinamikus popzene női vokállal a harmadik részben kapja a legnagyobb szerepet, ez a Pink, ami Godder alkotói hazájában, New Yorkban a nők egyenjogúságának, valamint a női öntudatnak a színe. Ez a befejező rész a legfelszabadultabb, itt a táncosok mintha megtalálták volna önmagukat: továbbra is bohóckodnak és házibuli-jelleggel táncolnak, és nem riadnak vissza a hangos sikításoktól sem, ha azzal magukra tudják vonni a figyelmet – de a pozitív hangulattal ellentétben nem igazán van, ami azt mondatja a nézővel, bárcsak tovább tartana a darab. Legfőbb erénye a már említett összecsiszolódottság, de hiszen ez a kiinduló pontja is; az előadás túlságosan egyazon érzelmi- és feszültségszinten marad, és nincsen, ami igazán lekötné a néző figyelmét.
Ezzel szemben Jasmin Vardimon társulatának az előadása minden pillanatban figyelmet követel, és nemcsak a rendkívül meglepő és precíz koreográfiának, hanem a multimédiás trükköknek köszönhetően is. Vardimon darabja, a Lullaby egy stand-up-comedy kegyetlenségével nevettet meg, ugyanakkor súlyos mondanivalója hosszú emésztést kíván. Itt a monotónia szóba sem jön, mivel Vardimon és csapata kiaknázza a színházi paletta szinte egész skáláját. Az előadás az egyik férfi táncos monológjával indul: a törpének álcázott figura egy bábszínház-jellegű kisablakban ül, és durván hétköznapi, de nagyon mulattató stílusban elmeséli, hogy került konfliktusba az utcán alacsony termete miatt. A darab itt teszi fel a legelső kérdést: mi az, ami normális. Mi az, aminek a láttán nem döbbenünk meg vagy fordulunk el? A kérdés más-más formában, kevésbé viccesen az egész előadásban megjelenik.
A törpéből hirtelen “normális” ember lesz, egy kórház rendelőjét látjuk, de nem lehetünk biztosak, hogy hol is vagyunk, és ki kicsoda. Nem biztos, hogy aki nővérke-ruhát visel, az valóban ápolónő, sőt lehet, hogy a jóindulatúnak tűnő doktor is vad nőcsábász. A táncosok zavarba ejtő könnyedésggel siklanak egyik szerepből a másikba, és míg az egyik pillanatban szinte kavarog a gyomrunk a sugárterápia okának és lefolyásának szemléletes megjelenítésétől, a másikban kacagunk a megkönnyebbülésként feltűnő idétlen riporter láttán. A darab nemcsak kortárs táncszínház, de elegyíti a hangos paródiák elemeit a mindennapi popkultúra jegyeivel. Ha nem figyelünk, lemaradunk Eminem, a detroiti rapper megjelenéséről, ami egy “véletlen” folytán jön létre: a riporter a hiteltelen orvost kérdezgeti, de mire válszolna, a mikrofon minduntalan lekonyul – “my name is... my name is... my name is... not important”, mondja “Slim Shady” helyett. Nemcsak a hasonló gegek azok, amelyek élvezetessé teszik a nagyon intenzív előadást, hanem maga a műfaj: fizikai színházról van szó, tehát a szereplők testi épségüket veszélyeztető akrobakatént táncolnak. Hihetetlen mozdulatokat és átmeneteket látunk, itt nincsen határa az emberi testnek – milyen érdekes, hogy a Lullaby mondanivalója viszont épp ennek az ellenkezője. A szellemi vagy fizikai betegség mindenkinél felbukkanhat, akár gyönyörű, életerős lányról – mint Vardimon vörös hajú figurája – van szó, akár egy orvosról.
Ezt a felismerést a multimédiás megoldások is hangsúlyozzák: egy orvosi lámpának álcázott, fejre szerelhető kamera segítségével kukkolókká válunk, és bepislantunk egy rendelőbe, ahol maga az orvos szorulna terápiára. Egy másik jelenetben két beteg légtáncát látjuk a kivetítőn, miközben a színen csak a lábfejük látszik egy paraván mögül. A vásznon úgy tűnik, mintha a levegőben táncolnának, mozdulataik lassúak, miközben egy lufit kergetnek – ám a testük csak addig súlytalan, amíg kiderül, hogy a színen fekve vette őket a kamera felülről, és nem a légben mozogva.
A meghökkentő, akrobatikus mozdulatokon túl – amelyben például az egyik férfi táncos a kanapén fejen “ülő” Vardimont egyetlen rántással fordítja “normál” ülő állapotba – az utolsó jelenet maradandó élmény. Egy házaspár történetét halljuk, ahogy megtudják, hogy az egyikük halálos beteg. Egy ideig tovább élik a hétköznapi életüket, aztán a mellkasukon világító szív egyike lassan kialszik – a másikuk kinyújtja a kezét, és a fényes lüktetés lassan az ő tenyerébe megy át. A por helyett talán fényből lett az ember, s egyszer azzá is lesz végül.
08. 08. 7. | Nyomtatás |